(Jön a fejedelem!)
Ünnapi színjáték két
képben.
Első kép*
Tél.
A színtér baloldalán temető-kerítés, mögötte havas sírhalmok. A bejárás előtt
harangláb, kis haranggal. A jobboldalon leégett házak romjai, az egyik nyomorult
lakásul van összetatarozva. A szín elején jobbról-balról út vezet a középre, s
onnan fel a hegyekbe. A szín háttere magas hegyekbe olvad, s út visz fel a
sziklaszorosba.
A
zene szomorú kuruc-dalokból való egyveleget játszik, kiindul a
Rákóczi-indulóból, melynek ütemei visszatérőleg indig fáradtabbak és
lehangoltabbak lesznek, végül rekviemszerűleg hangzanak, közben egyéb bús
kurucdalok a végső akkordokban a „fütyül a szél Késmárk felett” dallama hangzik
és hal el.
Mielőtt
a függöny felszállana, a színpadon a kis harang szól, a harangozó
gilin-galangoz s közbe félreveri, mint mikor tüzet jeleznek.
A
függöny felszáll, a harang szól. Távolról egy-két ágyúszó hallatszik.
Darócruhás
vak harangozó, ősz ember, húzza a harangot, hátul egy dombon tűz pislog, egy
gyermekleány kendőbe burkolózva a haranglábnál kuporog.
I. jelenet
Harangozó.
(Abbahagyja a harangozást s a messzeségbe látszik figyelni.)
Leány.
Öregapó, miért harangoz ma annyit? Nincs temetés!
Harangozó.
Ha tudnád, kis leány.
Leány.
Olyan hideg van. Menjünk már haza.
Harangozó.
(Felkacag és az
üszkökre mutat.)
Haza! Haza! Menj, vess a tűzre, hogy a lángja messze lássék.
(Leány a tűzrakásra
fát tesz, ő ismét harangoz.)
II. jelenet.
(Szállingóznak, két
öreg paraszt, kettőnél vasvilla van, egynél fejsze, egynél kiegyenesített kasza.
Egy gatyás gyerek katonasipkával és dobverővel, egy másik oldalára kötött
karddal.)
A vasvillás öreg.
No, mi a baj?
A kaszás.
(Lefogja a harangozó
kezét.)
Szegény világtalan, te, Mit húzod annyira?
A vasvillás.
Hát mi a baj?
Hiszen rajtunk már nem fog semmiféle
Istencsapás. A tűz az elemésztett,
A kis vagyonunk elbitangolódott,
A porontyaink éhen vesznek el,
Jó fiaink meg – ki erre, ki arra,
Ki országúton, ki temetőben.
Harangozó.
Ez a harangozás a jeladás.
A hegytetőn gyulasszatok tüzet,
Amit tudtok, hozzatok segedelmet,
Az asszonyok is kendővel, ruhával
Jöjjenek erre. Szegény bujdosók
Ma mennek át a lengyel grániczon.
Itt visz az útjok, hát hogy el ne vétsék,
nekik harangozok.
A fejszés öreg.
Majd széjjelnézünk. De hiába nézünk.
A kaszás.
Nincs már nekünk semmink. Ha egy marék
Málélisztünk van, betegnek tartogatjuk.
Polyvát sütünk kenyerünkbe s így is,
Csak tartjuk, hagyjuk, hogy penészesebb
S keményebb légyen, hogy ne fogyjon úgy.
(Szemét megtörli.)
A vasvillás.
A bujdosók! Ugyan az én fiam
Nincs-e közöttünk.
(Visszaszállingóznak.)
A dobos fiú.
(A harangozóhoz.)
Mihály há, mondja kend,
Nincs szükség egy dobosra?
A kardos fiú.
Két dobosra.
Harangozó.
Nincs, fiam, csak menjetek haza.
Vigasztaljátok az anyátokat.
S ha a hegyekről kürtszót hallotok,
Majd akkor jöjjetek. (A
fiúk el.)
III. jelenet.
(Harangozó és a kis
leány egyedül. A harangozó ismét húzza a harangot.)
Leány.
Öregapó! gyerünk, nagyon hideg van.
Harangozó.
Eredj a tűzhöz, te kis árva s vess rá.
Még hidegebb van odakünn az erdők
Bozótján és a hegyek szakadékán.
Hol puskacsövek s dúvadak között
Járnak szegények, akikre mi várunk.
Leány.
Öregapó, hát mit vétettek ők?
Harangozó.
Istent hittek. Hazát szerettek és
Azt cselekedték, ami becsület.
Leány.
Ezt vétették?
Harangozó.
Ezt, kis lány és az Isten
Most próbálja ki a hűségüket.
Leány.
S a mi házunkat ki gyújtotta fel?
Harangozó.
Ez is csak a próbához tartozik.
(Harangozásba fog.)
IV. jelenet.
(Jön egy anya
leányával. Jómódúak. A harangozás
szünetel.)
Anya.
Nem láttad az én édes fiamat?
Leány.
A bátyámat. És Kópjai Tamást,
Mert ők egymást nem hagyják el soha.
Anya.
Sárándi Pált.
Leány.
És Kópjai Tamást.
Harangozó.
Nem láttam. Nem láthattam: vak vagyok.
Anya.
Az Isten irgalmazzon.
Leány.
Óh, Tamást
Megismerheti a vak is. A hangja
Kizeng a többiből s ha két szót szól is,
Sárándi Anna abban benne van.
Harangozó.
Ha szól. De nem tért-e a hallgatók közé?
Húzódjatok a tűzhöz. Bujdosókat
Várunk, ki tudja, nincsenek-e köztük.
Anya.
Ahol a fejedelem, akármi sorsban.
Ott a fiam.
Leány.
És Kópjai Tamás.
(Elhúzódnak a tűz
mellé s raknak reá. Harangozás.)
V. jelenet.
(Kuruc vitézek jönnek balról. Köztük
különválva ketten, egymás vállát karolva Sárándi és Kopjai. Kopottak, rongyosak
mind. Egyikök zászlók visz. Szétnéznek. A kis leány megrángatja a vak harangozó
ruháját, mire az abbahagyja a húzást.)
Kuruc vitéz.
Ez Itten a regéczi temető?
Harangozó.
Ez.
Kuruc vitéz.
És te vagy a vak harangozó?
Harangozó.
Én.
Kuruc vitéz.
Nincs az útnak veszedelme?
Harangozó.
Nincs.
Kuruc vitéz.
Helyben vagyunk hát. (Kürtöshöz.)
Add meg a jelet.
(A színfalak mögött
kürtjel, távolból válasz reá. Alkonyodik.)
Anna.
(Merően nézi a két
vitézt s rájok mutat. Izgatottan.)
Édesanyám! Édesanyám! Tamás.
A nevem súgta, elhozta a szellő.
Sárándiné.
Fiam!
Anna.
Tamás!
(Mind a hangra figyel,
Sárándi és Tamás felriadnak s odafutnak.)
Tamás.
Annám!
Pali.
Édesanyám!
(Összeborulnak és
zokognak.)
Pali.
Édesanyám, hát áldja meg az Isten,
Álnok beszéddel mért is tartanám.
Búcsúzzon el a fiától örökre,
Édesanyám, kedves szülőanyám.
Anna.
De kegyelmed csak nem tépi magát ki
A két karomból, Kópjai Tamás.
Csak lesz, ami a lelkét visszafogja
Egy fogadás, vagy egy szív dobbanás.
Tamás.
Mátkám, galambom, a haragos Isten
Ha így akarta, másképp nem lehet.
Most már ne nézzünk se égre, se földre,
Csak arra, hogy még mi a becsület.
(Egymásra borulnak.)
Anya.
Fiam, ne vétkezz! hogy hagynál magunkra,
Mennek helyetted mások annyian.
Ha nem láttad még a szomorúságot,
Szívembe nézz bel, lelkem jó fiam.
Pali.
Drága szülém, csak ezt a szót ne mondd ki,
A szomorúság nem tudod te mi,
Csak aki látta a fej’delem arcát,
Az tudja ezt a szót megfejteni.
Szent-képet láttam sokszor életemben,
Ennél szentebbet még soha sehol.
Ennyi fájdalma, ily szomorúsága
A megfeszített Istennek se volt.
És lenne bár a teljes hét mennyország,
Amit miatta el kén vesztene:
El tudnék hagyni mindent, de mióta
Őt megláthattam, őt elhagyni nem.
Harangozó.
(Húzza, veri ismét a
harangot.)
VI. jelenet.
Kuruc tisztek jönnek komoran, megviselten. Szállingóznak
kuruc katonák is, ifjak, öregek. Ki fegyverrel, ki fegyvertelenül. Köpenyegbe
burkolózik, akinek köpenyege van.
Pali.
A kapitány.
Kapitány.
Hagyd abba már ezt a lélekharangot,
Úgyis tudjuk, hogy temetés vagyon,
Úgyis tudjuk, hogy szegény Magyarország
Van kiterítve a ravatalon.
Harangozó.
Lesz még feltámadás.
Hadnagy.
Vak a jövőbe lát.
Kapitány.
Ítéletnapján. – Ki itten a bíró?
Harangozó.
Most én vagyok.
Kapitány.
Hát a regéczi pap?
Harangozó.
A pap is én vagyok most. És a paptól
Sírásóig minden én vagyok,
A legtöbb dolgot ez a hivatal ád…
De itt vannak az igaziak is,
(a temetőre mutat)
Csakhogy azok egy kissé lepihentek.
Kapitány.
A hó alatt halál leselkedik;
Ki vezető majd át a fejedelmet?
Harangozó.
Átvezetem.
Kapitány.
Vak a világtalant.
Harangozó.
Vagy ez a kis lány, a kis unokám,
Én hadd maradjak az őrhelyemen.
Kapitány.
Egy kolduslányka lett tehát a nemtőd,
Szegény fejedelem, ki valaha
Gábor arkangyalokról álmodál!
VII. jelenet
Jön
a falu népe; a vasvillás, fejszés, kaszás öregek, int előbb. Az elsőnél duzzadt
tarisznya, a második bocskorban jön a karjára akasztva csizmát hoz, a kaszás
öreg vékonyka tarisznyával, abban egy félkenyérke, melyet koronként sóvárogva
néz meg és folyton tapogat; a negyedik egy hatalmas koldusbotot hoz. Asszonyok
siránkozva gyolcsot, kendőt hoznak, egy-egy sebesültnek átkötik a homlokát, a
kezét. Az első öreg a tele tarisznyát szótlan ráakasztja egy kuruc vitéz
vállára. A csizmás ember nézegeti, hogy kinek is adja. A vékony tarisznyás
töpreng, nem tudja magát tettre határozni, végre az induláskor az utolsó
kurucnak nyakába akasztja és elsiet onnan, nehogy visszavegye. az, aki a
koldusbottal jön, egy fegyvertelen öreget szemel ki, s annak kezébe nyomja a
botot. Beszédeik:
A vasvillás.
Jó szívvel, jó fiam. (Ráakasztja a tarisznyát.)
A bocskoros.
(Odaadja a csizmát.) Nehéz az út fenn!
A kaszás.
E koldusbotnál nincs már egyebem,
Szükségből jó lesz kenyérkeresőnek.
Ki van próbálva. Nagyon jó. Nesze.
A
kuruc vitézek szedelőzködnek, s felfelé indulnak. A harangozó unokája kézen
fogja a kapitányt, s vezeti a hegyekbe. Alkonyodik, a nap piros koronggal
leáldoz, aztán csak a tűzrakás ad piros világosságot. Hull a hó.
Harangozó.
Mennek, mennek a darumadarakkal,
A fák is sírnak. Vége, vége van!
Csak húzd, csak húzd hát a gyászindulójuk,
Vak éjszakában, te világtalan. (Harangoz.)
VIII. jelenet.
Kis
szünet. Hangulatos, bús zene, kuruc motívumokból. Fáklyás emberek jönnek. Majd
a kuruc vezérek s köztük a fejedelem. Áthaladnak a színen nagyon szomorúan s
lassan. A hegyes háttér középtáján egy magaslaton megáll a fejedelem s
visszafordul. A hegyi ösvényen szétszórt fáklyák csillognak; a tűz lobog és
fénybe önti a fejedelmet. Mikor a fejdelem és kísérete bejön, megáll mindenki s
néma hódolattal visszafordul. A hegyi ösvényen szétszórt fáklyák csillognak; a
tűz lobog és fénybe önti a fejedelmet. Mikor a fejedelem és kísérete bejön,
megáll mindenki s néma hódolattal fogadja őt. A vitézek leemelik süvegüket, s
lehajtott fejjel állanak. A regéczi falunép a harangozó körül csoportosul és
térdre hull. A harangozó a harangkötelet szorongatja imára kulcsolt kezében.
A hadnagy.
(Csendesen.) A
fejedelem!
A fejedelem.
(Csendesen, egyszerűen.)
Isten veled, te
szegény Magyarország,
Immár lehullt az égről csillagom.
Sok büszke váram, kincsem, drágaságom,
Legyen közpréda, mind, mind itthagyom.
Remények, álmok, égi ideálok,
Hulljatok porba ti is szárnytalan,
Nem viszek el mást a számkivetésbe,
Csak szívemet és ami benne van.
Édes anyám, fordítsd felém az arcod,
Fogadd kihűlt kebledre gyermeked.
Kis rab fiad s te hű, fehér galambom,
Álmodjatok felőlem szépeket.
Kardom kettétört, hitem összeomlott,
Hazám, sirasd el vérző fiadat.
A hó lehullt, az éj leszállt s ki tudja
Lesz-e tavasz és lész-e virradat?
(A kis harang
véletlenül egyet csendül.)
Síró harangom, csak zokogj felettem,
Búcsúztatódnak hangját elviszem.
S ha él az Isten és én visszatérek,
A dallamoddal tér vissza szívem.
magánosságom óráin h azámról
Regéket csendít lelkembe e hang.
Ércszíved őrizd és ha jövök ismét,
Te üdvözölj majd síró kis harang.
A
hóhullás erősbödik, a leszálló hófüggönyök a hegyeket eltakarják; a fáklyák
eltűnnek. Távolból tárogató siráma hallszik, az előtér egészen elsötétül,
temető és égett romok eltűnnek, színtér megváltozik. A regéczi nép a földre
borulva zokog, majd egy alkalmas kesergő kuruc kardalt énekel el csendese.
(Káldi gyűjtemény.)
(Függöny le.)
(*
Szerző szíves engedelmével közöljük az
első képet, szép költői nyelven megírt ünnepi színjátékából, mely a II. Rákóczi
Ferenc és társai hamvainak hazahozatala örömére, 1906. október hó 29-én
országszerte rendezett ünnepségek alkalmából, több hazai színpadon nagy
hatással és fenomenális sikerrel adatott elő.
Forrás: Debreczeni Képes Kalendárium. VII. évf. 1907.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése