Kint a Hortobágynak gyepes, puha ágyán
A számadó gulyás fekete subáján
Szemlélem a pompás, elragadó képet
Az ecsetre méltó, festői vidéket.
Jön a gulya épen esti pihenőre,
A lemenő naptól
aranyos a szőre,
A kut körül aztán lassan elpihennek, -
A gulyások pedig a pásztortüz mellett.
Ami csak körülvesz, nem hazug, nem talmi,
Itt szeretnék élni, itt szeretnék halni,
Hol egyszerü minden, mint a nagy természet,
Boldog, akit ide vezérelt a végzet.
Ez az, miről lelkem álmodozni sem mert,
Magam körül látni nehány igaz embert,
Csendességben élni, erre, erre vágyom!
- S míg igy fűzöm tovább a gyönyörü álmom –
Ismerős dübörgés veri fel a csendet
Nagy zakatolással a gőzös közelget,
Zavart lelkem mélyén fájó érzés támad
S nagyot nyög a szive a széles pusztának.
Tűz mellett a gulyás megfordul subáján,
Igazit szájában egyet a pipáján.
A nyugvó bika is homlokát ránczolja,
A baj komolyságát ő is megfontolja.
S míg az ökrök – láttán a vasszörnyetegnek –
Olyan sokatmondó szemeket meresztnek,
Mint a rézbőrűk a spanyol hóditókra,
Vagy az eszkimók a sarki utazókra, -
Addig a vonatnak szedett-vedett népe
Ugy bámul a csodás, szokatlan vidékre
A futó ketreczek rácsos ablakából,
Mint a nagyvásári menazsériából.
Forrás: Debreczeni Képes
Kalendárium. VI. évf. 1906.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése