1.
A mai magyarság egyik legmélyebb gondolkodója mondotta egyszer a rátalálás villámfényénél s a kifejező erő isten áldotta nagy pillanatában, hogy minden művész alkotóhelye fölé oda lehetne írni ezt a jelmondatot: Műhely a lehetetlenséghez. Sokszor eszembe jutott ez azóta, de szinte kényszerítő erővel jut eszembe ebben az órában. E gondolat jelentése az, hogy a művészet olyan feladatok megoldására vállalkozik, melyek más síkban, más dimenzióban lehetetlenek, elképzelhetetlenek. A művésznek olyan széthúzó elemeket kell összetartania, olyan végleteket egyesíteni, olyan ellentmondásokat kiegyenlíteni saját lelkében és a világban, hogy a merő lehetetlenséggel állana szemben, ha – nem volna művész. Annyiban igazi művész, amennyiben a lehetetlenségnek ez a lehetségesítése sikerül neki. Ha ez a tétel mindörökre áll ma, mint valaha. A széthúzó elemek vadabbul rugaszkodnak el egymástól, a végletek izgatóbbak és fenyegetőbbek, az ellentmondások könyörtelenebbek ebben a korszakban, mint talán bérmelyikben, amely az égi művészet földi anyaga és valósulási tere volt. Széttépődés minden vonalon, mint tény – tömörülés, egyesülés minden vonalon, mint ideál: ez napjaink jelleme. Az emberi lélek legbelsőbb kamrácskájában éppen úgy, mint a társadalom roppant mezőin: zűrzavar és összevisszaság. Összefoglalni, kiemelni, rendezni, disszonanciák rengetegéből harmóniát, melódiát kicsendíteni: íme a lehetetlenség, - íme egy új, nagy, szintetikus művészet feladata. Világok, hajdan egységes és harmonikus világok partjai egyre fokozódó sebességgel távolodnak egymástól - már alig-alig látszanak körvonalaik -, köztük ásít a háborúk és forradalmak, elvégződők és újrakezdődők szakadéka. Irtózatos szakadék. Nem lehet rajta hidat verni se fából, se kőből, se vasból, se aranyból -, egyedül a szivárvány engesztelő, valószínűtlen, lehetetlen, mégis gyönyörűen valóságos színeiből. Ilyen szivárványhíd-verő pionír Mécs László.
2.
Próbálok most emlékezni a Vele való találkozásaimra. Idestova tíz esztendeje, hogy északi szelek szárnyán zúgva jöttek a hírek s boldog borzongás futott végig tőlük a zsendülő erdélyi ligetek táin. a volt magyar Felvidék, új szóval: Szlovenszkó megtalálta a maga nagy poétáját, ott is van már a „szétszóródás után” új irodalmi élet, külön, soha-nem-látott színű magyar virágzás. Ennek a virágzásnak legdúsabb bokra az ő gazdag, erős, fiatal szíve. Ezt a piros ifjú harang-szívet fehér szerzetes-reverenda takarja, a magány, a remeteség, a lemondás, a visszavonultság palástja. Ez a szív mégis mindenkié, a világé, a romokból szökkenő életé, az újságoké, a dobogóé, lüktet a nyomtatott betűk közt és zeng a hangversenytermekben, magyar végvárak lobogódíszben fogadják – furcsa, kormos, sáros, tépett zászlókkal -, de zászlók azok azért mégis... Emlékszem első leveleire, melyekből fénykép is hullott ki, előrevetett árnyéka az eljövendőnek. Emlékszem aztán arra, mikor először jött közénk, megjelent a kolozsvári Ferencrendiek kolostorának nagytermében, visszafojtott lélegzetű közönség előtt, s megzendült, megkondult hangja valóban, mint egy ismeretlen nagyharang: „Kongatom piros harangom...” Emlékszem rá megint baráti körben, ahol lefoszlott róla az előadóterem önkéntelen ünnepi póza is és éppen ezért még megrendítőbben, szívbe markolóbban adta elő verseit, kísérő mozdulatai ösztönösebbek s igazabbak voltak, s mi csakugyan láttuk a „titoklombú téli fákat”, amint könnyeiket hullatják büszke magányának vándorútjára. Emlékszem, mikor egyszer Budapest utcáin, körútjain ragadott engem magával, mint a fergeteg – azaz ragadott volna, ha követni bírtam volna -, mindent látni, hallani, tapasztalni akart: „a százszínű, százízű, százhangú világot”, betekinteni minden életforma és világnézet kohójába, - rohant, lobogott, izzott, érdeklődött, beszélt és beszéltetett másokat, redakciók, üzletek, színházak világa éppúgy nem volt idegen számára, mint a városliget gyermekes örömei. Bámulva néztem rá: ki ez? Az emberek is azt kérdezték: ki ez? Már akkor suttogtak: ez agitátor, politikus, költő, szónok, világfi, színész, bohém – minden -, csak nem szerzetes. Némelyek naivnak, némelyek ravasznak tartották. Elnéztem nyugtalan arcjátékát, nyugtalan mozdulatait, nyugtalanul lobogó szőke haját, egész lénye nyugtalan és nyugtalanító volt, lázas, forradalmi, zabolátlan. De volt kék szemének egy messzenéző, elmerengő, megpihenő, megállapodott tekintete: éreztem, ilyenkor Istenben pihen. És éreztem, hogy emberi és költő lényének ez a pillantás az alfája és omegája, forrása és deltája, gyökere és koronája. És nem csalódtam.
3.
Ha ellentétek és ellentmondások feszítik ma a világot jobban, mint valaha, ha minden ízében remeg és felrobbanni készül ettől a belső feszültségtől, - akkor ez a világfeszültség csak súlyosbítja, elmélyíti, kitágítja azt az állandó feszültséget, mely Mécs László lelki szerkezetének alapvető tulajdonsága. Negyedik verseskönyve jelent most meg, négy hatalmas verseskönyvön keresztül nézhetjük immár a végleteknek, ellentmondásoknak, széthúzó elemeknek azt a gigászi harcát, amelyet az ő költészete jelent. Figyelhetjük, ahogy néha meg-meginog, kisiklik, eltéved saját lelke ősbozótjában, ahogy szétesik, elforgácsolódik, iszapot, salakot, pelyvát is sodor magával. Ahogy néha nem tud bánni vakmerőn alkalmazott triviális elemekkel s azok idegenül és szervetlenül merednek ki képzelete szivárványos dzsungeléből. De mindez jelentéktelen amellett, ahogyan önmagának szétrobbanni akaró elemeit fegyelmezi, ahogy vaserővel, a költő és az aszkéta erejével tartja a vadlovak gyeplőjét, ahogy szédítő bravúrokkal rémít, s hirtelen megáll a hegytetőn és mosolyog a mélység felett – idősebb Wesselényi Miklós jut eszembe a Szamos meredélyén, amint Kemény Zsigmond leírja.
Négy köteten keresztül fejezetekbe rendezve ismétlődnek ugyanazok a viaskodások, ugyanazon motívumok végzetes harca folyik tovább, de végtelen variációkban, mert Mécs Lászlóhoz foghatóan gazdag, tropikus bujaságú, ezer-érdeklődésű, hallatlan termékenységű költő nincs ma magyarok által lakott csillagon. Szerelmes a világ minden dolgába, véghetetlen, kimondhatatlan, szinte érzéki szerelemmel, - és mégis távol tudja tartani magától a világ minden dolgát, hogy el ne vesszen bennök. Ez Mécs László alapproblémája. Egy óriási szimfóniának ez az alapdallama. Ahogy ez a költészet fejlődik, fejlődnek hibái is, a nagyobb fényesség még nagyobb árnyakat mutat. De egy bizonyos: alapproblémáját egyre öntudatosabb művészettel magyarázza, önmaga ellentéteit egyre tisztább szemmel látja, egyre harmonikusabban foglalja egységbe.
Legújabb kötetében van egy vers, egyes strófái mintha óriási őspogány áldozati-oltár gránitba rótt lépcsői volnának. Minden lépcsőn feláldoz valamit, egy illúziót, egy igazságot, egy szépséget, egy szerelmet, egy álmot, egy legendát, - de mindig valami nagyobbért, magasabbért ontja ki ezt a drága fejedelmi kék-vért. És minden lépcsővel magasabbra hág. És közben kifejti, megmagyarázza, vitathatatlan világosságba helyezi önmagát. A vers címe: „Vitatkozás a hírharanggal”.
„Igaz,
én szeretem a virágokat, megszépítik házam táját,
de lekaszálom, ha virág kell az úrnapi körmenethez,
mert az Idő is eltapossa a Szépséget s az Időnél örökebb az Eszme.
Igaz,
én szeretem az Asszonyt, (mint ahogy szeretem a Férfit),
megszépíti ösztön-ágainkat,
bennünk gyökeredzik, mint a fagyöngy a tölgyben,
de tíz körömmel vájtam ki vérző húsomból,
tudjam tisztelni benne a testvért, az embert, a külön-életet
s jobban rám férjenek az égi madarak.
Igaz,
álmodozom a Minden Ember Tornyáról, véres maltert hordok rá,
de dinamitot tudnék alátenni, hogy anyagom legyen,
hogy tetőt építsek a viharban didergő Magyarság fölé,
mert az Emberiség csak álom s a Magyarság most-vérző valóság.
Igaz,
én szeretem a világot, mágnes hídjai csudamód villanyoznak,
de leromboltam a mágneshidakat magam mögött,
mert szent akarok lenni, az Istenhez akarok érni
s az Isten egy mosolya világokat ad nekem játékszerül!”
Ez a nagyszerű költemény (és sok más) mutatja meg azt a Mécs Lászlót, aki bár általában romantikus természetnek mondható, íme mégis annyi egyéni és szociális vívódáson túl, eljut az életnek ilyen kemény, mondhatnám, szinte kegyetlenül reális szemléletéhez, amely azonban ugyanakkor a legmagasabb idealizmust jelenti. Az Emberiség szép álom, a magyarság most-vérző valóság. Keményebb, bátrabb és szebb szavakkal senki sem mondotta még meg, hogy igenis ez az igazi humánum. Ott ragadni meg a feladatot, ahol legközelebb van, a magyarban az Embert. A többi ál-humánum és nagyképűség csupán...
4.
Mondja pedig ezeket az a Mécs László, akire örökségképpen még Ady Endre magyar kriticizmusa szállott. Magyar rapszódiáinak sokszor még Ady keserű, ostorozó, bíráló, ítélő hangja ad szigorúbb csengést. „Üdv nektek győzők” – kiáltja, s a felületes olvasó esetleg csak a tunya magyarság ítéletét érezheti ki belőle. Pedig ebből a versből végtelenszer könnyebb már kiolvasni a biztatást, a burkoltan rajongó szerelmet, a jövő akaratát, a feszülő új energiát, mint Ady sirály-vijjogásából. Hát még Tertullianus katakomba-programjából! Hát még a „varjakról szóló egyszerű példából”... Ezek már nem jeremiádok csupán, ezek ujjmutatások, vezérlő-jelek, hittel teljes villámlobbanások. Új magyar optimizmus duzzadó rügyfakadásai mutatkoznak Mécs Lászlónak sok költeményén, aminthogy költészetének egész tendenciája, feneketlenül pesszimista versek károgó táborán át is, végeredményben optimisztikus: „Balzsamokat dalol korának.”
5.
„Torz vagyok és modern” üzente egyszer milói Vénusnak és hogy a lelke szobráról „klasszicitás csuda bája eltünt”, hogy szíve „mázsásra nőtt, aránytalanná”. Ez igaz. Mécs Lászlót, mint művészt nemcsak lelki, tartalmi szempontból, de formailag is valami aránytalanság jellemzi. Plaszticitása, metszettsége, acélos rugékonysága ritkán van a verseinek. Monumentalitása majdnem mindig van. Mintha állandóan dómok, piramisok, felhőkarcolók, zsúfolt, sokemeletes bérkaszárnyák közt járna az ember. Ez sokszor felemelő, de sokszor fárasztó is. Amellett ezek a roppant vers-épületek önmagukban sem hibátlanok mindig. Mintha több volna az oszlopsor, több a mellékhajó a kelleténél, több a fölösleges ornamentika is az épületek külsején. Biblikus versképző eszközei, gondolatritmusai, tudatosan egyhangú rímei, enumerációi sem mindig szerencsések. Elvezet aztán néha egyszerű parasztházakba, erdei kunyhókba is, megüt mélyen művészi stílusban népi hangokat is, könnyedebb hangnemben is próbálkozik, de akkor meg mintha elvesztené a legsajátabb, legjellemzőbb hangját. Egyetlenegy épületet nem ismer, s úgy látszik, nem is akar ismerni: az elefántcsonttornyot. Abból egészen kilépett, vagy talán soha benne sem volt. Néha úgy látom, amint egy roppant mezőn áll egymagában, körülötte ledőlt, lerontott elefántcsonttornyok ezrei, romok, törmelékek, egy halott poézis halálraítélt maradványai. Ő átlép rajtok és megy tovább. „És égig ér.”
6.
Nem, nem ér égig. Csak a vágyai, az álmai, az imái, a Jákob-lajtorjái érek odáig. Ezt ő maga tudja legjobban. Mikor a dobogóról leszáll, mikor körútjai végeztével hazatér otthonába, mikor „A királyfi három bánatával” szívében megcsókolja Édesanyja kezét. Mikor szertelen, petőfies gesztusai az alázat olvasóját morzsolgató ernyedt mozdulatokká válnak. Mikor megszólal az „Angelus” s ő csodálatosan szép vallomásban mossa le magáról a ráragadt hiúság minden porát:
„Megjöttünk, téli este van. Pihen a komp, halászladik,
fáradt favágó-kéz pihen, nehéz paraszti-kéz pihen,
a föld titkon fogant, pihen: vetést, pacsirtát álmodik,
pihenj te is szívem.
Sokat, sokat hurcoltalak! Echóztak cifra színfalak,
míg nótáztál ezrek felett. Csárdák, családok asztalán
csattogtál s én komédiás nagy büszkén mutogattalak,
kis meghurcolt madár!”
Az ember meglátja az árnyékát. És akkor kezd legragyogóbban tündökleni. Mint a „mesebeli kristály”.
(Forrás: Erdélyi Helikon 1930. 10. sz. 801-804. l.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése