A
nefelejcses, szomorúfüzes Zalamentén van egy kis szalmafödeles, fehérfalu
parasztház. Lakói: bánatos, szomorú arcú emberek. Egy talán 30 éves,
napbarnított arcú fiatalasszony és egy 10 év körüli szőke kis fiú.
Valamikor,
a régi jó időkben, amikor még nem volt fehérfalú kisházuknak mindennapi vendége
a bánat, ők is jobb és szebb napokat láttak. De amióta elhívták közülök a
férfit, akihez a fiú gyermeki, az asszony hitvesi szeretettel ragaszkodott,
azóta az ő ragyogó kék egükre felhők szálltak, béborult…
-
Már ki is tavaszodott. Fönt, az uraság nagyerdején a vén tölgyek újra levelesek
lettek, hogy majd csendes, illatos tavaszi estéken bánatos zizegéssel ők is
sirathassák a távollevő kedveseket. Sírásuk hadd olvadjon eggyé a part menti
kis ház lakóinak zokogásával.
Felszikkadt
már a talaj. Megkezdődött a szántás. Öreg parasztok, fiatal gyerekek fogják az
eke szarvát s vidáman biztatják a szép tarka göcseji teheneket s azok nagy
előkelően lassú lépésekkel méregetik végig, a dús termést ígérő Zala-menti
dűlőt.
Egy
csendes, felhőtlen áprilisi délután mindenhol, ahol még csak szántatlan volt a
föld, szántottak. Épp ott jöttem el a Bogárék földje mellett. Az asszony
szomorúan, de azért biztatta, nógatta két szép tehenét s azok lassan bár, de
szót fogadtak. Így szántogatta kis földecskéjét.
Megvártam,
hogy kiérjenek az útig. Mikor közel értek hozzám, barátságosan „Jó napot adj’
Isten”-t köszönt. Jó darabig elbeszélgettünk mindenről, a földről, a gabnáról,
a háborúról és a férjéről. Panaszkodott szegény, hogy már két hónapja nem
kapott tőle levelet. Pedig úgy várom, úgymond a postásfiút. Mindenkinek hoz,
csak éppen én vagyok az a szegény, akiről mindenki megfeledkezik.
Vigasztaltam.
Ő szomorúan rázta még mindig szép fejét. Nem, nem, édes kisasszony. Pista már
tudom, hogy meghalt, mert ha élne, úgyis írt volna már. De én mit tegyek?
Kisfiammal csak elvégezgetjük a tavaszi munkát, sőt, még többet, mint tavaly.
Látja kisasszony ott fent az akácásnál, a fordulónál azt a széles szántást?
Tavaly lucerna volt benne, most meg már felszántottuk, mind krumplival ültetjük
be, hogy legyen sok, nagyon sok, ha nekünk nem is kell annyi, kell annak a sok
szegény küzdő, szenvedő katonának, ők érdemlik meg legjobban, mindenből a
legjobbat.
Ha
szegény jó uram már meg is halt, azért a többieknek kell, hogy legyen
mindenből.
Azt
mondják, hogy a példa ragadós. Adja Isten, hogy ennek az egyszerű lelkű
parasztasszonynak példáján felbuzdulva, újult erővel, életkedvvel lássunk
munkához. Ne üljön lelkünkön a bánat, ne érezzük olyan nagyon rajtunk a sors
kezét, ha sújt is, hiszen nem édes atyánk a sors.
Hadd
legyen újra kacagástól hangos a hegyoldal, az erdő, a mező, a hajnalkás eresz!
Legyen újra bennünk életkedv, reménység. Vigasztaljon bennünket az a tudat,
hogy nem csak a mi kedveseink véreznek ott a harctéren, hanem másé is, édes
mindnyájunké.
Nemcsak
az az egyszerű parasztasszony gondol remegve, féltéssel a harctérre. Hiszen
mindnyájunknak van egy, ha nem több kedves, akire olyan féltéssel, remegve
gondolunk, akit olyan szeretettel várunk tűzhelyünk melegéhez.
Dolgozni
sokat! Ez legyen a jelszavunk. Ez legyen a jelszavunk. Ott a harctéren értünk
szenvednek, a mi jólétünkért, mindnyájunk boldogságáért, nyugalmáért.
Mi
dolgozzunk, fáradjunk Értük, idehaza.
Majd
mikor már minden lecsendesül, s a hősök fejükön babérkoszorúval hazajönnek újra
közénk, akkor majd velük együtt élvezhetjük verejtékes munkánk gyümölcsét: a
boldogságot és a megelégedést.
Forrás: Magyar paizs
XVI. évf. 16. sz. Zalaegerszeg, 1915. április 22.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése