A pap bent ült a gyóntatószékben és gyóntatott Nagyböjt volt, húsvét előtti gyónás ideje, sok gyónó jelentkezett. A pap hát gyóntatott, ez volt a hivatása. Fiatal volt és lelkes, meggyőződésből lett pappá s öt év alatt ebben a gyóntatószékben sok mindent hallott. Öt év alatt ebben a gyóntatószékben megállapította, hogy a világ kiábrándítóan középszerű és az emberke monotónul, gyalázatosan, szinte gépszerűen vétkeznek, vágy és képzelet nélkül, s a vétkek úgy rakodnak egymás mellé az emberi lélekben, mint az utca sáros kövei. Néha haragudott az emberekre és nem értette, miként lehet, hogy az Isten egyetlen kézlegyintéssel el nem törli ezt a rossz, ostoba és méltatlan csürhét. Néhányszor megpróbálkozott, hogy a gyónóból valami emberi szikrát csiholjon ki, de alig sikerült.
- Van igazán bánata? – kérdezte.
- Igen. –
De érezte, hogy fogalma sincs a gyónónak az igaz bánatról, képtelen rá, nem is érti. Bűnt bánni is csak úgy tud, mint vétkezni.
Ma sokat gyóntatott. Feloldozott valami negyven embert s a szürke és ostoba bűnök özöne úgy vette körül, mint valami mocsár. Fáradt volt. A levegő elhasználódott a gyóntatószékben, s a pap arca finoman verejtékezett. Reggel fél tíz volt. Kinézett a folyosóra, ahol a gyóntatószékek állottak s látta, hogy még két asszony van hátra. Intett, hogy tessék, s azok egymás után letérdeltek eléje a fülkében a rács mögé. Két kis öregasszony. Feloldozta őket, aztán kilépett a gyóntatószékből, nyitva hagyta az ajtaját és kinyitotta a folyosó egyik ablakát. Az udvarról hűvös frissesség áradt be és a rügyek nyers, tiszta szaga. Tavasz volt, április, az idén későre esett a húsvét. Állt az ablaknál és szívta a friss levegőt. Az udvar felett galambok villantak el, távolabbról villamos csengetett. Látta, hogy a toronyóra nagymutatója csöndesen kúszik a 9-es szám felé.
- Mindjárt háromnegyed tíz – mondta magának és indult, hogy egyék valamit, mert éhes volt. Még nem is reggelizett.
Éppen megfordult, hogy felmenjen a szobájába, mikor feltárult az ajtó, s egy ember sietett feléje.
- Főtisztelendő úr – lihegte, mintha futott volna -, lehet még gyónni? Gyónni szeretnék.
Vásott ruhájú, sovány arcú, borostás állú ember volt, amennyire a pap meg tudta ítélni, úgy huszonhat éves lehetett. Lába sáros, keze piszkos, cipője orrán, a talp és a felsőbőr közé beakadt egy letépődött fűszál. Az egész ember olyan volt, mintha a környező hegyekből menekült volna egyenesen ide. A szeme égett s roppant nyugtalanság látszott rajta.
- Gyónni szeretnék – mondta mégegyszer. – Tizenöt kilométert gyalogoltam idáig, hogy meggyónhassak, s két nap óta nem ettem.
A pap csak nézett rá ámultan, sohasem látott még ilyen embert. Csak úgy áradt róla az elhagyatottság, szemében űző félelem és szinte állati erőlködés reszketett. A pap egyszerre egy kicsit félni kezdett tőle; itt csöndes folyosón csak ketten voltak. Álltak szemben egymással néhány pillanatig.
- Kérem – mondta az ember, mert azt hitte, hogy a pap el akar menni.
- Igen – mondta felocsúdva a pap. – Természetesen. Tessék.
S a gyóntatószék nyitott ajtajára mutatott. De a homlokcsontja kihűlt és a keze egy kicsit reszketett. Leült, feltette a stólát, becsukta az ajtót, az ember már ott térdelt a rács mögött s ő átszólt neki csöndesen:
- Kezdje!
Az ember akkor átnézett hozzá.
- Nem tudom, hogyan kell – mondta. – Elfelejtettem.
A pap bámult rá a rácson keresztül.
- Hogyan?
- Elfelejtettem –mondta az ember újra. – Tizennégy éve nem gyóntam. Kell ez?
- Kell – mondta a pap. – Mondja utánam.
Kezdte az imádságot s a másik mondta utána. Mikor végeztek, a pap megállt.
- Most mondja a bűneit.
A másik hallgatott.
- Nos? – kérdezte a pap izgatottan.
Csönd.
- Nem tudom így – mondta végre az ember s a pap látta, hogy homloka erősen verejtékezik s a szája reszket.
- Mi baja? – kérdezte aggódva. – Rosszul van?
- Nem – mormogta az ember. – Csak gyónni nem tudok. Ha lehetne… beszélgetni…
A pap bólintott.
- Tessék. A forma mindegy. Mondja.
- Igen – mondta az ember.
De hallgatott. Ruhája piszkának s erős verejtékének szagával megtelt a fülke.
- Olvas a főtisztelendő úr újságot? – kérdezte végre.
- Igen – mondta a pap.
A másik megkönnyebbült.
- Az újságok megírták – mondta -, hogy egy ember megölt egy leányt a hetedik kerületben. Két hete.
A pap most egyszerre tudta, hogy a gyilkos térdel előtte. Odatolta az arcát a rácshoz, hogy érezte a másik leheletét.
- Ez az ember – mondta rekedten – maga.
- Igen – mondta a másik. – Én öltem meg Dénes Évát. Tizennégy napja rendőr, detektív mind engem hajszol. Az erdőben húztam meg magam és két napja nem ettem. Szeretném a főtisztelendő úrnak elmondani az egészet.
A pap megborzadt és szinte a szíve mélyéig kihűlt. A testéből valami mély undorodás jött fel a torkába, valami hideg, riasztó utálat, mintha egy szörnyű állathoz ért volna. Görcs támadt benne, hogy kilökje a karját, áttörje a rácsot és belevágjon ököllel ebbe a keszeg, piszkos arcba. Ebbe az állatba itt. aztán kivágj az ajtót s felordítson:
- Gyilkos!
Ő is ember volt, s a teste: test. Ismerte az esetet, szörnyű volt. Akkor is borzadt, mikor olvasta, s most itt térdel előtte ez a csontos, szennytől és izzadtságtól bűzlő ember, aki elkövette. Fizikai undor volt benne, úgy kellett erőszakkal visszanyelnie a nyálat. De legyőzte magát.
- Mondja! – szólt nehezen.
- Köszönöm – mondta a másik. – Csak úgy el tudom beszélni, mert én…
S a pap látta, hogy az ember sír. Térdel, néz rá és hangtalanul sír.
- Két hete, mint az állat… - nyögött fel. – Hegyek közt… erdők közt… Mint a vad…
- Mondja! – mondta a pap. – Nyugodtan mondja el. Itt van, átnyújtom a stólát, fogja meg.
Összehajtogatta, átgyömöszölte a stólát a rácson, a másik megfogta, s így a két ember összekapcsolódott. Akkor a gyilkos elkezdte mondani.
- Én – mondta és fehérre vált, mint a fal – órás vagyok. Órássegéd. A külvárosban lakom és esztendők óta raktam össze a pénzt, hogy egy kis üzletet nyithassak.
- igen – mondta a pap. – Tovább!
Kívülről a galambok szárnycsattogása hallatszott.
- Úgy gondoltam – folytatta a gyilkos -, hogy megnyitom az üzletet és megházasodom. A menyasszonyom Dénes Éva volt, kiszolgálóleány egy festéküzletben. Húsz éves.
- Tudom – mondta a pap és megmondta a címét is az újságcikkek után, ahol a leány lakott.
- Igen – felelt a gyilkos a rácson túlról. – Vidéki leány volt, apátlan-anyátlan, úgy került fel ide kétesztendős korában, a keresztanyja nevelte. Én meg megszerettem, viszonyom volt vele és gyermekem lett volna tőle. Novemberre lett volna gyermekem, de októberre megnyitottam volna az üzletet s akkor a leányt elvettem volna.
Hallgattak.
- Most – mondta a gyilkos – az következett, hogy én leestem a kettős létra tetejéről a lépcsőházban, villanydrót javítás közben, összetörtem magamat s mikor kijöttem a kórházból, az orvosok megmondták, hogy nekem többet gyermekem nem lehet. De a gyermekemet Dénes Éva magában viselte már és tudta, hogy én októberre elveszem. Hanem akkor akadt neki a főnöke, akinek megtetszett, s ahogy egy este megyek hozzá, a leány fekszik. Mi baj? – kérdem. –Mi baj, Éva? – Beteg vagyok – azt mondja. S a szeme karikás volt és az arca sápadt. – Beteg vagyok – azt mondja -, influenzás. – No – mondom -, akkor én megyek s hozok bort meg aszpirint. Vittem neki, de a bort nem itta meg, a port nem vette be. Azt mondta, majd elalvás előtt.
Megállt. Mélyeket lélegzett.
- Isten úgy segéljen, ez így volt. Négy napig feküdt, én meg hordtam neki a bort meg az aszpirint, hiszen úgy vettem, mint a feleségemet. Ötödnap, mikor mentem, nem volt otthon, csak egy levelet hagyott számomra, amelyikben megírta, hogy többet ne jöjjek, mert ő az én gyermekemet elirtotta, s hogy őt a főnöke ezután fényesen kitartja.
- Igen – mondta a pap.
- Akkor én úgy tettem mintha elmentem volna; ismertek ott engem, senki sem jött velem kifelé. De csak az ajtót csaptam be, utána visszalopóztam a szobába, leültem egy székre s vártam. Dénes Éva éjfél után két órakor jött haza tiszta új ruhában. Mikor felgyújtotta a villanyt s meglátott engem, megijedt és azt kérdezte fehéren:
- Mit akar?
Most ránézett a gyilkos a papra.
- Magázott – mondta. – Akkor én odaléptem hozzá, elkaptam a nyakát, hogy egyet se tudott kiáltani, lenyomtam arccal az ágyra s megöltem puszta kézzel. Addig feszítettem a fejét hátrafelé, míg a csigolyája ki nem törött. Hallottam, mikor roppant. akkor a leány rándult egyet s nyomban meghalt. Én megtöröltem a kezemet, lelopakodtam s eljöttem. Ennek két hete. Azóta bujdosom és két napja nem ettem.
A gyilkos térdelt, a pap ült.
- Rettenetes! – törölte meg homlokát a pap.
- Az – mondta a gyilkos. – Nem tehetek róla. Nekem gyermekem nem többé nem lehet.
A pap látta a gyilkos arcát, olyan volt, mint a halotté. Csak a két szeme égett és a könnye hullott bele arca borostájába.
- Ember! – kiáltott rá a pap megdöbbenve. – Ember!
Aztán suttogóra fogta a hangját:
- Ne bujdossék, fiam! Bűnhődnie kell! adja fel magát! Ez a penitenciája: jelentkezzék!
A gyilkos ránézett.
- Azt teszem – mondta csöndesen. – Csak előbb még hazamegyek. Vidéki vagyok, megnézem édesanyámat. Majd éjszakja valahogy belopakodom. Aztán visszajövök és feladom magam. Csak…
- Nos? – kérdezte suttogva a pap.
A gyilkos elfordult.
- Édesanyámhoz szeretnék tisztán hazamenni. Tizenegy éve nem gyóntam, de most úgy szeretném, hogy édesanyámhoz ne a gyilkos menjen. Hárman voltunk testvérek, leginkább engem szeretett.
A pap egy kicsit nézte, aztán odahajolt.
- Igen –mondta. – Értem. Mondja utánam!
Mondta a bűnbánás szövegét, a gyilkos meg utána. Akkor a pap keresztet vetett rá s mormolni kezdett. Feloldozta. Aztán kiléptek.
- Köszönöm – mondta a gyilkos. - Rögtön indulok.
A pap megállt.
- Várjon!
Felszaladt a szobájába, lehozott egy darab kenyeret.
- Fogja – mondta és félrenézett. – Útközben egye meg.
A gyilkos bólintott, megfordult és kiment az ajtón. A pap ottmaradt, nézett ki a nyitott ablakon s úgy érezte, hogy a koponyája csontja mögött ott ül az Isten teljes valóságában. Ettől kemény lett és erős. Elindult és sétált fel-alá. Azután kinyitotta az ablakot és látta, hogy a vadgesztenyefák már virágzanak. Nézte. S ahogy nézte, most nagyon szerette az embert, a világot.
Forrás: Vigilia XII. évf. 1947. március
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése