Herczeg Ferenc (1863-1954): A hűség négy lábon jár

Tíz esztendőn keresztül Tomy képviselte az én legényháztartásomban a magasabb rendű érzelmi életet. Ő volt a szeretet és hűség forrpontra hevített tömény-kivonata. A ragaszkodása szenvedélyes és föltétlen volt: halálra kész, minden önzést és megfontolást elseprő érzelmi orkán. Szegény Tomy engem mértéktelenül túlbecsült. Mindenhatónak és mindent tudónak képzelt és egy hitvalló rajongó odaadásával áldozta föl nekem a saját egyéniségét.

Különben aranybarna tacskó-kutya volt. Dákli, mint nálunk mondják. Ritka szép állat, elképesztően beszédes szemekkel. Egy kutyafejből Abélard két szeme nézett a világba. Német nők – mert azok ind kutyaszakértők – néha boldogan fölvisítottak, ha meglátták az utcán. De megtörtént az is, hogy egyikük a Margitszigeten letérdepelt Tomy előtt és elragadtatva gügyögte: ki jön itt, ki jön itt? (A kutya rögtön hátat fordított neki. Nem szerette az ilyen mókát.) Ha lett volna szívem, hogy kiszolgáltassam az ebkiállítások zavaros izgalmainak, alkalmasint összenyerte volna az összes dákli-díjakat. Tulajdonképpen Tóni volt a neve, de a házunk nagyralátó elemei előkelőbbnek találták az angolos Tomy-t, így lett Tamás az Antalból.

Az idén halt meg angina pectoris-ban. Első keserűségemben kifakadtam az állatorvosunk előtt: mi értelme annak, hogy egy szegény kis dákli úgy hal meg, mint egy vezérigazgató?

Mire a doktor bölcsen azt felelte: talán úgy is élt, mint egy vezérigazgató. És ebben volt is valami igazság.

Azt hiszem különben, én vagyok a bűnös benne, hogy szegény Tomy nem élt még legalább négy-öt esztendőt. Mivel erős hízási hajlama volt, sportra fogtam és úgy látszik, túlerőltettem a szívét. Nyáron ugyanis a Balatonban szoktunk fürödni, s a módszerünk az, hogy csolnakon kivitetjük magunkat a tóba, ott vízbe ugrunk és partra úszunk. A dákli mindjárt első alkalommal fejest ugrott utánam az előtte ismeretlen elembe. Ezt aztán mindennap megismételtük. Szegény nem sejtette, hogy hamisság van a játékban, sportszerűen csak ő viselkedett kettőnk közül, és míg én hamar talajt értem hosszú lábammal és az út háromnegyed részét a vízben gázolva tettem meg, addig Tomy becsületesen végigúszta az egész távolságot és még a harminc centis vízben is szabályszerűen rúgta a tempót. Ettől sportszívet szerzett.

Összes kutyáim közül, amelyek harminc év óta váltogatták egymást házamban, ő volt a legjellemesebb. Az egyetlen tacskóm, aki még nyalánkságot sem lopott soha. Ha valamit, akkor csak azt lehetett rajta kifogásolni, hogy igen rátarti és társadalmi állásuk szerint válogatja meg az embereket. A háztartási alkalmazottakkal kissé félvállról bánt. Egész élete körülöttem forgott és ami rajtam kívül volt, az egyáltalában nem érdekelte. Mindig úgy helyezkedett el, hogy szemmel tarthasson engem. Olyan gondosan őrzött, mintha attól rettegne, hogy egyszerre majd a levegőbe lendülök, párává oszlom és ő azután egyedül marad a világon.

Más ember, ha családtag volt is, nem érinthette meg, mert morogni kezdett és fogait mutatta. A harmadfél araszos kutya olyan mély hangon morgott, mint a medve, és olyan erős foga volt, mint a cápának. Tőlem szívesen vette, ha gyúrtam, morzsolgattam, meghempergettem. Ilyenkor röfögött a gyönyörűségtől. Más kutyával nem barátkozott, de nem is verekedett. Egyáltalában nem volt kíváncsi kutyatársaira. Ha azonban valamelyik vendégem hozzám törleszkedett és kellemeztette magát, akkor rosszkedvűen rámordult és rendre utasította.

Reggel mindig ugyanabban az órában jött be a hálószobámba, hogy felköltsön és sürgesse az öltözködésemet. Ilyenkor persze a reggelire gondolt. Egy nap aztán az inas a karján hozta be, mert Tomy elájult. Olyan szomorú és megdöbbentő volt, hogy ő, aki mindig erősnek, fölényesnek és egyensúlyozottnak mutatkozott, váratlanul gyöngeségen kapatja magát. Akkor tudtuk meg, hogy szívtágulása van. Kínos köhögő-rohamai voltak, miközben többször elszédült. Kivittük az állatorvosi klinikára. A házbeliek közül mindennap meglátogatta valaki a Rottenbiller utcában, magam azonban nem mertem kimenni, mert az orvosok attól féltették a beteget, hogy az én látogatásom nagyon fel találná izgatni. Aztán telefonáltak a klinikáról, hogy Tomy meghalt. Most utólag fáj, hogy nem búcsúztam el hű barátomtól. Pedig tudtam és éreztem, hogy egész betegsége alatt forrón epekedett utánam.

*

Ez február hetedikén volt. Március tizedikén már volt új tacskóm. Ajándékba kaptam egy Lurkó nevű nyolc hónapos kölyök-kutyát. Nem mondhatnám, hogy emberek körében valami nagy hódításaim volnának, a kutyák barátságát azonban mindig meg tudtam nyerni. Még harapós dögökét is. Lurkó az első órában gazdájának vállalt.

Egyébként külsőleg is, belsőleg is nagyon elüt szegény Tomytól. Füstös-barna színe van, int a cigánypurdénak, a képe tiszta fekete. Vidáman és izgatottan csillogó szemével és kormos pofájával olyan, mint egy kedvesen kaján ördögfióka. Termetre nézve jóval kisebb, mint Tomy, amellett karcsú, könnyű, vágtatni és ugrani pedig úgy tud, mint a legjobb családból való foxi-kutya. Nem olyan önérzetes, mint elődje volt, sőt ellenkezően: sok időt és fáradságot áldoz, hogy megfőzze a háztartási alkalmazottakat. Néha úgy viselkedik, mintha magán kívül volna örömében, és senki sem tudja, miért örül. Tomyban több volt a jellem, Lurkóban több a temperamentum. Föltételesen bátor is, de csak föltételesen, mert ha teherautó bőg a ház előtt, akkor inába száll a kurázsija. A motorokat és gépeket egyáltalában utálja, a vasúti mozdony pöfögésétől kezdve az öngyújtó kattanásáig minden mechanikai zaj megrémíti. Talán azért, mert békés agrárius vidéken nevelkedett, Nógrádban.

*

Bármit is mond dr. Freud, az én álomlátásaim valahonnan a lelkiismeretem mélyéből indulnak ki. Sok álmom schemája valami zavaros és kínos számvetés-féle, egy misztikus matematikai művelet, melynek folyamán kötelességeim összegéből le kell vonnom teljesítményeim összességét. Ami elintézetlen hátralék marad, azt kínlódva és reménytelenül vonszolom magammal az álom ködös taván, mint gőzhajó a füstfelhőjét. A múltkoriban azt álmodtam, hogy telefonhoz hívnak. Egy öblös hang szól hozzám, nagy távolságból:

- Itt az állatorvosi klinika. Értesítem, hogy Tomy kutya állapota minden várakozás ellenére jóra fordult. Annyira, hogy most már haza lehet vinni. Tessék intézkedni.

Álmaimban nemcsak Tomyról, de elhunyt emberekről is kisül néha, hogy, bár elsiratták őket, nem haltak meg, hanem valami rejtélyes félálomban bolyonganak a világban. Nem szabad szemükbe mondani, hogy meghaltak, mert az mélyen sértené őket. A halottak jelentkezéséből persze mindig kínos bonyodalom lesz, az élők időközben már elfoglalták megüresedett helyüket és a visszatért halottakkal senki sem tud mit kezdeni.

Tomy tehát vissza akar jönni… Helyes, de mi lesz akkor Lurkóval? A kettőnek nem szabad találkoznia, mert ha Tomy észreveszi, ki foglalta el házamban a helyét márpedig biztos, hogy hamar észreveszi, akkor olyan helyzet állhat elő, amit nem is merek végiggondolni. Arról szó sem lehet, hogy együtt lakjék a két kutya. A kisebbik talán kapható volna reá, Tomy szíve azonban sokkal büszkébb és szenvedélyesebb, semhogy megalkudni és osztozni tudna…

Álmomban nem tudtam eldönteni, mi legyen, de még éber állapotomban sem. Amikor fölébredtem, még messzi volt a reggel. Én a sötét hálószobában feküdtem és az volt az érzésem, hogy valahol messze, egy aranybarna dákli hasal, orrát a két mancsa közé fogja, ahogyan életében is szokta, és mereven bámul az arcomba. Lelkemre mondom, szégyenlem magam, mert szeméből ezt a kérdést olvasom ki: hát ilyen az ember? Ettől a tekintettől lefoszlik homlokomról a földöntúli méltóság glóriája, amivel Tomy zavaros fél-intellektusa engem felruházott. Látod, szegény Tomym, mi emberek csak játszunk a hűség fogalmával. Az emberi életnek erre is szüksége van, mint sok más egyébre. A hűség egyike azoknak a fűszereknek, amelyek élvezhetőbbé teszik az életet. Emberektől azonban bajos beszerezni a fűszert. Embereknek nincs hűség-feleslegük. A ragaszkodásnak az a forró önzetlensége, feneketlen mélysége és halálos áldozatkészsége, ami nálatok kutyáknál járja, meglehetősen ismeretlen az emberek között. Költők és vizionáriusok álmodtak ilyen mindhalálig hű férfiakról és nőkről, de ezek a felizgatott fantázia túlzásai voltak. Igen, Tomy barátom! A földön az igazi hűség négy lábon jár!

Forrás: Új Idők XLVIII. évf. 1. sz. 1942. jan. 4.