Szathmáry Zoltán: A gond

Az ifjú lélek rajongásai, hevületei nem ismerik a gondot. Ringó délibábok színes ködképei után futva, nem érzik az álmodások repülő szárnyaira nehézkedni a szürke gondok ólomterheit.

Az ifjúság maga a mámor, amely elveszi az érzések józanságát, valami csodálatos láz, amely színvakká teszi a lelket. Az ifjúságnak nincsen érzéke a sötét színek iránt, rajongása halavány pasztell-színeket ismer csupán, amolyan gyönge rózsaszínűt, mint a hajnal hasadása; égszínkéket, amilyennel a leányhűséget aposztrofálják; sejtelmesen lilát, mint a tavaszi párázatok színei.

És mindeneket e színek vibrálásán keresztül lát.

Mikor azután megjelenik a Gond, a maga vigasztalanul szürke palástjában, foszlik a mámor, szűnik a láz s tisztulnak a tekintetek. Az első nagyratörő terv összeomlott légvárának romladékain keseregve, egyszer csak megcsapja a józanság hűvös lehelete, mint a késői virágokat az első dér. És az élet csalódásai után mindenkor pontosan megjelenik a gond, nem mulasztva el otthagyni látogató-jegyét: egy-egy ráncot a homlokon, egy-egy összetépett idegszálat. A létfenntartás rideg szavára megrendül a csalódott lélek s most már a Gond diktál. És a halaványan derengő rózsaszínű álmokat, foszforeszkáló, lila színű álmokat, foszforeszkáló, lila színű sejtelmes vágyakat keresztül festi a maga sötét színeivel. Sottisokat rajzol, sűrjen keresztet húzgálva, ami nem régen még álmodozni szerető lelkünk minden törekvéseire.

Egyre sötétebbek lesznek pedig a színek, mígnem utoljára egészen beleolvadnak a nagy szürkeségbe, feketeségbe…

*

Vigasztalan sötét kép. A Gond palettájáról vette a színeket hozzá a művész ihletett lelke.

Az egyszerű munkáslakásban ott járt a halál, a megvesztegethetlen, könyörtelen hatalom.

Néhány nappal ezelőtt még vidámság honolt a szerény falak közt s egy fiatal leány versenyt dalolt az ablak alatt éneklő madárral. Szivárványos álmok ringatták mámorba a lelkét. És álmodott rózsaszínű ködképeket a szerelemről, ábrándozva merengett a kéken mosolygó látóhatár felé, hol a tavaszi fuvalmak által felhajszolt párázatban valami sejtelmes zsongás támadt, boldogságról, káprázatos gyönyörökről beszélve ifjú lelkének.

A családfenntartó, munkától kérges kéz pedig szeretettel osztotta szét a puha, becsületes munkával szerzett kenyeret. A szelíd, jóságos hitvesi és anyai tekintet ott sütkérezett a szoba minden zugában, ahol csöndes tanyát vert a megelégedés. A munkában leélt hétköznapok utáni ártatlan örömöket ígért és hozott a munka utáni édes nyugalom munkanélküli napja.

És a fiatal leány nem ismerte az élet gondjait, az anyai és apai kéz elhárította a fellegeket mindig csak jót remélő lelke felől.

Egyszer azután megjelent a nagy kaszás. Ki tudná leírni a kérlelhetlen halál jövetelét megelőző izgalmakat. Ébredő reménységek kimúlását, a vigasztalanságban átvirrasztott éjszakákat. A kimerült idegek félig álomban hallották a halotti éneket, a koporsóra hulló göröngyök kopogását…

És mikor mindenki által elhagyottan, halottsirató nénikék elől menekülve megtértek az egyszerű szobába, s először ültek le ketten az asztalhoz, mindkettőjük tekintete egyszerre tévedt a harmadik üresen hagyott székére.

Az anya szíve sorvasztó fájdalommal telt meg. Ráborult a vigasztalásul előkerített vén könyvre, melyben írva vagyon, hogy az Úr adta, az Úr elvette, legyen áldott az ő szent neve. És sírt az asszony életében már nem először, de bizonyára most mégis a legkeservesebb könnyeket hullatva.

A leány pedig könnytelen, száraz szemekkel bámult maga elé. az első nagy csalódástól valami tompa fájdalom ülte meg a lelkét, elernyedt idegei nem tudtak tiszta érzéseket kiváltani a szívéből. Csak valami nagy szürkeséget látott maga előtt. Ez volt a Gond nagy, szürke palástja.

Forrás: Debreczeni Képes Kalendárium. V. évf. 1905.