Emlékszem rá, gyermekkoromban
én olyan álomszuszék voltam,
alkonyattal már bóbiskoltam,
asztalra dőlve elaludtam.
fölébredtem apám szavára -
láttam, nagy sárga hold a lámpa,
éreztem, anyám karja-szárnya
repül velem a messzi ágyba.
Mert szálltunk olyan messzeséget,
asztal s ágy közt a mindenséget!
s apám hangja is, az a legszebb,
- bársony madár! - utánunk zengett.
Inaskoromban, jaj, akkor már
nem bóbiskoltam asztalunknál.
Apám nem élt. És anyám szárnya
erőtlen már, hogy vélem szállna.
Mily borzas esték! Ingoványban
mentem haza, ha hóban, sárban.
S hiába tudtam, vetett ágy vár,
ha gyermekszárnyam elveszett már.
De jött egy nap s én újra szálltam,
mikor már közétek találtam
ifjúmunkások, drága társak,
ti adtatok nékem új szárnyat!
Ti adtatok oly szárnyat nékem,
csattogjon napsütötte légben,
nem a lámpa holdját keringve,
ne vakon szálljak, mint a pille.
Ti adtatok nékem oly szárnyat,
minden vad éveken átszálljak,
háború, nyomor és betegség
csontját ne törjék, le ne nyessék!
Ha kétségbe, ha csalódásba,
úgy szálljak, soha zuhanásba,
soha hűtlenség mocsarába,
se halálnál mélyebb halálba!
Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 133-134. old., Ifjúsági Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése