Az éjet megszerettem én,
Becsülöm fátyolát,
Álarczát ekkor veti le
A vén, ravasz világ.
Éjjel sok büszke férfiszem
Árnyából köny fakad,
Melynek a napfény sugarán
Csillogni nem szabad.
A koldus, vándor garasát,
Mit az utszéli kegy
Ölébe szórt, most vidoran,
Bátran számlálja meg.
A hajlongásnak vége van
S száz szolga, a magány
Mécsfényinél, király gyanánt
Pipázgat pamlagán.
Élő gyönyörrel most buzog
A sziv, a csók, a kéj,
Reánk szerelmet angyalok
Szárnyán röpit az éj.
Fölénk boritja fátyolát,
Mint bársonytakarót,
Szabad álmokkal édesiti
A lánczra vert valót…
Ezért becsülöm, kedvelem
Holdfényes fátyolát,
Ezért fáj keltő hajnala,
Mikor szinpadra hivnak a
Világi harsonák.
Forrás: Debreczeni Képes
Kalendárium. V. évf. 1905.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése