Márai Sándor: Kártya

I.

Az orvos fél hétkor éppen végzett a rendeléssel, mikor megszólalt a telefon. Orvostársa beszélt, konzíliumra kérette egy nagybeteghez.

Megbeszélték, hogy nyolckor találkoznak, egy társaskörben, s együtt indulnak a beteghez. A barát kérte így, s az orvos fejcsóválva hallgatta a kérést. Tudta, hogy orvostársa szenvedélyes kártyás; minden délután és este híres és rosszhírű társaskörök játékszobáiból hívatják el a betegekhez.

- Kártyás – gondolta és fejét csóválta, szivarra gyújtott. Lassú léptekkel végigment az üres rendelőn. A betegek, akik a szobában rimánkodtak ma délután is, mint minden előző délután, megtöltötték a szobát sivalkodó panaszaik emlékeivel. A szenvedély – gondolta az öreg orvos. Ezt látta mindenfelé: a mértéktelen, a beteg szenvedély pusztításait, a falánkság, az iszákosság, az érzékiség, s a minden testi vágyakozásnál és korlátlanságnál roncsolóbb szenvedély, a hiúság kártevéseit. A kandallóhoz támaszkodott, fáradtan, mintha az emberi sorsok megismerése és a reménytelenség tudata elfárasztotta volna; s szivarja parazsát nézte.

Az inas belépett és névjegyet nyújtott feléje:

- Egy úr van itt – mondotta.

- Már nem fogadok – felelte, s nem nyúlt a névjegy után. – Jöjjön holnap.

- Nem beteg – mondta bizalmasan az inas. – Azt mondja, életbevágóan fontos ügyben jött. Ismeri a nagyságos úr – mondta, s hangjában biztató készség érzett, mintha együtt érezne a látogatóval.

Átvette. elolvasta a névjegyet, a levegőbe nézett. A név ismerős volt, de olyan messziről, mint a halottak nevei.

- Engedje be – mondta, s vállat vont.

II.

Az arc, mely megjelent a félhomályos rendelő ajtajában, egyszerre volt ismerős és idegen: mintha egy jó ismerősünk bajuszt és szakállt ragasztott volna. Ez a kendőzés, mely eltakarta a látogató ismerős arcát, az öregség volt. De valami más is; az orvos hunyorgott.

- Megismersz? – kérdezte szégyenlős, alázatos hangon, rekedten a látogató.

- Igen – mondta. – Parancsolj.

Tétován ment vendége felé. Igen, megismerte. Negyven év ködfátyola mögül lépett eléje ez az ember. Homályosan derengett egy botrány emléke: akkor fiatal orvosok voltak mindketten, s ezt a pályatársat, akivel együtt végzett az egyetemen, kuruzslás, gyanús és szabálytalan orvosi cselekedetek miatt megfosztották diplomájától. De mindazokban, akik közelebbről ismerték ezt a pályatársat, a botrány inkább részvétet keltett, mint felháborodást. Tehetséges ember volt, megtévedt, - mondták; s fejüket csóválták szánakozva.

Aztán eltűnt szeme elől ez az ember. Évtizedek múltak el, az élet megtörtént, érthetetlen és mégis oly félelmetesen következetes rendje szerint; mindketten megöregedtek. Soha, véletlenül sem találkozott az egykori iskolatárssal, nevét nem olvasta az újságokban. Talán meghalt, talán külföldön él, - gondolta néha, mikor felmerültek az emlékezés óráiban az ifjúság árnyalakjai. Most, mikor kopottan, esőtől áztatott, vékony őszi kabátban, szegényesen és dideregve itt állott előtte a múltnak ez a kísértete, mélyen megsajnálta.

- Mit akarsz? – kérdezte bizonytalanul, melegebben.

A másik hosszan, mereven nézett reá. Aztán egy karosszékbe ült, arcát – váratlan mozdulattal – kezeibe temette, s kínos, félelmes, csendes és vinnyogó férfisírással, csaknem némán zokogni kezdett.

III.

- Segíts – mondta, s tenyeréből fölemelte könnyektől áztatott, megviselt, ráncos, öreg arcát.

Az orvos évtizedek óta egyebet sem hallott ebben a szobában, csak ezt a szót. Délutántól estig ezt kiáltották és suttogták emberek, halkan, szégyenkezve, vagy kétségbeesett kiáltásokkal, kezüket tördelve, vagy sápadtan és üveges szemekkel. De még soha nem ért hozzá ez a szó ilyen mélyről, soha nem érintette ilyen közelről. Egy emberi lény életének mélységeiből csapott feléje most a szó, a megalázottság, az elhagyatottság alvilági sötétségéből. Az orvos idegesen, megrendülten nézte a síró férfit.

- Beszélj – mondta. – Ha tudok, segítek.

Mikor kimondta, már sajnálta ezt a gyáva, óvatos „ha tudok”-ot. Érezte, hogy itt nincs föltétel, nincs megalkuvás: mindenáron segíteni kell. „Nem, ez az ember nem rossz” – döntötte most el, mintha egy évtizedes perben igazságot hirdetne, mintha jóvá tehetne e kései ítélettel valamit. – „Talán könnyelmű, talán megtévedt egyszer, de nem rossz. Aki így tud szenvedni, nem lehet rossz ember.” S zavart figyelemmel bámult az ismerős, öreg arcba.

Lompos volt az ember, irdatlanul magányos és hazátlan. Éjjeli  kávéházakban üldögélnek ilyen lompos, mindenből kikopott és elzüllött középosztálybeliek, elkallódó tehetségek, az éjszaka bölcsei.

- Igen – mondta a vendég. S mélyen sóhajtott. – Elmondom, ha bírom. Elmondom, ahogy tudom -, javította ki szavát.

IV.

Halkan beszélt, Az orvos kénytelen volt néha közelebb hajolni hozzá, hogy megértse az elcsukló vallomást.

Gyorsan beszélt, fejét lehajtotta, a padlót nézte, ahogy az élet döntő vallomásainak pillanatában beszélnek az emberek, a pap, a bíró, vagy az orvos előtt, akinek végül is meg kell mondani az igazat. Rekedten beszélt, szemét néha lehunyta, mint aki emlékekkel küzd és a messzibe néz.

Azt mondta, életveszélyben van. Az orvos nem értette pontosan, mifajta életveszély ez; megrendülten figyelt és hallgatott. Életveszély, mondta a látogató halkan, s aztán felemelte a fejét, mintegy magához tért, mélyen lélegzett, s tágra nyitott szemekkel, férfiasan és szigorúan az orvos szemébe bámult.

- Ítélj el, vess meg – mondta csendesen, határozottan. – Csak te segíthetsz. Itt állok előtted.

Kopott felsőkabátja zsebéből most hirtelen, átmenet nélkül gyűrött, szamárfüles iratot húzott elő. Az orvos hallgatta hadaró előadását, s mindjobban megzavarodott. Halk ellenvetéseire, bátortalan, megrendült kérdéseire az egykori iskolatárs nem is figyelt. Most már elmerült az előadás zuhatagában. Oly gyorsan beszélt, oly meglepő fordulatokkal, hogy az orvosnak néha azt súgta egy érzés, eszelős emberrel áll szemközt. Képzettársításai váratlanok voltak, szeszélyesek. De ami a nehezen érthető előadás tartalmánál is fontosabb volt, a hang, mely megszólalt e szobában, megérintette az orvost. Ez a hang rekedt volt, megalázott, emberi. „Talán bolond” – gondolta az orvos. – „De minden szava igaz. Nagyon szenved…” Iparkodott megérteni a panaszokat. A hang, rekedt szenvedélyességgel, a múltban vájkált, aztán egyszerre a jelen iszonyatát tárta fel. Egy nőről beszélt, egy műtétről, egy halálesetről, aztán valamilyen- szavakban nehezen kifejezhető – magasabb érdekből egészen pontosan meg nem határozható szövetség gaztettéről, az ármányról és a cselszövésről, mely őt, az egykori iskolatársat, a nyomorúság szemétgödrébe, a társadalom láthatárán túlra, az emberi életfeltételek és megegyezések külvilágába, s most, legújabban a pusztulásba, a gyalázatba és a megsemmisülésbe kergeti. Az ember arca borotválatlan volt, őszesen borostás; láthatóan nem beretválkozott már néhány napja. Nyakkendője félrecsúszott, s ádámcsutkája előadás közben meghatóan ugrált fel és alá. Hangja most egyszerre vádoló komorsággal telt meg. „Nem kérek” – mondta, s borostás állát dörzsölte, komoran -, „Nem kérek többé semmit e világtól”. Komoran nézett maga körül. – „Nem kérek, hanem követelek” – mondta aztán szilárd hangon, fölényesen.

- Kérlek – mondta az orvos, zavartan, mikor végre szóhoz jutott. – Ha tehetek valamit… Ismerem a főügyészt… A kúriai bírák között is több barátom van. Ha méltatlanul üldöznek, ha igazságtalanság ért, nem kételkedem benne, hogy minden megtesznek kérésemre… Ha talán elmondanád most a részleteket…

A látogató üveges szemekkel hallgatta szavait.

- Késő – mondta és lihegett.

az orvos most már tanácstalan idegességgel nézte vendégét. Látnivalóan nehezebb eset volt ez, mint első pillanatban hitte. A lélek olyan sérülésével állott szemközt, melyet nem lehetett óvatlan ujjakkal megérinteni, mert fájdalmat, igen, fertőzést okozhat. E kínos tájékozatlanságban nem tehetett mást, mint minden más hasonló alkalommal: várt és nagyon figyelt.

- Valami fáj neki – gondolta az orvos. – Valaki megsértette. Rendkívül érzékeny lélek, mindig az volt.

Homályosan megvillant öntudatában az is, hogy a látogató valójában beteg, talán öntudatlanul is az, s nem annyira baráti, hatósági, mint inkább orvosi segítségre van szüksége. Természetesen rögtön elhatározta, hogy minden segítséget megad a betegnek, minden segítséget és támogatást, ami orvosi hatalmában van. Lehet, hogy klinikai kezelésre lesz szüksége, gondolta. S már az orvos szemével figyelte barátját, gyógyjavallaton törte fejét, terveken tűnődött.

De a beteg makacson hallgatott. Csak borostás állát gyúrta mutató és hüvelykujjával, s lihegett olyan kínban, nyomorúságban és reménytelenségben, hogy az orvos már a legrosszabbtól tartott. „Talán megölt valakit” – gondolta az orvos, iszonyodva -, „megölt valakit,  smost kérget követel majd, mert nem akarja bevárni a vizsgálatot.”

Most, mint aki erút gyűjtött, elszánta magát a látogató.

- Tudd meg az igazat – mondta.

V.

- Egy politikai pártnak a tagja vagyok – mondta, egészen halkan, s teste remegett. – Nem, ne kérdezz semmi közelebbit. Valami történt. A rendőrség mindent tud. Estére  a határon túl kell lennem, két társammal együtt.

- Mit tehetek? – kérdezte az orvos. Erre a fordulatra nem számított; gyűlölt mindent, ami plitika.

- Útlevél!... – mondta suttogva az iskolatárs. – Útlevél kell, mindenáron. Érted már?... – S mikor az orvos megkövülten, sápadtan hallgatott: - Ne félj. Nem kell közbenjárnod. Száz pengő – mondta elcsukló hangon.

- Mi, kérlek? – kérdezte elképedve az orvos. – Száz pengő?

- Annyi hiányzik – mondta a látogató, s megint kezeibe temette arcát.

Az orvos érezte, hogy agyát vérhullám önti el. A röstelkedés forró vérjárata áradt el agyvelejében, egész testében. Mintha most találkozna először az emberi nyomorúósággal, így érezte. Ennyi megalázottság egy büszke lélekben, amely végső szükségben kérni kényszerül! – gondolta. – Kérni, s milyen keveset!... Megkönnyebbülten és ugyanakkor zavartan húzta elő tárcáját:

- De kérlek – hebegte -, én ugyan nem tartozom semmiféle politikai párthoz… De ha ez segíthet rajtad… Természetesen többet is…  Amennyit csak tudok…

Azzal a különös szégyenérzéssel, melyet csak éreznek az emberek, ha a balsors torz és kiszámíthatatlan változataival találkoznak, tárcájába nyúlt, s számolatlanul húzta elő a bankjegyeket. Több szász pengőt nyújtott át, tétova kezekkel, restelkedő mozdulattal. Látta, hogy barátja ujjai reszketnek, mikor átveszi a bankókat.

- Nem tudom megköszönni – mondta és elcsuklott a hangja.

- Ne köszönd – mondta száraz torokkal az orvos.

VI.

Fél nyolc elmúlt már. Egy beteget kellett még az este meglátogatni. Kocsiba ült, fájt a feje. A nyirkos kocsi sarkában összefonta karjait, hátradúlt, a párás ablakon át nézte a város ködös, esti fényeit, gondolkozott. Különösen feldúlt volt, valami fojtogatta a torkát.

- Sorsok – gondolta -. Politika. Ki hitte volna?...

Mély részvétet érzett, a tehetetlenség részvétét. S ugyanakkor valamilyen olcsó és természetes emberi elégültséget is: örült, hogy ilyen könnyen szabadult e találkozás érzelmi és emberi csapdájából.

Késéssel ért a társaskör kapuja elé; az orvostárs, aki konzíliumra kérette, már a kapuban várta. Mikor a kocsi megállott, az orvos kihajolt a félig nyitott ajtón, s megismerte a délutáni látogatót: felhajtott kabátgallérral, kalappal kezében állott a kapu küszöbén, s élénken beszélgetett az idegen orvossal. Valamit mondtak egymásnak, vitatkoztak; aztán a barát vállat vont, homlokára húzta kalapját, s fürge, határozott léptekkel egészen másfajta léptekkel, mint ahogyan másfél óra előtt, belépett a rendelőbe -, elindult a lépcsőházban, a feljárat felé.

A két orvos némán ült a kocsiban.

- Látom – mondta -, ismered ezt az embert?

- Ezt? – kérdezte elnyújtott hangon a másik megvetéssel a hangjában, rosszkedvűen. – Igen. Sötét alak. Notórius kártyás. Minden délután itt lebzsel a klubban, ha teheti, bankot ad. De mindenki menekül előle. Ma délután sokat vesztett. Az elébb eltűnt, hogy megadja tartozását, pénzt hoz; de csak az összeg felét tudta megszerezni.

- Mennyi volt az? – kérdezte halkan az orvos.

- Semmi – felelte a másik. -  Pár pengő. Talán száz. Szóra sem érdemes. Inkább az a mód, tudod, ahogy mindenkitől kölcsönkér és könyörög…

Orrát fújta, rosszkedvűen elhallgatott. Némán kocsiztak a városon át.

VII.

Később, éjjel az orvos ezt gondolta:

- Most utálkozom. Émelygek. Természetesen nem a pár pengőt sajnálom, melyet ez a nyomorult kicsalt tőlem. Inkább csak szégyenlem magam, mint mindig, mikor az ember lépre megy, mikor a másik erősebb, ravaszabb, mint én, akinek mestersége, hogy ismernem kell az emberi természetet. Nem a pénz, nem… De milyen finoman dolgozott! – gondolta most, hirtelen elismeréssel. -  Első pillanattól milyen finoman szerkesztette meg a jelenetet, mint egy remekművet, sírása, elcsukló szavai, váratlan fordulatai, a megoldás, - milyen bonyolult, milyen felépített és kiszámított volt mindez! S mindezt száz pengő reményében, melyet siet elkártyázni a szomszéd kártyalebujban! Milyen erős a szenvedély, milyen találékony, mennyi a képzelőereje!... Csaknem alkot ez az erő.

Rágta szivarját. Szívdobogást érzett, mint mindig, mikor az ember érett korában megtud valami valóságosat az életről és az emberekről.

Forrás: Új Idők XLVIII. évf. 1. sz. 1942. jan. 4.