Lovász János: Délibábok hazája

… Elfáradt már a Nap.

Hajnalhasadástól egész mostanáig tüzes csókjaival ostromolaj örökszép kedvesét, a nagy pusztaságot és most, hogy itt kell hagynia, nehezére esik: titokban megkönnyezi, láthatatlanul harmatesőt hullajt reája. Csak úgy izzik, ragyog a bosszúságtól bíborarca, visszanyilazza féltékeny pillantásait és haragja, mint futó láng, egyszerre végigömlik az Ég peremén körös-körül. De bele kell törődnie a változhatatlanba, pillanatról pillanatra enyhül, oszlik, olvadozik s szelíd búcsúzó csókjait szellőpostán küldi aludni vágyó szeretőjéhez. Egyben óvatosan, mint a pásztorember kezesbárányára, fekete subát terít most a nagy pusztaságra. Ravasz számítással teszi ezt ez a vén szerelmes, nyilván csak azért, hogy vetélytársa a Hold mentül kevesebbet lásson az alvó föld bájaiból…

Arrafelé, ahonnan a furulya szó,l pásztortűz lobban most föl. És utána nyomban egymás után gyulladnak ki az Ég apró pásztortüzei is, a csillagok. Gonosz nyelvek azt állítják, hogy az a milliárd tűzszem is mind, egytől-egyig a féltékeny Nap kémkedő őre, az ő szolgálatába szegődött pásztorgyerekek, akiket mindeneknél hatalmasabb Uruk és parancsolójuk ide szegezett: őrködni a hajadon álmai fölött, s kergetni, riasztani a másik epedő legényt, a Holdat, aki azonképpen, mint a Nap, fülig szerelmes e csodaszép pusztának minden fűszálába. Lehet, hogy nem is pletykabeszéd ez, hanem színvalóság, mert íme, fut a Hold gyorsan, mindig feljebb, mindig tovább és útjában örökösen kísérik a csillagok…

Csöndes minden. A furulya is elhallgatott, a kolomp is néma lett.

A nagy Hortobágyon vagyunk. azon a világhírű, délibábos pusztaságon, amelyről a legszélsőbb végletekig menő ellentétes vélemények vannak elterjedve nemcsak a külföldön, hanem itthon is a magunk hazájában. Világcsodának, meseországnak mondja az egyik ember, s már csak a neve hallatára dal csendül fülébe, dal jön ajakára…

Isten e földet tán

Külön teremtette,

S mint egy selyemkendőt

Ide teritette,

Gyönyörködni benne.

S hogy annál több legyen

A gyönyörüsége,

Habos délibábot

Himezget beléje,

Minden nyári délre.

Unalmas, fárasztó kopár pusztaságnak ismeri a másik, s nem lát rajta semmi szépet, semmi megragadót. Ha egyszer megtekintette, szent fogadást tesz, hogy őtet ugyan ez a híres puszta nem látja többé ez életben!

Mi hát mindebből a valóság?!

Igaz mind a kettő és mese mind a kettő. Akibe az Úristen nem teremtett érzéket a természet bájai iránt, annak ugyan hasztalan mutogatják a nagy Hortobágyot. De akinek megnyílik ott künn a tengernyi pusztán a szíve, alig győzi magába szedni a varázslatot, a bűbájt, mely lépten-nyomon, ezer meg ezer formában jelen meg szemei előtt…

Oh természet, oh dicső természet!

Mely nyelv merne versenyezni véled?

Mily nagy vagy Te! Mentül inkább hallgatsz,

Annál többet, annál szebbet mondasz.

… Gyerünk tehát, ismerkedjünk meg közelebbről ennek a hírneves csodának természeti bájaival, lakóinak egyszerű életével.

A tudósok azt állítják, hogy ezt a 42,000 holdnyi földet, mely jórészt terméketlen legelő, valamikor édesvizű tenger borította. A történelem azt jegyezte fel róla, hogy hajdanta itt virágzó falvak állottak: Ohat, Zám, Elep, Máta. E falvakból nincs ma már egy kődarab sem. Szikes lapály, itt-ott zsombék, totyogó nádas, a Kadarcs és a Kis-Hortobágy folyó kanyargó játéka, erre is, arra is picinyke földpúp, a tatárülések, a polturás laponyag, a bogárzó-hát, a gyováti halom és a többi. Egy kútgém, egy szárnyék, egy karám és a végtelen nagy pusztaság, legelésző, heverésző állat-csordáival…

Kétszázötven lélek lakik a hortobágyi nagy pusztán: juhászok, csikósok, gulyások, kondások s részben ezeknek a családtagjai. De ez a kétszázötven lélek igazi magva az ősrégi magyar fajnak. Olyan emberek ők, mint mi vagyunk, egyazon vérből és húsból valók, mégis ne kíséreljük meg összehasonlítást tenni köztük és magunk között: a rövidebbet biztosan mi húzzuk. Másként pezseg azoknak a vér az ereibe, mint a mi városi levegőtől elernyedt tagjainkban. A mi észjárásunk tele van már a tudományos műveltség ezer meg ezerféle bacilusával; a pusztai ember gondolatai tiszták, átlátszóak, mint a kristályvíz. Mi már túl sokat tudunk, de abból a sokból, amit másoktól elmajmoltunk, vajmi keveset vagyunk képesek átérezni, míg a pusztai ember azt a keveset, amit tud, a szívével és a lelkével érzi át. Mi hajszoljuk a változatosságot, futunk a hírnév, a csillogás után, ő megmarad a puszta egyszerűségénél s csak egy csillagot ismer: a Honszerelmet. Nekünk az Isten tudná, hányféle betegséggel kell küszködni, a hortobágyi ember csak egy betegséget ismer és ez a Halál. Azt is a legutolsónak hagyja, amikor már a karja nem bírja a karikást, vagy a juhászbotot, mert különben ha bírná, bizony végigrántana vele a hívatlan vendég hátán.Nekünk az eledelünk a szakácsművészet minél furfangosabb kiadása, a pásztorember reggelire szalonnát eszik, délebédre a lantornával bekötött fazékból fehérecetest, meg tésztás kását. Ezeket a talyigás hozza, akinek egyéb foglalatossága sincs, mint gulyához, csordához, méneshez kiszállítani a harapnivalót, ahol a bojtárok jó étvággyal várják. Italuk a nagy kútból merített friss víz és poharuk a veder vagy a kalap karimája. Nagy szárazság idején megesik, hogy kiapad valamennyi kút vize az utolsó cseppig, ilyenkor egy kis dézsa tej van a nyáj közelében földbe süllyesztve, abból oltja szomját nádszálon át a pásztor. És csemegéje, melyest ébredéstől lefekvésig rág: a pipa.

Nincs a világnak egyetlen egy birodalma sem, ahol nagyobb urak, hatalmasabb királyok, függetlenebb vezérek volnának, mint a hortobágyi pusztán. az első és legnagyobb úr a Nap, a melegítő, a világosságot adó Nap. Ennek a szemébe még a legkeményebb legény sem mer belenézni. A hivatalosan kinevezett parancsnok a mátai biztos, ez idő szerint Farkas Berti bátyánk, aki hajdanta a betyárvilágban komiszárius volt, s idehúzódott nyugalomba, erre a csöndes pusztára. Mert nem járnak már erre a tájra Rózsa Sándorok, meg Czinege Pisták. Egy-egy lókötő akad hébe-korba, azt is menten megcsípik, mert sínpár szeli keresztül a Hortobágy testét, amellett telegráfdrót, hamar lehet azon izengetni jobbra is, balra is. A mátai biztosnak egyik hivatása az is, hogy azt a sok idegent, akik e puszta megbámulására messze földről eljönnek, Debrecen város nevében vendégül lássa. Reggelenként kinéz a vonathoz s a világlátóknak nagy titkosan súgja a fülébe:

- Egy kis felvert galuskára, uramöcsém lesz szerencsém?!

E két nagyhatalom után következnek a kiskirályok, a pásztor-emberek. A csikós, a juhász, a gulyás, a kondás mind megannyi nagyhatalom ebben a még nagyobb birodalomban. Szilajvérűek, viharedzettek és a vakmerőségig bátrak. Egy jó szóért megtesznek mindent, de a muszájt nem ismerik. Ők csak arra gondolnak, hogy az őrizetükre bízott marha el ne csámborogjon, egyébként bizony felfordulhatna felőlük a világ, észre se vennék. Egymással se nagyon barátkoznak; ki-ki ismeretséget köt a Nap járásával és a csillagokkal. ez az időmutatójuk és ezenkívül van a juhásznak egy időjósa is, amely még Falbnál is csalhatatlanabb – és ez a csacsija. Órák hosszáig, mondhatni egész napon át megkövesedve állanak a tikkasztó melegben botra támaszkodva. Szűr vagy suba van a vállukon, a szemükre csapott kalapot túzok- vagy darutoll ékesíti. Ha beleuntak a hangtalanságba, előkerül a szűrujjból a furulya, nótáznak, nótáznak, s ott alusznak el a föld hátán a csillagos ég alatt.

És végül szabados urai, független vendégei ennek a terített asztalnak az állatok. Mind egytől-egyig: a ló, az ökör, a bika, a tehén, a juh, a disznó, sőt még a szamár is, pedig erről még a gyermek is tudja, hogy nem született úrnak. Az állatvilágnak egész kolóniája van itt, s éppen azért, mert sokan vannak, fegyelem és rend kedvéért szükséges közöttük bizonyos rangbeli megkülönböztetés. Miként az emberek között is vannak elsők, akik vezetnek, irányt mutatnak s e tulajdonságuk valamelyikéért érdemkeresztet kapnak, akképpen az állatok között is vannak ilyen elöljárók s ezek kolompot viselnek. A kolomp elvitázhatatlan méltóságot kölcsönöz. A kolompviselő kos például egy fejjel magasabb a többinél, a kolompos bika olyan a csordájában, mint büszke oroszlán és a kolompcipelő disznó szerepének teljes tudatában folyton a konda elején turkál, s röffenő harapással űzi hátrább, ha valamelyik társa elébe merészkednék vágni.

Van még a kolompnak más értéke is. Igen szép a zenéje. És ugyan hol szólhatna szebben, bájosabban, mint a hortobágyi nagy pusztán. Itt folyton cicázik vele a féktelen szél, körben forog, hosszú vonalban kinyúlik, fölcsap a magasba, majd bújva leereszkedik. Szüntelenül nyelvel, örökösen megrezdül, hol lágyan, hol mélabúsan, most haraggal, majd öblös méltósággal kongva, avagy szomorkásan, reszketve pönög, akár csak valami gingallócsengő, amelyet anyja ölében játszó pásztorgyerek ráz…

… Lám-lám, szinte észrevétlenül benne vagyunk már a pusztai élet hangulatában. Pedig még mit sem láttunk, csak azt érezzük, hogy amit a szemünk és a fülünk pillanatnyi gyorsasággal fölfog, mindarról a szívünk és az érző idegzetünk is azonnal tudomást vesz.

Nem lehet eltévedni ezen az egyenes földön, mindazonáltal a végből hogy mindent rendben megláthassunk, ajánlatos lesz egy kis protekcióért folyamodni. Kössünk barátságot tehát a puszta legkisebb legényével, Perge Jankóval. Az ismerkedés a Jankó részéről első pillanatra meglehetősen tartózkodó, de egy kis bajuszpedrőre való gyorsan segít a bajon. Ez az apró magyar lesz véges-végig a mi vezetőnk és oltalmazónk. Vállára kanyarítja karikás ostorát s megindulunk.

Mikor a törzsgulya felé közeledtünk, kérdő tekintettel, bámész pofával néznek reánk a szarvasmarhák. A bika lecsapja kormos fejét s nagy hirtelen felemelvén, belebömböl a levegőbe… Meghűl bennünk a vér. Ha ez az állat most nekünk ront, irgalmas Isten! mi lesz akkor? Összebújunk, gyökeret ver a lábunk. Jankó álmélkodva néz vissza, s int a szemével, hogy kövessük.

- Nem lesz bántódásunk, Jankó?

A kis legény kiereszti a karikást, közécserdít a csordának s azzal visszaszól:

- Ne fíjjenek, míg engem látnak!

S csakugyan, lépten-nyomon tapasztalnunk kell, hogy ez az apró ember legény ám a talpán. elvezet a cifra méneshez. A szikes föld sovány legelőjét ott harapdálja vagy ezer darab csikó. Csikósok állanak karikában, ki lovon, ki gyalog, reánk várnak, be vagyunk már jelentve. Most összefognak s ostorpattogtatással riasztják meg a ménest. Felkapja a fejét és idegesen hegyezi a fülét a sok ló, s zavarodottan, eszeveszett hajszában fut, amerre lát. A csikósok közül kiválik Kapronczi István, s fut a ménes mellett egy kiszemelt ló közelében. Egyszerre megfeszül a lába, mint egy cövek, s abban a pillanatban belesüvít a levegőbe kihajított pányvája. A továbbiramodott ménesből egymagában visszamarad egy szép vasderes ló, nem ereszti a nyakára hurkolt kötél. Hetvenkedik még, szeretne szabadulni, de jó kézben van a kötél másik vége, István lépésről-lépésre közeledik az állathoz. Mikor elérte, megveregeti a nyakát, leveszi róla a hurkot és a másik pillanatban már fent ül a hátán, s vágtat a többi után, hogy összeterelje a megvadult ménest.

Ez így elmesélve egyszerű mesterség. Mégis egy élelmes vállalkozónak annyira megtetszett, hogy ezelőtt néhány évvel két pányvavető csikóst kicsalt New Yorkba, hogy e ritka művészetet pénzért mutogassa. Nem akart menni a két legény, de mikor az impresszárió azzal állott elő, hogy odaát különb csikósok vannak, a mieinkben felbuzdult a magyar virtus:

- De mán azt nem hisszük, míg nem látjuk.

És elmentek a nagy útra. Egy év múlva dollárokkal telt zacskóval tértek vissza, ami azt jelenti, hogy a magyar csikós a texasinak, az arabsnak, agy a cserkesznek szeme közé tudott nézni.

Sokkal szelídebb a juhászok élete. Nem is csoda, hiszen jámbor birkák őrzésére vannak hívatva.  Paripájuk csacsi, fegyverük a kampós juhászbot, de kisegítőül hozzájuk szegődik a puli, meg a komondor kutya. A csacsi egyszersmind a nyáj vezetője, a puli a rendfenntartó és a repülő juhászbot a bundás állatok feje fölött függő Demokles kard. Az a juhászcsapat, amelyik a kőhíd torkolatánál készülődik a debreceni vásárra, valósággal festői karaván; de kint a nyáj közelében találkozunk egy másik csapattal, ez még talán jellegzetesebb.

Ezek már azt is bemutatják, hogy tudnak valamit. Rendeznek hirtelenjében egy kis parázs csacsiversenyt. Higgyétek meg, hogy a csacsiversenyek győztesének kebelét a kivívott dicsőség érzete éppen olyan büszkén dagasztja, mint a Szent István-díj nyertesét.

Nézzük végig most a birkaúsztatást. Előttünk terpeszkedik a Kis-Hortobágy kilenc pilléres hídja, melynek vastégláit, a rege szerint tejbe áztatott malterral rakták össze. Lecsapott végű buktató híd fut itt a folyóba. Valamint odabent a nagy Kollégium falai között június derekán buktatják a diákokat, azonképpen itt a pusztán is ez idő tájt megy a birka az érettségi vizsgának. Ha jól el van készülve a bundájával, nem esik nagyon zokon nékie ez a kis torna, bár a tisztálkodást sohasem számíthatja a legkellemesebb kedvtelései közé. De nincs kegyelem, összeült már az ítélő tanács. A parton juhászemberek tanyáznak és tanúságául annak, hogy az eszük ágában sem fordul meg sajnálkozni a szurkoló báránynebulók sorsa felett, jóízűen szalonnáznak. A számadó juhász, a főbíró, már kész is van. Ahol ni! Nagyot húz a facsobánból, jeléül annak, hogy nem zavarta mi sem az étvágyát. Éles fütty hangzik most a víz felől. Kezdődik a munka. Akarva, nem akarva bele kell ugrani a friss fürdőbe és igyekezni a túlpart felé, mert még a puli is ott ugrál a falka hátán s meg-megcibálja a vonakodók akaratos nyakát. Nehány napra rá a hodály előtt nyírják a keresztvizen átment állatot. Az egyik juhász guggolva szedi térdei közé az állatot s előbb végigszalad ollójával a gerincén s úgy indul tovább, oldalvást, jobbra, balra. Ez balmazi juhász. A nagyiványi már ülve dolgozik, s előbb a fejét tisztítja meg az állatnak, s úgy megy karikában lejjebb-lejjebb. – Az olló bizony elvétve beleszakad az állatnak a bőrébe is, ilyenkor a fehércseléd kikküvel gyógyítja a nyitott sebet. De bizony a kikkü nem mindig használ. Le kell vágni a birgét, szegénynek a hodály ajtajára kerül a lenyúzott teste.

Ilyenkor birkanyírás idején sok mindenféle ember jön-megy a hodály előtt; látni akarja a gazda is, hogy mire számíthat az idén, de ott a helyszínén érdeklődik a budapesti dupla cég is, hogy vajon meglesz-e a csekélyke száz percent a kialkudott árún. a szegényebbje csak bámul a nagybankó után, ami a gazda markát üti, s miután okosabbat nem tehet, ő maga is leül, olló alá adja bozontos nagy haját, hátha az ő gyapját is megvenné most az a pénzes ember.

Csak egy-két hajításnyira kell innen felfelé haladnunk, akár csolnakra is ülhetünk s látni fogjuk, hogy a hortobágyi puszta tájképekben is igen gazdag. Íme, nézzenek körül. A partról szeszélyes cikk-cakkban fűzfák hajlanak a fodros vízszínre, odébb nádas zizeg, vadrucák, sirályok röpdösnek körülte s jobb kéz felől – mint Senki szigetén – ott pihen a halászkunyhó. Előtte kenyérsütő kemence, háta mögött szerszámkamara…

Télvíz idején talán még bájosabb képe van ennek a részletnek. A befagyott folyó hátán végigfütyül a nagyszájú szél, megzörgeti a szép, egyenes nádszálakat. Vágják, kévézik, boglyázzák a nádat. Hej, sok szegény ember hajlékára jut ebből egy-egy ölnyi tetőnek való. az öreg halász pedig elunván a nagy téli semmittevést, pipát dug a szájába, léket hasít a jégen s nekifeküdve, lesi merettyűjével a pikkelyes zsákmányt. Engedvén a kemény fagy, a nagy teszi-veszivel indul vadászatra. Úgy néz ki az öreg, int valami szicíliai kalózkirály, de ő nem tud erről semmit, csak azt érezi, hogy e nagy világon olyan kiváló jó dolga egy halásznak sincs, mint éppen nékie. Igaza lehet Lajtos uramnak, tartsa meg az Isten ezt az egyszerű észjárását.

Amint elhagyjuk a mátai biztos lakását és az állatgyógyító intézetet, megint kinyílik a puszta. Gulyával találkozunk, a címeres ökör egész szépségében áll közvetlenül előttünk. Míg gyönyörködünk benne, Jankó már feltelepedett a kettős kút kávájára. Ismerősei vannak körülte. A testvérbátyja húzza a kútostort, az a meglettebb korú ember pedig, aki a kút mellett éppen most tömi pipáját a kostökből: Jancsinak a szülő édesapja…

Olyan istenigazából süt a Nap, hogy csorog már mindannyiónkról a veríték. Hja! hiába, meg kell szenvedni azért a sok érdekes látnivalóért, amit a Hortobágy nyújt. Ehol ismét egy pásztorház, itt már ebédeskednek. az a csoda, hogy Hajas uram, a számadó bojtár abban a nagy bundában össze nem fő. Hát már hogy főne össze?! Hiszen azért bunda a bunda, hogy hideg ellen is, meleg ellen is alkalmatos legyen. Télen a szőrös oldalát kell befelé fordítani, nyáron a bőröst: ez az egésznek a nyitja…

Kisvártatva másik számadó házához érünk. Itt már vasaló is mutatkozik. az akácfák árnyékában szinte szeretnénk egy kis pihenőre már leheveredni, de Perge Jankó veszettül cserget a karikással és nagy hangon jelenti:

- Ahol a délibáb ni!

Aludttej forog annak az ereiben, aki erre a szép szóra fel nem pezsdül. Valami érdekesebbet ki tudna mutatni a hortobágyi pusztán, mintha bejelenti a szeszélyes Fata Morgana kisasszonyt, akiért száz mérföldekről fáradnak ide tudósok, kíváncsiak, természetimádók, s aki sokszor heteken át nem mutatkozik, lett légyen bár a kínai császár bejelentett látogatója.

Nézzünk a szeme közé hát valahára ennek a makrancos tündérleánynak.

Habos hullámból van a ruhája, az szétomlik a látóhatáron és csillog, rezeg ezernyi változatban, pedig szél se mozgatja. Szinte látszik, szinte gondolja az ember, hogy nem lehet ő más, mint az égető Nap rakoncátlan kedvese. Hiszen úgy perzseli szerelmes csókjaival, csaknem színarannyá olvadnak sugarai a tikkadt levegőben. A leány elkábul, ernyedten, alélva nyújtózkodik végig a szomjúságtól lihegő földön, s lázas, össze-vissza álomba kezd, melynek alakjai villámgyorsan váltakozva rohannak elő vízióinak tömkelegéből…

Kútágas bukkan fel a ringó víztükörből, mellette fehér kis tanyaház. A kéménye hirtelenjében úgy fölmagaslik, mintha gyárkémény lenne. Most tinócsorda áll elébe, csupa fehérszőrű, csupa öles szarvú állat. Ide látszik, hogy csapkodják farkaikkal egyenletes tempóban a levegőt és mintha előttük hosszú sor szénásszekér bandukolna. De belevesznek a vízbe és a semmiből azon pillanatban felépül egy karcsú torony, finom körvonalakkal. Rá lehet ismerni a nádudvari templom tornyára. Most házak sorakoznak mellé, s ringanak, mint a mesebeli királykisasszony gyémánt palotái. De mintha rosszul sikerült gyermekjáték lett volna az egész, a lázálom ideges szeszélye egyszerre felforgat mindent: a torony, a házak, az állatok, a fák, a szénásszekerek mind-mind fejjel lefelé, lábbal fölfelé himbálóznak…

Megyünk, indulunk a csalóka kép után. Megfogta már a mi szívünket is, körülhálózta már a mi lelkünket is a Délibáb bűvös varázsa. Ám hasztalan űzzük, ott van ő folyton egyazon elérhetetlen távolságban, nem érhetjük közel. Dal zsong a tikkadt levegőben. Láthatatlan kezek pengetik a muzsika húrját, láthatatlan ajkak fújják a tilinkót… Hol szól, merről jön? Senki sem tudja. Mesél, regél a Délibábról…

… A hortobágyi híres csárdának szebb virága, dalosabb pacsirtája nem volt Bogár Erzsóknál. Hét ármegye járt utána. Hintón is kijöttek hozzá gazdag, hatalmas urak. És addig-addig, míg Erzsóknak az eszét megbódította a sok ékszer, a csillogó drágaság… Varjas Pista csikós-bojtár úgy égett a leány után, hogy egyetlen csókjáért kilehelte volna az életét. A leány csak hitegette. Egyszer a csárdaasztalnál ültek. A nagyúri hintós vendég együtt poharazott a szerelmes csikósbojtárral. Bogár Erzsóknak veszett kedve támadt. Így szólott Pistához:

… Párod leszek, hites párod,

Örökkön csak érted élek,

Ha megteszed amit kérek…

Menj, szakíts a kebelemre

Egy maroknyi friss virágot

A délibáb gyepüjéről.

Töltsd meg ezt a rózsás korsót

Délibáb harmat vizével…

S hozd el ringó méneséből

Azt a csikót, amelyiknek

Karcsu teste hóhér,

A sörénye földet ér…

Megdobban a legény szive:

S gyermekésszel lóra pattan.

Hogyne menne, mért ne menne,

Hátha tűzeső szakadna!

S aznap estig, napnyugtáig

Folyton űzte szegény Pista

A csalóka Délibábot.

De bokréta nem szedhetett,

Kőkorsója tenger-vízzel meg nem tellett.

S az a fehérszőrű csikó

Folyton futott, nyargalt tőle,

Míg végre is semmivé lett,

Eltünt a nagy messzeségbe…

Búval fordult Pista vissza.

S mire megjött:

Elszökött Erzsók előle…

… Nosza rajta, most utána!

Sarkantyuját belevágja

Tajtékos fáradt lovába

S neki ront az éjszakának.

A hintót utól is érte,

Benne ült Erzsók az urral…

Csókolgatta kényre-kedvre.

Föllángol a csikós vére,

Rézfokosát megforgatja

S egy csapásra mindakettőt

Átküldi a másvilágra…

Azóta a leány lelke

Mint valami csalfa álom

Ott bujkál a Délibábban,

Délibábos rónaságon.

Belefárad a szemünk ennek az imbolygó tündérálomnak a nézésébe… A Nap is mintha észrevenné, felhő alá búvik.

… Ideje lesz most már megpihenni. Húzódjunk a csárda felé, hiszen a pusztai legény is azt dalolja, hogy:

Ha szőke is, ha barna,

A leány szív mind csalfa!

és lám, mégis jobban esik a lelkének, ha hébe-hóba útjába ejtheti a csárdát, s bekiálthat a pitvarba:

- Lelkem, galambom, egy ital bort! mert mingy’ megöl a nagy szomjúság.

Vendéglőhöz szokott, messziről jött ember, ha leül a hortobágyi csárda asztalához, mindjárt az étlapot keresi. Itt bizony az nincs. Előjön a csárdás és felteszi a kérdést:

- Mit tetszik parancsolni?

És mivel kiéheztünk, meg finnyás is a gyomrunk, annyifélét rendelünk, hogy szegény Szikszay uram az emlékezet okáért papírra jegyzi őket. Ez különben megbocsátható tréfa az ő részéről. Az ebéd t. i. már teljesen kész van, s bármit rendelt légyen a vendégsereg, egyéb nem kerül asztalra, mint ami kész van. P. o.:

Laska leves,

Czigány pecsenye,

Turós galuska és

Egy pohár fekete.

Falatozunk, poharazunk hangtalanul, fáradtan, bágyadt erővel. Az íróból muzsikahang verődik hozzánk. Ott néhány legény igyekszik felejteni a bánatát. Oda Eszti leány szolgál, mert a legénynek csak úgy esik jól az ital, ha fehércseléd kezéből kapja.

És hogy ne legyen panasza senkinek sem, fejezzük be vidáman ezt a kis kirándulást.

- Hé more! Van-e valami ropogós csárdás, valami magyar nóta a muzsikádban?! Ha van, hát ki vele!...

Amit a Délibábok hazájáról e rövid pár lapon el lehetett mondani, amit a Délibábok hazájából e pár képen be lehetett mutatni, gyarló utánzatban és még gyarlóbb mese keretében elmondtam, bemutattam. Ki tudna hű képet festeni akár ecsettel, akár tollal erről a százszoros szépségű panorámáról? Aki szívvel és lélekkel akarja látni, ki kell annak mennie a hely színére. Mert mi a Nap melegéhez az embercsinálta tűz? Mi a természet varázserejéhez a mi gyarló fantáziánk? S mi a pacsirta énekéhez képest a kottára szedett pusztai dal? Siessenek, nézzék meg, mert úgy lehet, hogy aki sokáig halogatja, sohasem láthatja meg. Nemes Döbrötzen városának közgyűlésein félelmetes igyekezettel dolgoznak már a Hortobágy hasznosításán. Termőfölddé akarják varázsolni…

De hát ki tudná azt megmondani, hogy mit nyer értékben, mit veszít költészetben a nagy, a dúsgazdag cívisváros, ha nem lesz többé hortobágyi pusztája?

Bájos kis tündérleányát üldözi világgá, azt a kis vad árvát, aki bár csalfán, szeszélyesen, de mégis sehol a világon nem öltözködik ragyogóbb, fényesebb, tündériesebb ruhába, mint itt e híres pusztaságon.

Oh! kegyetlen, kőszívű apa, ne tagadd ki mesés hírű, kimondhatatlan szépségű leányodat, mert úgy lehet, hogy nemsokára sírva hívnád vissza.

A fényképfelvételeket készítette: nagyrévi Haranghy György

Forrás: Debreczeni Képes Kalendárium. VI. évf. 1906.