Halmot is alig látott az a nép még
s most: égbebökő sziklák és csúcsok!
Eső s - október végén! - hó suhog;
jégrög csusszantja a riadt ló léptét.
És nincsen út! Csak összevegyült lucsok
a szurdikokban. Se ösvény, se lábnyom.
Törik a kerék köves patakágyon;
bukik a sík földhöz szokott tulok.
S rohanni kell! Előre, bármi áron!
Tegnap megint nyomokba lovagolt már
egy had besenyő s bosszúálló bolgár.
Tovább! Föl, arra! Túlra! Bármi várjon!
Alig volt nő, alig egy csacsogó száj,
a bosszúállás nem kegyelmezett.
Vének se voltak. Minden elveszett,
mi összetartott: bíró, jós, pap, oltár.
Egy csapat özvegy férfi s egy sereg
árva siheder, ez volt a magyarság.
Ez asszonyát siratta, az az anyját.
Így érték el a legfelső hegyet.
És ott érték el csak a bajok nagyját.
Nem volt kilátás, de ha léptek: mélység.
Köd volt s a jövő benne csupa rémség.
A holtakat a csupasz földre hagyták.
Mert nem lehetett itt se pihenés még.
Nemzet? Jobb volna tán szétoszlani:
fusson rossz sorsával külön ki-ki.
Nem méri Ukkó oly vadul ütését,
ha nem zömre, nem törzsre mérheti!
"Röpüljön szét, mint istenlángja-ért fa,
Attila király vére-maradéka!"
ezzel töltődött szív és ész teli.
Lám a vezér is, - mitől olyan néma?
Mert az volt Árpád, ahogy szinte földre-
érő lábával visszafogta törpe
ménét indultában a szakadékba.
A tiszte volt, hogy gondoljon előre -
Mit gondolhatott, míg lehunyva ferde
vadmacska-szemét megpróbált egy percre
az eszével belátni a jövőbe?
Ha megállnak itt egy bősz lesz-mi-lesz-re,
tán visszajuthat a rokon világba,
ki visszajut majd - örökös igába!
Mert legkutyább, ha a testvér kötöz le.
De hogyha mennek tovább, odaátra, -
mivé vél ez az özvegy-árva nép
vadidegenek közt? Egy nemzeték
s néz idegenként vissza önmagára!
Lehet új otthon, lesz új feleség -
ő az uráé, de kit szül, a gyermek:
idegen arc lesz és idegen termet;
keverék lesz s majd nem is keverék!
A csóktól szinte, melyet rálehelnek
a latin, a szláv, a germán anyák,
elveszti a bőr sárgás aranyát,
kisimul a szép hiúz-szem szögellet.
Lesznek minél jobbak az új arák,
lesz méhük annál mélyebb temető:
ott enyész el a napfényként sütő
mongol mosoly, a hunn pupilla-láng,
és mind a jel, a szív-melengető,
mellyel halott apádat kelti létre
- törzsednek örökéletet ígérve -
újra és újra minden csecsemő!
S úgy élni, szívig lehántva, mi végre?
Levetve testet-lelket - mert a régi
isten is a maga-arcút segéli -
mi marad mégis?mit kapnak cserébe?
Ez fúrhatta, bár szóval kibeszélni
nem tudta, ez gyötörte a vezért,
míg meg nem lelte, amiért, ha vért,
ha lelket váltva is érdemes élni.
"Akárhogyan is - még most sem beszélt -
szabadok leszünk" - ez suhant talán a
szívébe inkább, mintsem az agyába,
miközben megsarkantyúzta a mént
s a menetből egy sziklára kiállva
jelt adott: gyorsan! S nézte fürge szemmel,
mint juhász, aki minden ürüt ösmer,
hogy tódul népe át Európába.
Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 116-119. old., Ifjúsági Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése