Messze…
messze száll vissza lelkem; a négyszáz esztendős múltba. Fényesen állt Buda
még, gyönyörű palotákkal telve, ahogy Mátyás,
az igazságos felépítette. Csakhogy a jámbor Dobzse
László székelt benne. Ebben az időben, talán éppen 400 esztendővel ezelőtt született
ott egy leány, ki idővel gyönyörű hajadonná fejlődött, s Debrecennek
nagyasszonya lett.
A
család, melyből származott, nem magyar volt; Regensburgból, illetve a mellette
levő Pemfling községből költözött be
Budára a XI. században. Eredő helyéről Pemflinger-nek
nevezte magát, s Budán szívvel-lélekkel magyar lett és előkelő, tekintélyes
állást vívott ki. Pempflinger János
már budai bíró volt a XV. század végén: Pemflinger
Orsolya pedig II. Ulászló király udvaránál élt, mint a királykisasszonynak. Annának dajkája és komornája. Tudjuk, hogy ez az Anna később, mint I. Ferdinánd
hitvese, Magyarország királynéja lett. Pemflinger Orsolyának nagy becsülete és
kedveltsége volt a királyi udvarban. Nemcsak sok birtokkal ajándékozták meg,
hanem rokonait is főhivatalokra emelték. Jánost, a bírót a király egyik
tanácsosává tette; ennek fiát Sebestyént
főlovászmesterévé, utóbb diósgyőri várkapitánnyá nevezte ki.
De
a legmagasabbra hágott és legnagyobb nevet szerzett a magyar történelemben
valamennyi Pemflinger közt Márk, az
Orsolya testvére. Nagyeszű, daliás termetű férfiú, aki 1480 körül született, s
korán bejutott a királyi udvarba. 1500 körül meg is házasodott, s házasságát
Isten egy minden testi és lelki kellemmel fölékesített leánygyermekké áldotta
meg, aki a keresztségben Katalin
nevet nyert. Pemflinger Márk – úgy látszik – korán királyi kamarás lett, s
mikor leánya felserdült, őt is bevezette a királyi udvarba. Csakhamar
megkedvelte az ifjú királyné, Mária,
II. Lajos felesége. Felismerte nagy műveltségét, szellemét; megszerette
kedvességét, bájos voltát; udvarhölgyévé tette, s mint legjobb, legmeghittebb
barátnéjával társalgott vele. Katalin annyival inkább vonzódott a királynéhoz,
mert anyját, kinek neve sem maradt reánk, valószínűleg korán elveszítette.
A
királyi udvar és magas rangú társaság, de mindenekfelett a nagy szellemű Mária
királyné körében való tartózkodás rendkívül fejlesztőleg hatott Katalin
lelkére. Együtt olvasta a királynéval a humanistákat; együtt lelkesedett vele
az evangéliumi szabad eszmékért s felséges igazságokért, melyek Németországból
1520 körül már Budára is beszivárogtak. Az udvari szónok, Kordátos Konrád már ilyen szellemben tanított. Szívesen hallgatta
az ifjú király gyámja, Brandenburgi
György gróf,akire a királyné is sokat adott. Katalin apját, Pempflinger
Márkot is megragadták a reformáció szózatos igéi.
Ekkor
akadt a szép Katalinnak kérője Enyingi
Török Bálint személyében. Török Bálint nagy úr volt; családja törzsökös
magyar, birtoka temérdek, maga délceg, vitéz ifjú, aki lovagi tornákban első
helyen aratta győzelmeit. Ez az ünnepelt dúsgazdag ifjú szerette meg Pemflinger
Katalint és Katalin is őt. Így igaz szerelemmel vonzódva egymáshoz, esküdtek
meg 1523-ban. Családi boldogságukat két szép fiú születése növelte. Az
idősebbet Jánosnak, az ifjabbat Ferencnek hívták. Csupa öröm volt az
életük. Semmi sem hiányzott boldogságukból. Katalin mellett férje is a
megtisztított keresztyén vallásnak lett szívbeli követője.
Boldogságukat
egyszerre megzavarta a rémhír: jön a török! Jó Török Bálint nem lett volna
magyar és vitéz, ha a felesége szoknyáján ülve marad; nyomban felöltötte vitézi
mentéjét, híres kardját; összegyűjtötte bandériumát s lóra vetve magát, rohant
a csatatérre: „Isten hozzád édes hölgyem!!” Katalin otthon sírt és imádkozott.
S nem hiába imádkozott! A mohácsi síkról, a nagy nemzeti temetőből élve került
haza vitéz férje. Pedig az a kegyelem akkor oly keveseknek adatott meg, főleg
azok közül, akik vezérek, elsők voltak a csatában, mint Török Bálint is.
A
rettenetes veszedelem után egy időre birtokaira vonult vissza Török Bálint, s
ott feleségével együtt a reformált vallás igéiben keresett szegény hazája
jövendő sorsa miatt kesergő lelkére vigasztalást. A nemes lelkű házaspár
védelme alatt akkor kezdett terjedni a reformáció Enyingen, Pápán és környékén.
– A trón feletti harcban Török Szapolyai
Jánossal, a magyar nemzeti párttal tartott, s a német Ferdinándtól
idegenkedett. János király benne nagy erőt, hatalmas támaszt nyert. De meg is
becsülte a főurat, aki hozzá hűségesen ragaszkodott. Pedig Ferdinánd is
mindenképpen meg akarta nyerni, de hasztalan.
Sok
nagy szolgálatait megjutalmazandó, 1535-ben János király Debrecen-t adományozta Török Bálintnak. Ez időtől kezdődik itt a
reformáció. Jókai Fráter György c.
regényében az ő mesés fantáziájával rendkívül érdekesen és azon korra
jellemzően írja le, hogy miként foglalta el Török Bálint Debrecent, s mint adta
át a Szent Andrásról nevezett nagy templomot a reformátusoknak. Bálint Áron
prédikátor, meg a szigorú, aszkéta, átkozódó apát úr, ha nem is történeti, de
egészen találó és jellegzetes alakok Jókai regényében. Az különben valóság,
hogy a reformáció első hirdetője Debrecenben Bálint nevű pap volt, akit némelyek szerint egyenesen Török Bálint
hozott ide Enyingről. Az egyik utolsó debreceni kath. papot a reformáció előtt
(mert régi adatok szerint itt legalábbis két kath. pap volt), Mihály-nak hívták (1528). Népes és
tekintélyes kolostoruk volt e városban a ferencrendi szerzeteseknek. E rend
tagjai 1531. február 19-én itt tartották gyűlésüket s e gyűlésből a rend
tartományi főnöke, Lippay Ferenc
üdvözlő iratot küldött Pemflinger Márk-nak,
akit még 1521-ben Katalin férjhezmenetele előtt kineveztek nagyszebeni
királybíróvá, és a szászok grófjává. A jámbor prior azt hitte, hogy Pemflinger
hű kath. és pártfogását kérte a szebeni rendház érdekében. Pedig a királybíró
már régen szakított a kath. egyházzal, s annak téves tanításaival és
Nagyszebenben éppen az ő oltalma alatt terjedt el a reformáció. Hiába irkált rá
szépen és keményen Szalkay esztergomi érdek indítására a szerencsétlen II.
Lajos király, még azon az utolsó napon is, melyet Budán töltött (1526. júl.
19-én), - Pemflinger Márk állhatatosan megállott a reformáció mellett, s
folytatta áldásos munkáját. Nagyszebenben 1531-ig, amikor megvált állásától;
dunántúli jószágaira vonult és ott tovább buzgólkodott a vallásjavítás
érdekében. A Dunántúl leányával és vejével együtt voltak a mohácsi vész után a
reformációnak fő-fő pártfogói. Az egykorú, túlbuzgó kath. író, a jó Szerémy György elbúsult haragjában latronculá-nak (női haramia) és leona lutheriá-nának (lutheránus
nőoroszlán) nevezi Pemfliger Katalint. Ez is mutatja, hogy milyen buzgósággal
csatlakozott a fennkölt gondolkozású asszony a reformációhoz, mennyit tett
érdekében, s mennyire magára zúdította ilyen módon a hitjavítás ellenségeinek
haragját. De nem árthattak neki semmit. Férje, János király kedveltje, országos
főkapitány, az országtanács egyik legfőbb tagja hatalmas, nagy úr volt, akihez
és családjához semmiféle cselszövény nem férkőzhetett, annál kevésbé lehetett
őket nyíltan megtámadni. El is terjedt a kiváló házaspár oltalma alatt a
reformáció a Balaton vidékén, le egész a Dráváig. Enyingen kívül Csurgó a Török-család kedvenc
tartózkodási helye. Itt gyönyörű magyar kert veszi körül az urasági kastélyt,
telve hasznos veteményekkel, pompás gyümölcsfákkal s az asszony számára szép
virágokkal. Liliom a legtöbb, de van sok bokor zsálya, izsóp, ruta, obruta,
levendula, nárdus. Régi kedves magyar virágok, mik nagyúri kertekben ma már nem
is láthatók. Hej! Más idők voltak akkor, s másféle gondolkozású emberek éltek!
Mint
Debrecen földesura Török Bálint gyakran tartózkodott itt, de hogy állandó
lakása városunk lett volna, nem hihető. Az bizonyos, hogy az ő, felesége és
fiai pártfogásával lett Debrecen az Alföldön a reformáció központjává,
kálvinista Rómává. Ő ugyan országos nagy gondjai miatt a vallás ügyével
különösebben nem foglalkozhatott, de ott volt mellette és helyette szép
hitvese, Pemflinger Katalin, akiben főként akkor fejlődött ki a rendkívül erős
vallásos érzés, mikor lelkét a Gondviselés erős próbára tette. Ugyanis Buda
elfoglalásakor 1541-ben Szulimán török szultán máig is érthetetlen okból Török
Bálintot álnok hitegetéssel az országból kicsalta, azután bilincsbe verve holtáig
(1550) fogságban tartotta a konstantinápolyi héttoronyban.
Borzasztó
hatással volt a szerető, gyenge nőre a rajongásig szeretett férjnek váratlan
elhurcoltatása. Mint derült égből a villám, úgy csapott le reá ez a hír. A
Török-család hűséges lantosa. Tinódi
Sebestyén így örökítette meg ezt a szívfacsaró jelenetet:
„Fohászkodik vala és igen sir vala,
Jó Terek Bálintné, hogy hirt nem hall vala,
Mert ő vitéz urát igen félti vala,
Hogy az terek hiti végre meg ne csalná.
Egy levelet néki mikor mutatának,
Hogy fogsága volna ő vitéz urának:
Erő szakaszkodik kezének, lábának,
Földhöz üté magát, ott sokan sirának.”
Ettől
az időtől kezdve valóságos siralomvölgy lett a Pemflinger Kata élete. Hiába
törekedett urát kiszabadítani, a szultán nem adta semmi áron. A megtört szívű
asszony szomorúan sírdogált s bujdosott óriási birtokain Tiszántúl, Dunántúl,
Erdélyben. Mindenütt a drága, a jó, a vitéz urát keseregte, utána sóhajtozott,
ahogy Tinódi lantolja:
„Csudaképen töri, fárasztja ő magát,
Sirva ápolgatja futosó hét fiát,
Oly igen kesergi urának fogságát
És az két fiával az nagy árvaságát.
Igyen éjjel-napal hallják kesergését.
Immár nem áhitja világban élését,
Hallja meg az Isten az ő könyörgését,
Hogy hamar láthassa ura megjövését!”
De
csak nem látta, hasztalan várta; fölverte siránkozásával a csurgói kert
csöndjét, a torbágyi kastélyt, a debreceni udvarházat. Írt keresett sajgó
szívsebére, de csak nem talált. Hitvesi nagy bánata Arany kobzát is megihlette,
s így emlékezik róla:
„Várja szegényt szerelmes szép nője:
Ki-kiáll a magas könyöklőre;
Fehér képét ereszti karjára,
Ugy zokog, hogy még se jön a párja.”
Talán
éppen itt Debrecenben látta a költő lelke a vigasztalhatatlan nőt. Fent a
hagyomány szerinti Török ház (a Piac utcai főtőzsde épülete) könyöklőjén, amint
epedő sóhajtozással, bús gerlice módjára nyögött szerelmes párja után.
El-elment a kéttornyú öreg Szent András templomba, a Szikszai Kovács
(Hellopaeusz) Bálint prédikátor épületes és idvességes tanításait hallgatni;
vele két deli vitéz fia,kik már fölserdültek. Bánata ilyenkor föl-fölengedt
Isten igéjétől, Jézus tiszta evangyéliumától, mint a jég, mikor a nap fényes,
tiszta sugarai érintik. Hanem aztán megint ráült lelkére a ködös ború, a zord
hidegség.
A
búsongó nő megható sorsát, a rab férj keserves állapotát örökítette meg Pázmándi Horváth Endre egy szép
heroidában: „Enyingi Török Bálint
feleségének, a stambuli 7 toronynál Torbágyra.” Így kezdi a jediculai
fogoly gyászba borult hitveséhez írt levelét:
„Ugy hallom, mert falka gyanánt Stambulba naponként
hajtatnak a magyarok szörnyű fogságra halotti
Pompát érettem tartottál hitvösöm éltem
Mindene, míg Torbágy vallá Bálintod urának;
Ugy hallom, zokogó soralom közt búnak eredve
Nedveit orczádnak szomoru fátyollal itattad,
Jajjaid a levegőt tördelték; jajjaid édes
Gyermekimet, vagyis oh! enyimeknek mondanom őket
Nem lehet innentul, - veled együtt sirni taniták”.
Addig
sírt a szerelmes szívű nagyasszony édes ura után, míg a szíve bánatában
megrepedt.
„Nem élhete asszony sokat ez világban,
Urán való szertelen bánatában
Ő meghala Debrecen városában,
Az két fia marada árvaságban.”
(Tinódi: Terek János vitézsége.)
Mikor
halt meg, évét nem tudjuk. Elhervadt, lehullt javakorában, mint dérütött virág.
Okom van hinni, hogy 1545 előtt költözött oda, ahol többé nincs bánat, nincs
szenvedés. Hunytáról és temetéséről ezt írja Szerémy: post domini captum suum in Debreczen mortua erat et ibi
sepulta est apud monachos. (Ura elfogatása után Debrecenben meghalt és ott a
szerzeteseknél temették el.) Abban az időben Debrecenben még körülbelül két
szerzetesrend háza állott, de valószínűleg a barátok már a reformált hitre
tértek át. Röviddel utóbb javaikat a város iskolai célokra foglalta le és
fordította. A nagyobb és gazdagabb rendház volt a Péterfia, a kisebb a Csapó
utca elején; amaz a ferencieké, emez a domokosoké. Körülöttük, azon kor szokása
szerint, temető s kriptájuk a kiváló halottak nyugvóhelye. Hová temették e
kettő közül Pemflinger Katát? Kétségtelen, hogy a ferenciek zárdájában a mai
kollégium helyére, mert a nagyasszony gyóntató papja is ferencrendi szerzetesek
közül való volt (akkor a gyónást még az áttért protestánsok is gyakorolták).
Ott porladnak tehát csontjai Debrecen nagyasszonyának. Reá is alkalmazhatjuk
Tompánk szavait:
„Igaz valál, emléked áldott
Haló földed szent éltedért.”
Forrás: Debreczeni Képes
Kalendárium. VII. évf. 1907.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése