Mi, akik a ködlő hegyekből jöttünk le,
Fájóbb szerelemmel szeretjük a népünk,
Fojtott tűz parázsa ég érte szemünkbe
S nevére, mint titkon imádott lány előtt,
Lesütjük a szemünk s lángbaborul képünk.
Én szülőfalum is halálmarta szikla,
Százados őrhelyét még daczosan üli.
Századok üszke ég kicsiny kunyhóinkba’,
Örökségbe hagyott imádságok s átkok,
Vad polgárháboruk alvó keselyűi.
Én bölcsőm felett is remegett borús gond:
2Jaj ha ezt is egy nap havasok vad népe –„
Nagyanyó sötéten: „Nem! Ez lesz bosszúlónk
Szemem előtt leölt apámért, bátyámért!
Nőj gyermek! s vérünkért végy majd vért cserébe!”
Felhős gyermekálmok kopár zátonyélen,
Idegen néptenger hulláma köröttem…
Tüzes tajtékját hajh fölitta a vérem,
Zihálva füstölgő sötét lobogását,
A vér gyülölségét én is örököltem!
Hajh én se vagyok jobb; féltem a fajtámat
Bús, kétségbeeső, lázas szerelemmel,
S félek, hogy jő idő: vér a vérre lázad,
Évezrekkel visszahanyatlik a század
S büszke fényes arcza elborúl szégyennel.
S ha jaj jönne idő, - mit nekem jog, törvény,
Csak azt érzem akkor: hív a vér, hív a föld!
S a mi vérünk védve, a más vérre törvén,
Mint dühödt vadállat, mint megsebzett isten
Sikoltom: öld, csak öld!
Forrás: Debreczeni Képes
Kalendárium. VIII. évf. 1908.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése