Kerecsendi Kiss Márton (1917-1990): Különóra

Nagy Gábor néptanító körültekintett az iskoláján. Minden rendben van. A dobozból kivett egy szép, hegyes krétát. Az ablak felé tartotta. Nézte. Aztán a táblához lépett. Szép, iskolás írással, lassan írni kezdte a betűket: A, B, T, G, C. A C-nél megállt. Egy pillanatig gondolkozott. Aztán írta tovább: N, D, R, S. Hátralépett.Gyönyörködött a nagybetűkben. Aztán megint leírta: C. S már tovább akarta írni. Cecília. De lépéseket hallott. Nyílt az ajtó.

Cili jött be s kezén egy kisgyereket vezetett:

- Vendéget hoztam tanító bácsi!

A tanító mosolyogva ment eléjük, szemével végigsimogatta a szép, virágszerű lányt, s talán egy pillanattal tovább tartott a kézfogás. Cili bemutatott a kisgyerekre, aki ott hüppögött a szoknyája mellett s törülgette arcáról a sírást.

- Ne félj, Andriska! Nem bánt a tanító bácsi!

Andriska fölnézett:

- Nem bánt? – de azért elhúzódott a nagy embertől.

Gábor leguggolt a gyerek mellé:

- Miért félsz tőlem?

- Kikapok.

- Ki mondta? Dehogy kapsz!

- Monta édesanyám, meg a Gyura is.

Cili is bátorítgatta:

- Hogy kapnál ki? Botja sincs a tanító bácsinak.

- De van – mondja Andriska, s az asztalra mutat -, ott van!

- Ez nem arra való – mentegetőzik a tanító, s elteszi a pálcát -, a képeket mutogatják vele a gyerekek.

Andriska most néz szét jobban:

- Képek!...

- azok. Megmutassam?

Andriska bólint s a tanít felnyalábolja a gyereket:

- De előbb mondd meg a neved!

- Sereg Andris.

Amíg végigmennek a képek előtt, Cili elmondja, miként tévedtek ide.

- Andriska sírt az utcán, gondoltam behozom. Nézze meg. .Tanítványa lesz. Ugye nem haragszik, Gábor?

A tanító hálásan néz a lányra. Aztán a gyerekhez fordul:

- Miért sírtál?

- Kikaptam.

- Ki vert meg?

- Édesapám.

- Mit csináltál?

- Én semmit – tétovázik Andriska -, csak kiöntődött a paradicsomleves.

- Édesapám – mondja Andriska és száján bujkál a nevetés. – Oszt az ölibe csurgott. Oszt kiabát, hogy: hamar, hamar!

- Hát akkor te mért kaptál ki? – kérdi a tanító.

- Mert én… én nevettem.

- Ejnye, te huncut – csípi meg a lány.

- Sokszor kikapsz?

- Néha kiszokok… Este is.

- Este is kikaptál?

- Ki, mer Jancsival összevesztünk a sűtt krumplin. A dunnában.

- Ilyen veszekedősek vagytok?

Andriska már egészen felbátorodott:

- Gyött is édsapám a borotválkozóval!

- Fájt? – simogatja meg Cili, de a gyerek már nem figyel reá.

- Tanító bácsi, a Jancsit verje meg Lopni szok!

- Lopni? – botránkozik meg Nagy Gábor.

- Bizon – s Andriska tágra nyitja szemét -, édesanyám is monta, hogy maga maj kifenekeli.

- No, no! Mit lopott a Jancsi?

- Mit? Dinnyét! – két karjával köröz – ekkorát!

- Honnan?

- A kocsirú. Kergetett is az ember…

- Hát te is loptál?

- Én nem. Én csak szaladtam.

- Hova szaladtatok?

- Be a kukuricásba.

- Nem is tudtam, hogy ilyen rossz gyerekeim vannak, - dorgál a tanító, de Andriska csak beszél belemelegedve.

- Jancsi léket vágott. Van ám bicskája. szép, halbicsak…

- Ejnye, Andriska, e is bűnös vagy ám.

- Én nem – rázza fejét a kislegény -, én csak a felit ettem meg.

Nagy Gábor rámutat az arcára szigorúan:

- Azért vagy hát ilyen maszatos!

Andriska pislog bűnbánattal, mert azt már mégsem lehet letagadni, hogy csupa maszat a képe.

- Nem szeretsz mosakodni? – ijeszt rá Cili is.

Andriska  hallgat.

- Ugye nem?

- Nem. – Hajtja le fejét a gyerek. –Mindég sivalkodok.

A tanító elengedi Andriskát.

- Én csak a tiszta gyereket szeretem.

Andriska aggodalmasan tekint Cilire.

- Bizony – komolyodik a lány -, neked is mosakodni kell, ha azt akarod, hogy szeressen a tanító bácsi.

Andriska hallgat. Hol a tanítót nézi, hol a lányt.

Cili fülébe súg huncutkodva:

- Mosakodjunk?

Andriska hallgat.

- Jó? Megmosdat Cili néni. Akarod?

Andriskának nincs ereje a szóhoz, csak a fejével biccent. Nagy Gábor rávillant a lányra:

- Hozok vizet.

Andriska elsötétedik:

- Ne sokat…

Szemével kíséri a tál útját. Cili biztatja. Végre közelít. Ujját a víz felé nyújtja. A tanító ráijeszt:

- Vigyázz! Harap!

Andriska elkapja a kezét. Megnézi és nevet fölényesen:

- Nem igaz… Nem is harap…

Megint a vízbe nyúl.

- Nem hideg – mondja Cili, s kigombolja a gyerek ingjét.

- Kicsikét – sziszeg Andriska, s megadja magát.

- Most sivalkodik a kismalac! – incselkedik a tanító s Andriska már prüszköl hősiesen Cili keze alatt.

- Így ni… Ugye Andriska, mondtam én, hogy milyen jó. Ccc… Milyen szép lesz Andriska! Hogy szereti majd a tanító bácsi!

- Bizony, könyvet is kap – toldj meg a szót Nagy Gábor.

- Kép lesz-e benne? – kérdi Andriska a törülköző ráncaiból.

- Lesz ám! Cifra kép.

- Cifra? Akkor mindég megmosdok! – S ott áll köztük a gyerek ragyogva. Cili gyönyörködik benne s megcsókolja.

- Nem harapta le a fejed a mosdótál? – kérdi a tanító.

- A lavór?

- Az.

Andriska belenéz a tálba és megtapogatja a fejét  két kézzel:

- Nem. Nincsen neki foga. Hát a könyv hun van?

- A könyv? Hű, az még a pesti boltos bácsinál van. De ha megérkezik, akkor kapsz egyet. Addig kérjél valami mást.

Andriska szétnéz. Szeme az asztalon akad meg:

- Adjon egy plajbászt!

A tanító ceruzát, papírost tesz az első padra:

- Itt van. Írhatsz, Andriska! – S még egy szem cukrot is nyom a szájába. – Ez a ráadás.

Andriska kiveszi szájából a cukrot. Megnézi.

- Cukor. – Visszateszi. – Mit írjak?

- Amit akarsz.

Andriska megnyugszik. Nekihajlik a padnak:

- Jó van, írok egy macskát.

Cili és a tanító összenevetnek fölötte. Andriska feltartja az irónt:

- Enyim?

- Tied.

- Örökbű?

- Örökbül.

Andriska megnyugszik s megint nekifog a munkának:

- No, Jancsit meg is eszi a fene!

- Andriska – csitítja Cili -, nem szabad csúnyát mondani. Látod, ott van Jézuska.

Andriska felnéz a keresztre:

- És sténleg! Szegénnek kezit-lábát megszögezték!

- Írjál szépen!

- Írok. Malacot is írok.

*

Egy darabig nézik a gyereket, aztán Gábor megfogja Cili kezét.

- Jöjjön, most magát tanítom!

 A lány leül a tábla elé:

- Mire tanít?

Gábor gondolkodik. Felnéz a betűkre.

- A tudományok tudományára. Látja, mi van a táblán?

- Betűk.

- Igen. Nem sok az egész.

- Meséljen róluk!

- Ezt akarom, Cecília!

- Én nem értek hozzájuk.

- Dehogynem. Hiszen benne élnek minden napjában, újságok, könyvek lapjain. Leérettségizett az idén s azt mondja, nem ért a betűkhöz. Igaz, hogy csak az ismerheti őket egészen, aki már tanított betűt. Ezek a kis vonalkák, köröcskék olyanok, mint a magok. Füvek, virágok, fák, egész erdőségek szunnyadnak bennök. Velök bánok, mégis annyit eltöprengek felettük. Nem tudok betelni a csodával: ezeken az apró idomokon nyugszik azt emberi műveltség óriási palotája, a zengő székesegyház. az ábécé néhány betűje magában hordozza az egész világirodalmat.

- Érdekes, erre sose gondoltam!

- Az emberek nem tudják, mit dolgozik a tanító. A kulcsok kulcsát adom a gyerek kezébe. Szárnyuk van ezeknek az apró jószágoknak, s aki beléjük fogódzik, suhanhat a tiszta eszmék csúcsai felé. A múlhatatlan szépségek kéklő magasaira. Megnyílik előtte a Szentírás, Dante, Shakespeare, Keats, Milton, Flaubert,Tolsztoj, Széchenyi, Petőfi, mind, mind…

- Csodálatos!

- Bizony, csodálatos, Cilike! Élnek ezek a betűk. Úgy lehet őket szeretni, mint a gyerekeket. – S Andriska felé int. – És ha csak annyit, csupán annyit tudok megtanítani belőlük, amennyiből kint a fronton egy tábori lapra kitelik, hogy „édes jó szüleim, jó egészségben vagyok, amit magoknak is szívből kívánok…” ha csak ennyit is megtanítok: már betöltöttem világtörténelmi hivatásomat.

- Gabi, ezt sose felejtem el…

- Pedig még nincs vége, Cilike -, s Nagy Gábor száján átmelegedtek a szavak. – Mennyi szép szó, mennyi múlhatatlan érzés, mennyi vallomás van az ábécében! Az egész világ költészete. Minden, amit az emberek évezredek alatt elmondtak a szerelemről…

Cili lesütötte a szemét.

Gábor folytatta:

- Valamikor elhatároztam, hogy ha majd valakit nagyon szeretni fogok, annak leírom szépen az ábécét… Semmit és mindent… Az ábécét.

Cili fölnéz a fiúra:

- És?

Gábor alig hallhatóan mondja:

- Úgy érzem, le kell írnom…

Cili zavartan simogatja a padot.

- Tanítson, tanító bácsi! Azt mondta, a betűkről mesél nekem.

- Igen. Eltértem. Bocsásson meg. Tehát a betűkről. Nézzen ide. – Fogja a krétát és ír egy-egy betűt. – Látja ezt az I betűt? Csupa báj és kecsesség. Hasonlít valakire… Könnyed és finom. Mert minden betűnek egyénisége van. Akár az embereknek. Haragszanak és szeretnek, komolyak és mosolygósak. Itt az Y. Csupa rosszindulat és kétszínűség. Hűtlen. Jánusz-arca van. Ez a D! dagadt, dús, drága. Csupa bőség ez a betű. Vagy a K! Olyan, mint egy katona. Kilép peckesen. Még a kardját is kirántja. És az S! Alattomos betű. Sziszeg. Bizonytalan. De ha mellette van a Z, már biztosabban áll a lábán. Ezzel kezdődik a legszebb szó. Melyik Cilike?

- Szeretem – mondja Cilike gyanútlan.

- Én is… - feleli Nagy Gábor halkan és leteszi a krétát.

Cili pirul s nem tudja, mit szóljon, szerencsére Andriska kiabálni kezd:

- Tanító bácsi! Tanító bácsi! Jaj, mit írtam!

Odaszaladnak. Nézik, nézik.

- Hol láttad te ezt, Andriska? – kérdi a tanító a rajzra mutatva.

- Ott látta,m a búcsún! A sátorba!

Nézik jobbról, nézik balról a kis bizonytalan vonalkát. Hiába. Szív az, mindenképpen.

Forrás: Új Idők XLVIII. évf. 1. sz. 1942. jan. 4.