Tavasszal
mindig elvetődöm ide, magányos sétáló a horpadt-homlokú vén Gellért zöldülő
lankáján. Leginkább úgy, mint most, a Nagyhét valamelyik napos délelőttjén.
Talán mert ilyenkor lehet legjobban emlékezni. Megszökni a jelenből és holmi
láthatatlanul kanyargó ösvényen visszalopózni a múltba, megkeresni azt, ami volt és ma már nincs, - gyakorlati cáfolatául a königsbergi bölcs híres
elméletének, amely szerint az idő nem kézzelfogható realitás, csupán
gondolkodásunk egyik formája. az igazság az, hogy az idő mégsem egészen elvont
formula csak. Errefelé legalább meglehetősen csákányforgató és planírozó
valóságnak bizonyult. Nemcsak mint „gondolkodási forma” működött, hanem magát a
táj formáját is alaposan megváltoztatta. De egyébként sem olyan könnyű
megbékélni ezzel a kanti „tiszta szemlélettel”. Mert vajon az idei Nagyhét, meg
amaz ötven év előtti között például, amely most szinte álomszerű révületben
színesedik ki emlékezetem lapján: nem tátong-e valóságos áthághatatlan szakadék, függetlenül minden változástól,
amely azóta bennem és körülöttem végbement? Kivált, ha olyan kísérteties
elevenséggel villan vissza a múlt az „eltűnt idő” távolából, mint ebben a
pillanatban. Nem is tudom, hogy adjak erről számot?
Valami
varázslat érzett a levegőben. Valami várakozó feszültség és fojtott izgalom.
Böjtös önmegtartóztatás, amely csak annál ingerlőbbé tette a húsvét beteljesülő
ígéretét. Délben spenótot ettünk, de éjszaka mindenki az ünnepi sonkáról
álmodott. Csupa készülődés volt a világ. Az eget ezüstös szappanhab mosta még
kékebbre, az árokpart gyenge fűbajuszt eresztett, a fűzág barkaszemeket
nyitott, a házak friss mészruhába öltöztek s a szomszéd lánya börzsönnyel
festett tojásokat gyűjtött a kamrapolcon álló, kerek szakajtóba. Az udvaron
felásták a kör- és szív alakú, palmetta-formájú virágágyakat, félénk palántákat
dugtak a porhanyó földre és elgereblyézték a homokkal beszórt utakat. Még a nap
is másképp sütött, ha sütött, mint máskor. Könnyű szél rezgette sugarait. A
reggeli árnyék pedig lassankint lilába melegedett, - holott akkoriban nálunk
még senki sem festett igazi plein airt.
Hangosabbak lettek a fecskék s a hamar száradó ágyások fölött megsokasodtak a
rezgő bogarak aranypontjai. Néha úgy káprázott ez az egész otthoni, gyerekkori
valóság, mintha álom lett volna. Tulajdonképpen meddő kísérlet róla értelmesen
beszélni. Minden részletezés a lényeg kárára megy. Ilyesmire csakúgy lehet
igazán emlékezni, gondolattalanul, szöveg nélkül, mint egy dalra. Valami elfutó
melódiára, vagy régi délutánok verbéna-illatára a városkert vasárnapi
hangulatában. Mint magára a szétfoszlott ifjúságra, amelynek porló részecskéi
úgy pihennek itt lépteim alatt, a hajdani Tabán helyén, akár a temetőben.
Harminc
évvel ezelőtt, mikor nyári estéken a fiatal Kosztolányival csavarogtam erre,
ahol most ez a remek park virít, még érintetlen teljességében élt az egész
múlt. Nagyapáink kora folytatódott a vaskosaras ablakú, copfos tetejű,
szoborfülkés házakban, a fiókos almáriumok, fehér csipkefüggönyök, biedermeier-hangú
spinétek és ovális rámába foglalt arcképek között. A görbe utcák néhol lépcsőre
kaptak, másutt visszakanyarodtak önmagukba. A Kék ördögben gitár szólt s a „József főherceg hadastyán-egylet”
címtábláján tollas kalapú, nemzetiszín-szalagos harcfi merengett a holdfényben.
akkor – és most már soh többé. Mert közben eltűnt minden. Ahogy a drága,
felejthetetlen költő is eltűnt azóta, s örökre kilépve gondolkodásunk egyik
formájából”, valósággal egy másikba lépett át. A térbe – ó, micsoda kegyetlen
formula! -, hol időtlen szállást vett magának, hatlábnyira a föld alatt. Nem
temető-e hát a világ mindenütt, amerre nézünk? Hiszen minden nincs mélyén egy-egy volt alussza örök álmát. Mint itt is, a
fiumei óváros imígy aposztrofált, budai testvérpárjának hűlt helyén, ahol most
járok.
Sírokon
mindig szebben nő a fű. Nyilván azért olyan ragyogó-zöld a Tabán gyepszőnyege
is. Egy önmagába roskadt, régi városrész nyugszik alatta. Egy kivénhedt, öreg
ember, aki úgy halt meg kerek hét esztendővel ezelőtt, hogy vidám-pajkos
fiatalságát már maga is elfeledte. S most itt van eltemetve, a Gellérthegy, a
Naphegy és Várhegy hármas lejtőjének összefutó völgyében. Sírján nem hirdeti
fejfa, hogy kétszázötven évet élt. Csak a fű zöldell kövéren elporladt hamvai
fölött, mint lehasított darabja a próféta zöld palástjának. Ez a hasonlat pedig
itt nem egészen véletlen. Tabán:
török szó és annyit jelent, mint vártalpa.
A legtöbb olyan hódoltsági városban, ahol másfélszáz esztendőn keresztül
lófarkos basák tanyáztak, megmaradt ez a név. Esztergomban éppúgy, mint
Szegeden. Valamikor azt a helyet jelentette, ahol a szulákpalánkon kívül
rekedt, váralja nép lakott. Budán is így lett a rácok lakta völgyből Tabán. S a
múltat idéző név nem múlt el máig sem, amikor a hajdani félhold már csak égi valóságában
aranylik elő a hamvas tavaszi estéből, Buda tornyai fölött. Különben
törökidőkre emlékeztettek itt azok a középajtós, kőkerítéses, kétoldalt csapott
tetejű, régi házak is, amelyeknek komor homlokfalába csak a későbbi lakók
vágtak utcára néző ablakot.
Alig
pár éve, hogy végleg eltemették ezt a furcsa, szinte érthetetlen,
csatornázatlanul piszkos, de tagadhatatlanul hangulatos világot. Vedlett
vályogviskóit, macskaköves sikátorait, oromfalas hárem-maradványait és tamburás
kiskocsmáit lebontották. Zeg-zugai fölé széles autósztrádát húztak a kopárra
beretvált hegyoldalon, „mélypincéit” betöltötték, hepehupás talaját szépen
elsimították és bevetették fűvel, beültették fával. Jacobsen ábrándos
novellájának címe jut eszembe, míg a hirtelen-támadt modern Gülisztán
sétaútjain bolyongok: „Itt rózsák
nyíljanak”… Illatukban hadd érezzük a múltat. Tövisük meg hadd karcolja
enyhe sajgással a szívét mindannyiunknak, akik még az igazi béke romantikus
éveiben, néhai Krúdy Gyula úr elbűvölő meséit hallgatva ültünk a Hét rózsaszál, vagy a Fekete remete piros abroszos asztalánál
és ráértünk óramuzsikás táblabíró-korszakot játszani az üvegbúrás kerti
gyertyatartók körül. Mert akárhogy meg is érett a csákányra a rozoga Tabán:
mégis csak az életünk egy darabkája, ifjúságunk egész sereg színes élménye
került vele a feledés hantjai alá.
Mikor
utoljára mentem végig a Hadnagy utcán, a Kereszt téren, az Aranykakas- és
Aranykacsa utcán - ahol a falakon Csibi emlékezetes levelezése folyt Petrovval -, már körös-körül törmelékes „grundok”
fehér foltjai terpeszkedtek. Mintha tüzérségi harc szántotta volna végig a
halálra ítélt Tabánt: a házak közt rom romra halmozódott. A Holdvilág utca még
megvolt, de a Kőmíves-lépcsőt már lehordták. Csak a Fehérsas téren állt
érintetlenül egy szürke kőoszlop, amelyet sokáig pellengérnek hittek. Az a
legenda járta róla, hogy szájas kofák megbüntetésére készült Mária Terézia
idejében, holott – amint a beléje vésett évszám is elárulta – 1857-ben
állítódott oda, hivatalos plakátumok kifüggesztése céljából. Különben pedig
közönséges lámpaoszlop volt. Hasonló legendának bizonyult a Hadnagy utcai
„Casanova-ház” hírhedt históriája is. Ezt egyébként épp e sorok írója indította
el, merőben ártatlanul, egy fiatalkori novellájával, amelyet némelyek utolsó
szóig készpénznek vettek. – Isten tudja, miért. Az viszont igaz, hogy Jacopo
mester valóban megfordult itt 1759 őszén. Köszvényét gyógyíttatta a törökfürdő
meleg vizében. Egyúttal pedig olyan sikeresen udvarolt bizonyos Kosztjics Száva
kisasszonynak, hogy a szép rác kocsmároslány féltékeny vőlegénye barátai
társaságában, a Gellérthegy alján elcsípte a hajnali szöktetésre készülő
lovagot s ugyancsak helyben hagyta. Casanovát a felbőszült legények rövid
retekhámozó-késeikkel alaposan összeszurkálták és vérébe fagyva otthagyták az
országúton, mígnem egy kora reggel kilovagló pesti huszárkapitány rátalált,
fölszedte és hazavitte.
Mindeme
szép emlékek fölött azonban már rég kinőtt a fű. A tabáni citta morteból valóban holt város lett. Egyszerűen elfújta a szél
az egészet. S a helyébe álmodott budai fürdőváros zöldellő kerete – ez a
csodálatos park – várva-várja, hogy milyen új városképet illesztenek bele. A
Tabánból semmi sem maradt meg. Csak a rác-templom kecses-karcsú, sisakos
tornya, a legszebb budapesti templomtorony őrzi emlékét, változatlan
lendülettel szökkenve fel az áprilisi ég kék magasába. Mint egy itt felejtett,
magányos felkiáltójel valamely ódon könyv lapján, amelynek szövege elveszett.
Mert mindazt, amit századok írtak rá: olvashatatlanná fakította az idő.
Forrás: Új Idők XLVII.
évf. 15. sz. Bp., 1941. – Húsvét
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése