Az
éjszaka termékenyítő eső hullott a szomjúságtól eltikkadt földre. Napkelte
előtt még ott ragyognak áldásos cseppjei a növények haragos-zöld levelein.
Mintha újjáéledt volna az egész nagy természet! Még a nap sugára is örömteljes
színben ragyog, mikor játszian végigsurran a rezgő lombok között.
Megkérte
segítésre a két szomszédasszonyt is. Az ilyen munka nem jár fizetéssel.
Kölcsönben megteszi egyik a másiknak azt a kis szívességet. Ma nekem, holnap neked!...
Hangos beszélgetés között haladnak a mező felé, hogy mire felszárítja a nap a
kenderről a nedvességet, hozzáláthassanak a nagy munkához.
Gádorné
asszony már kora reggel ki is rándul a mezőre. Itt az ideje a virágoskender
kinyövésének. Éppen csak egy kis esőre várakozott, mert bizony a száraz
kenderszárak erősen odagyökereznek a földtalajba, úgy, hogy száraz időben
nehezen lehet kihúzgálni őket.
A
magvas kender még zöld. Közüle kell kinyőni a magasabb szárú virágost, mely
sárgult szárával, hulló, fürtös virágával messziről elárulja magát. A munka
kezdetét veszi. Ketten a nyövéshez látnak s hordják ki a szomszéd földre a
kihúzogatott szárakat, melyeket azután a harmadik asszony kenderből sodort
kötéllel kévébe kötöz.
A
távolban piros arcú leányok szedegetik ki a földből a kenderszárakat. Lágyan
zsongó szellő szárnyán messze elszáll nótájuk:
„A kenderem elázott,
A tóban kicsirázott;
Óh, beh derék legény vólt,
Kiért szivem majd meghótt!”
Alkonyatra
sűrű sorokban állanak a kévék a barázdában. Gádorné asszony gyönyörködve
szemléli, míg a másik két asszony egybehangzó véleménnyel mondja ki a kritikát,
hogy jó szösz lesz a kenderből, mert vékony szárú.
Kell
is ám a jó szösz, mert Gádorné saját keze fonta-szőtte vászonból készíti el a
„fehérruhát”. Jobb is az, mint a városi gyolcs; erős, tartós, mezei embernek
nagyon felfér a „strapához”. A Tisza-vidéken különben nagyban termesztik a
kendert. Télen át a falusi asszonyok mit is csinálnának, ha nem fonnának?...
Egyes helyeken fonóházak is vannak, hova egybegyűlnek a falu leányai és
legényei s miközben a leányok kezében gyorsan forog az orsó, áhítattal
hallgatják az öreg révész meséjét, aki egy pipadohányért érzékeny hangon
beszéli el az aranyhajú királykisasszony történetét.
Forrás: Debreczeni Képes
Kalendárium. V. évf. 1905.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése