Legényavatás

- A szegedi Dugonics-társaságból –

I.

Szávay Gyula (1861-1935): Bucsuztató

Jó napot kivánok. Hazajöttem ismét,

Magamba szivandó egy kis „városismét”.

Tele van a világ szegedi hirekkel:

Az ember szomjasan feküszik le este,

Szomjasan kél reggel.

Rántja az irigység, nem maradhat veszteg,

Hogy ti itthon olyan vigan veszekesztek;

Uj-párt, szobor, szinház – no ennyit nem bir el.

Be kell oltania magát idehaza

Egy csipesz-nyi hirrel.

Sok jó fia vagyon mi édes anyánknak,

Országnépesitő Szeged városának –

Van közöttünk tudós, van püspök és bárd,

Nekem is van czimem, én vagyok közöttük

Az a „hazajáró”.

Az igaz, hogy ide jöhettem én bátran,

A helyemet mindig teritve találtam.

Hej, pedig ugy hallom, a családi asztal

Egy-egy teritésre be ne méri most már

Százezer karajjal.

Nem is egyébbért jó elszakadni messze,

Minthogy az embert a hazavágy epessze.

Erről az érzésről ki itthon van mit tud?

Persze még mi azt a valódi „kétszer szürt”

Tisza vizet ittuk.

Mikor elszakadtam, most 25 éve,

Belefogadkozott lelkem jobbfelébe,

Hogy ami esemény csak megesik vélem,

be nem álló szájjal azt én idehaza

Mind, mind elregélem.

Szerző embernek is gondolatfolyása,

hogy amit szerezget, ne csak maga lássa.

Akkor tud csak rajta végignézni büszkén,

Ha kisded öröme megsokszorozódik

Mások szeme – tükrén.

Én is, a szerencse szárnyaira kelve,

Hogy ezüst zsebórát vehettem hitelbe,

Nem annak örültem, hogy nézhettem titkon,

Hanem, hogy mit szólnék, ha ugy véletlenül

Meglátják majd itthon?

Nem is volt akkortájt égőbb, nagyobb vágyam,

Minthogy az órámmal hazakocsikázzam.

Ám a kivitelnél kis nehézség támad:

hogy hazajöhessek, el kellett vón’ adni

Az ezüst órámat.

Hát még mikor azt a félhold szőlőt vettem,

Mellyel a vagyonos osztály tagja lettem!

Be főtt is a fejem, míg végre belátám,

Hogy egy nagybirtokot nem czipelhet haza

Az ember a hátán.

Csak legalább tehát – gondoltam ezerszer,

Ez a Szeged város erre járna egyszer!

Valami küldöttség – hisz’ ez mindig járkál:

De biz arra nem járt más futó felhőnél

És bibicz-madárnál.

Egymagamnak kellett meginnom a termést,

No abba is hagytam az eféle szerzést,

Verseket szereztem, azt könnyen tehettem

S ezeket legalább haza is hozhattam,

Vissza is vihettem.

Még valami történt ezenközbe’ vélem;

S ha már itthon vagyok, ezt is elbeszélem.

Ezer az én dolgom, azt mindenki tudja,

Ide-oda kapkod engem az életnek

Girbe-görbe utja.

Az történt, hogy minap ahogy haza megyek,

ott a szobámba’ egy legényke őgyeleg.

Gondoltam magamban, tán az asszonyt várja,

Talán mintát hordoz, talán a nőegylet

Fiatal titkárja.

Be akartam néki mutatkozni épen,

Akkor látom, hogy a fiam voltaképen,

S orra alatt holmi bajusznak a hamva!

Fogalmam sincs, mikor, mikép és miczélból

Nőtt igy a nyakamra.

Megint az az érzés bizsergett fel bennem,

Mint mikor az órát meg sikerült vennem,

Nem hagyott nyugodni a csiklandozása:

„Fiu, mondom készülj le az ősvárosba

Legényavatásra!”

Felavattam én már sok czélteljes házat,

Utat, kutat, hidat a lobogót vagy százat,

Hát végre – gondoltam – igy alkalomadtán

A legényfiamat a legényi sorba

Mért nem avathatnám?

Igy valahogy történt, hogy eljöttem ismét,

Állitólag szedni egy kis városismét.

De minek is űzöm-fűzöm a szót nektek:

Elég az hozzá, hogy amerre csak jöttünk,

Még a szélmalmok is kétkéz integettek!

*

Jöszte hát fiu és szemeket meresztve

Álmélkodj el mélyen minden mondaton,

Mert az örök várost, mint áhitád, végre

Ugy nagy vonalakban  ma bemutatom.

Tengerszin felett hogy mily magasan fekszik

Erre adatot a tudomány nem ád,

Mert a magisztrátus óráról-órára

Magasbra emeli a szinvonalát.

Nézd a Tiszát. Erről a régi Kis földrajz

Irja, hogy vizénél több az ő hala;

Az uj kiadásba beszurták azonban,

Javitva-bővitve, hogy ez csak „vala”.

Okát is kutaták, könyv is akad róla,

Könyv nélkül megmondom én egyszerre lásd:

Kifogyott, mert ahány nagy vendégség csak volt

Egyebet se főztek, int halpaprikást.

Igy bizony el lehet pazarolni mindent

És ha igy folytatják a vigalmakat:

Megjövendölöm, hogy folytatásul még majd

A turós lepénynek is magva szakad.

Im itt a mi hires régi csatasikunk,

Budai országut, rá sem ismerek!

Szép nyitott árkát is betömték, hát most már

Mit ugrálnak át a mai gyerekek?

S te, rókusi templom! Rómában és Kölnben,

Nem mondom, láttam már szép testvéredet,

De azért azokat – tudja Isten – veled

Egy sorba helyezni tán még se lehet!

A te nagyharangod oly meghatóan szólt,

Kivált ha én huztam, lendületesen,

S tömjénes ibriked ugy körbe csóválni

Nem tudta palánk egy ministránsa sem.

Emitt meg a „nagydomb”. Itt járta a labda;

„Telgiumi” volt és kézzel kaptuk el;

Nem mint ti, hogy lábbal kapkodtok utána

Vagy vászon kalitkán álltok rendbe fel.

Végül, hol most a nagy igazságot mérik,

Ott jártuk hajdanta mi a főreált;

Az öreg Dugonits az ajtóban állott,

De hogy mi elmentünk, ő is félre állt.

Volt s van ezenkivül kulturintézmény és

Adóhivatal, meg minden itt elég,

De a mi érzelmi látcsövünkön nézve,

A többi mindenség már csak függelék.

S most, miután mindent jól elmagyaráztam

S megmutattam, hol a mult kincseit ásd:

Kezdjük el barátom, érzelmeket bontva,

itt nyilvánosan a nagy bucsuzkodást.

Vedd az örökséged s menj vele világgá!

Hogy engem ne zavarj s utamba ne állj:

Felosztom ezennel egész birodalmam

S kiadom a részed mint egy Lear király.

(Nekem ugyan nincs oly szép hosszú szakállam,

Sem annyi grófságom, mint őneki volt,

De nem is írnak ám tragédiát rólam,

S nem lát őrjöngeni éjfélkor a hold.)

Ezt a várost persze megtartom magamnak,

Mivel hogy a lelkem szerelmes bele,

Tisza-Duna köze s az egész Tiszántul

Mint tanyai részlet együtt jár vele.

A kies Dunántul – uj családi birtok

S az én hóditásom – ezt hát nem adom;

A bérczes Erdélyt meg azért foglalom le,

Mert csak teher volna ifju nyakadon.

De tied félkörben az északi hegység,

Hol sok zab terem és nem ritka a tót.

S kukoricza-termő dus temesi Bánság,

Teneked fizessen szintén majd adót.

„A jogilag hozzánk tartozó országok”

Birását is neked szántam vala rég,

Legyenek tiéid még a „kapcsolt részek”

S a „polgárosított határőrvidék!”

És ha ezenkivül valami csekélység,

Kunhalas, Módos vagy más eféle kell:

Csak szólj bizalommal minden alkalommal,

Szivtelenül dehogy utasitlak el!

Légy szabad egészen. Munkára s egyébre

Körülmények szerint használd a karod,

Ha elfogy a pénzed, se ragaszkodj hozzám,

Szerezd meg magadnak, ahogy akarod.

De határainkat kölcsönösen védjük,

Lész földednek szabad fejedelme te,

Én meg azon a kis fentartott darabkán

Egy nem háborgatott csendes remete.

Ami virágot hoz utaid szegésén

A mosolygó május, jusson mind neked,

Én majd csak szeptember gyümölcsösét járom

És fölveszem búsan az „idősb” neved.

Fogj ki magadnak egy harmadfű csikót a

Pegázi ménesből és repülj vele,

Pattanjon az ostor s csak egyenest arra,

Hol a borostyánnak hajt a levele!

Pattanjon az ostor, csattanjon a rím és

Nem bánom, kimondom, csattanjon a csók:

Fellegek az égen, gyöngyök s tengerbe’,

Virágok a földön – mind utmutatók.

S ha közbe megállit „Ő” az a kegyetlen,

Ki előtt megáll az ész s megdől a hit:

Hát csak hullasd, hullasd búsan furulyázva,

Az édes szamárság forró könyeit.

Vége beszédemnek, én apai részről

Kezemet ezennel rólad leveszem,

És egy legutolsó, bús hátbaütéssel

Legénnyé avatlak ünnepélyesen…

Nemes, nemzetes czéh, ti magasban ülő,

Komoly szemöldökü atyamesterek;

Vizsgáljátok jól meg, hogy az ines-sorban

Eleget tanult-e jámbor gyerek.

S most fiu előre! lássuk, mivel győzöd,

Nyitva im a pálya és üres a hely, -

Apait-anyait ki a tarisznyából,

A magas czéh előtt, ha tudsz, remekelj.

II.

 Szávay Zoltán (1885-1930): Beköszöntő

Kedves Apám-uram, megengedni tessék,

Nem is tudom, hogy ér ez a nagy tisztesség, -

S bár felszólitásod nem lelt egész készen,

Azért mégis volna szavaidra néhány

Szerény megjegyzésem.

Könnyü volt avatnod zászlót, kutat, házat,

Bölcs tanácsid ellen fel még egysem lázadt.

Én sem lázadok fel, de azért van nyelvem,

Hogy az avatóra, avatatlanul bár,

Egy-két szót feleljen.

Ezt az osztozkodást bölcsen elintézted,

Ám van néhány pontja, mely zokszóra késztet,

Mert míg a szunyog is mind éhen hal nálam,

Kis osztályrészedre addig beleférne

Kilenc Balkán-állam.

A szentek könyvéből nagyon jól kinézted,

Hogy kell eltöltened bús remete-élted!

S míg te duslakodol, engem addig bezzeg

Krumplitermő, kies Tótországba küldesz,

Hogy zabot hegyezzek.

Ez osztozkodásért nem bántalak még sem,

Sőt nagyon köszönöm gazdag örökrészem,

Különösen azt, hogy miért szivem égett,

Id’ adod többek közt a „polgárosított

Határőrvidéket!”

Cordélia vagyok, fiu-kiadásban,

Nem birom én el, hogy szegénységed lássam,

De ha már érzésid ily messze ragadnak:

Kedves Apám-uram, Kunhalast és Módost

Tartsd meg csak magadnak!

Megbocsájtom azt a nagy tévedésedet,

Hogy a szabadságot pénz nélkül képzeled,

De azt már igazán nem tettem fel rólad,

Hogy oly kicsinylően az én kétségtelen

Bajuszom leszóljad.

Mert e bajusz az én saját szerzeményem,

Amit megmutatni én is vágytam régen.

S adnék a világot árnak, ráadásnak

Ezt a becses dolgot, a nótával szólva,

Én sem adnám másnak.

A harmadfű csikót kikerestem bátran,

De e nemes állat szörnyen rakonczátlan.

Hiába fogom a sörényét markomban,

Mindig azon veszem észre magamat, hogy

Kiszalad alólam.

Bizonyosan érzi a zabtermő jussom;

Csak legalább mostan szelidebben fusson,

Hogy a városnézést nyugton megtehessem,

S a nemes nemzetes czéhnek szine előtt

Róla le ne essem.

Sok ékes beszédet raktam a nyeregbe,

Fényes szavak voltak csengő rimbe szedve,

S most, hogy megérkeztem, most, ahogy itt állok,

Remekelnem kéne – s az érzelmeimre

Egy szót sem találok.

Azért a nemes czéht szépen megkövetem,

Mint kezdő legénnyel ugy bánjanak velem,

Ne vegyék az első munkám remeklésnek,

Örülök annak is, hogyha nem tekintik

Istenkisértésnek!

Forrás: Debreczeni Képes Kalendárium. V. évf. 1905.