Tikkadt nyári éj, milliárd csillag
hunyorog s dermeszti a vért bennem.
Egy kis gyöpön fekszem, körülöttem
sok ezer hold a paraszti munkát
zengi, éli, érleli a csendben.
Messze van a falu, messze minden:
ember, szerelem, gyűlölet, élet.
Itt-ott messzi szállások felül
ugatás bugyog fel, majd elül...
Éjjel. Bácska. Csak én heverészek
fáradt földek tikkadt kebelén.
Csak én.
Piheg a föld. Hallgatózom. Hátha
valahol szekér jön messze, messze?
Fülem rányomom a földre, mintha
gyermek volnék, ki lihegő lovast
vár az alvó földben hangot lesve.
Éjfél. Egyedül virrasztok néhány
konok komondorral. Lesem, mi jön?
Titkok húznak át a lohadt levegőn.
Zord zűrök szitálnak, mintha esne...
Valaki nyöszörög halkan esdve,
mintha valaki messze könyörögne:
„Ne bántsál! Ne bántsál!” Most hirtelen
robban valami. Talán egy gránát.
Csend, majd vad sikoltás. „Jézus! Jézus!”
„Segítség!” Motor berreg. „Balra át!”
A messzi zaj erőre kap.
Recsegés, rikoltás. Egy szónak beszélne:
„Testvérek! Testvérek!...” Érteni nem lehet.
„Adjatok kenyeret! Adjatok életet!”
„Egy maszkot adjatok!” Zuhanó robajok,
sistergő morajlás, fegyver sivít egyre.
Kattogás, kopogás. „Pusztuljon az élet!”
Pokoli már a zaj, itt a végítélet.
Bombák robbannak fel. „Jó anyám, megölnek!”
Házak dőlnek össze. „Meghalok! Meghalok!”
Ropognak, zuhannak tornyok és templomok.
Fároszok hullanak, keresztek hullanak.
Nagyszerű halál!
Állatok vonítnak, emberek hörögnek,
csecsemők visítnak, minden ajkon átok.
Paloták recsegnek, bilincsek és rácsok
csörögnek lihegve. „Halott az anyátok!”
Ó, hova szédültünk!
Hol van most az ember? Hol van az istenünk?
Minden összeomlik, dübörög a messze,
megborzong a föld is, mintha lázba esne...
Ki hallja ilyenkor néma földek szívét?
Tikkadt, nyári éjjel, sok millió csillag
hunyorog rám messzi, félelmetes fénnyel.
Én fekszem csak ébren fáradt földek tikkadt
kebelén. Ugyan ki másnak lenne gondja,
hogy fülét a bácskai rónák és lázálmos idők
mélyen lent pihegő nagy szívére nyomja?
(Forrás: Erdélyi Helikon 1930.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése