Az
udvari piactéren egy hatablakos nagy házból gyakran hallott ki az utcára víg
muzsikaszó. A nagy ház lakója nem titkolta, ha jó kedve volt. Kinyittatta az
ablakokat, ő maga leült vendégeivel a szoba közepére, a bandát maga köré
állította féllábra, s úgy húzatta a kedves nótáját:
„Megeszem, megiszom,
Egy koldusra se hagyom.”
A
dalos férfiú, aki ilyen előkelően mulat. Szoboszlai Mihály, Udvarinak egyik
legmódosabb gazdája. Amit a kedves nótája szerint meg akar enni, meg akar inni,
az nem csekélység: maga ez a nagy ház, a kettős malom a juhszélen s nyolcvan
lánc fekete föld a Bánya-völgyben. Amint a nótából is sejthetjük, azért akarja
mindezt leeregetni a torkán, mert gyermeke nincs neki, koldusokra pedig nem
akarja hagyni. ezeket a koldusokat nem kell valahol a putriban keresnünk. Ha megnézzük azt a kis házat, amely Szoboszlai
Mihálynak a hátsó szomszédja, megtaláltuk, akiket kerestünk. Ott lakik ugyanis
a Szoboszlai testvérbátyja, Ferenc, akit hét gyermekkel áldott meg az Isten s
akikre ilyenformán abból az ősi negyven láncból idővel csak annyi jut, hogy
Szoboszlai Mihály virágos kedvében némi túlzással koldusoknak nevezi őket, s nyíltan
hirdeti, hogy nem hagy rájuk semmit.
Ámbár
nem is vágytak a Szoboszlai Ferenc gyerekei a Mihály bátyjuk, vagy amint
hívatni szerette magát – a bácsikájuk vagyonára. Nem is tartották hozzá
jussukat. Hiszen abból a nyolcvan láncból csak negyven lánc volt a Szoboszlai
vagyon, a másik negyvenet a kettős malommal az ángyika – a büszke Madarász
Zsófika -, hozta a házhoz. Csak az fájt Szoboszlai Ferencnek, meg a
gyerekeinek, hogy olyan kevélyen lenézte őket Mihály meg az ő puccos felesége.
Szegény Szoboszlai Ferencné sokszor sírva fakadt, mikor vasárnaponként hazajött
a templomból. Külön padja volt a Szoboszlai-családnak az udvari templomban. Oda
szokott ülni a két Szoboszlai menyecske. Kevélyen, selymesen az egyik,
szerényen, szegényesen a másik. Itt találkoztak már csak, mióta egymás házához
régen nem jártak. Csak a kisebb gyerekek szöktek át néha a szomszédba, ahol
néha süteménnyel, gyümölccsel jól tartották, máskor meg hazaküldték őket.
Amilyen kedvben volt az ángyika. Hanem mióta egyszer templomból hazajövet azt
mondta Mihályné Ferencnek, hogy van nekik két oldal avas szalonnájuk, meg hat
zsák tavalyi krumplijuk, küldjenek át érte, jó lesz annak a sok gyereknek,
azóta keményen meg volt tiltva a Ferencék gyerekeinek, még a hosszú inges
Lajcsi gyereknek is, hogy valaha a bácsikájuk küszöbére merjék tenni a lábukat.
Mikor
pedig fölhangzott a szomszédban a muzsikaszó, a Szoboszlai Ferencék ki nem
jöttek volna egy világért az utcára. Majd kisült a szemök szégyenletökben,
amikor kihallatszott a nóta a népes piactérre.
- Megeszem, megiszom,
Egy rongyosra se hagyom.
*
S
csakugyan az lett a vége a sok mulatásnak. Nem hiába mondják, hogy drága a
muzsikaszó, de meg is sínylette a nagy vagyon hamar. Szoboszlai Mihály csak
akkor kapott észhez, amikor már úgy tele volt bankteherrel a birtoka, hogy már
többet nem adtak rá. Túl volt már a negyvenen, jóval, de azért belátta, hogy
össze kell szednie magát, mert dobra kerül mindene. Eladott mindent s
elköltözött a faluból. Valahol a delibláti pusztán vett egy kis birtokot. Még
abból is megélhettek volna ketten holtig. De a szerencse, amely valamikor a
tenyerén hordta, most ellene fordult. Felesége ágynak esett s egyik esztendő
eljött a másik után, mégsem bírt lábra állni. Ő is betegeskedni kezdett. Valóságos
ispotály lett a házból. A kis vagyont pedig napról-napra emésztette a doktor, a
patika.
Nyomorúságban,
szegénységben találta őket a fiatal Szoboszlai Ferenc, aki öreg édesapjának
halála után eljött értük, hogy hazavigye őket, hogy gyámoluk legyen ínséges
öregségükben. Megbocsátani nem tudó édesapja kibékült már a világgal; sokszor
megalázott édesanyjának jó szívében nem vert gyökeret gyűlölködő harag.
Ott
lakik most a két, magával – jó tehetetlen öreg ismét a régi házban. Öccsük, Ferenc
gondoskodik élelmükről, ápolásukról. Minden fejésből küldenek át a szomszédba
egy köcsög tejet, minden sütésből egy kenyeret. A fiatal menyecske olyan jó
szívvel ad mindent. Az öreg Szoboszlai Ferencné pedig elkeseredve a múlt emlékeitől,
sírva mondogatja karosszékében:
-
Nem felejt az Isten, fiam!
Forrás: Kiskunhalasi
Ujság I. évf. 8. sz. Kiskunhalas, 1904. október 30.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése