2020. jún. 18.

Vas István (1910-1991): Utóhang


Nem emlékeznek tavalyi kínomra

a zöldarany, tavaszi levelek –

lehet-e, hogy a rikkancs is kimondja,

amit tavaly nekem se lehetett?

A régi, titkos, tiltott szavakat

most lobogó meg hangszóró kiáltja –

a szabadult rab tompán tapogat

s tanácstalanul néz az új világba.

 

A kábult költő hunyorogva néz szét:

jaj, mennyi régi szenvedés és mennyi új tabú!

És reszket és kitörni kész a részvét,

de meggyávul s gödrébe visszabú.

És érdesül az édesség s zokog a régi hang

s bent vergődik – odakint hogy fogadnák?

A vénülő és gyötrötthúrú lant

hiába próbálgatna már hozsannát.

 

A koranyár kint új életet érlel,

bent forr az érett szesz, a régi ész –

hogy érje be a lelkes töredékkel,

akinek még a minden is kevés?

Mehet-e hát egysorban veletek,

ki lépést tartani sohasem értett?

Ki fájni és kérdezni született,

zengje dalát a  megelégedésnek?

 

De mégis ez az én korom. Tűnődni

s halottakat siratni nincs idő.

A fák alól is eltűnt rég az őszi

avar s az új szőlő duzzadva nő.

S a kérdezőtől választ követel

a lét. S a magány most ölelni gerjed

s a kérdező időnek így felel

s ó századok és új csírák figyelnek:

 

„Nem reszket már a sorsom vak kezedben,

személytelen, szeszélyes akarat –

az életem, a puszta, rendezetlen,

a bonyolult, a bűnös megmaradt.

Örüljek most a nemvárt folytatásnak,

mely egyre kuszább és érthetetlenebb?

Az életemnek nincs értelme más, csak

hogy nem volt, nem lesz és egyetlenegy

 

s hogy nincsen párja sem a Térítőkön,

se tegnapelőtt, se holnapután –

én nem a gőzölgő kis sejtet őrzöm,

mely szaporodni s osztódni kíván.

Én nem azért rejtőztem csalva, szökve,

hogy megmentsem a páraéletet,

de nem lettem az ember-kása csöppje

s nem bírtam el, hogy én ne én legyek.

 

No, s megmaradt és tartozom vele

a szabadító, vergődő időnek,

hogy ott legyen majd életem jele

az emberség új arcán, hogyha győznek

azok, akik a mélységből epednek.

A multnak és jövőnek tartozom.

Nem csaphatom be őket. Kevesebbet

nem adhatok, csak minden birtokom.

 

Nem kis kincset halmoztak bennem össze

a tönkrement, tékozló századok –

a néha még értetlen örökösre

aranyló lángjuk rajtam át ragyog.

Te aranyáram, melynek nincs határa!

Jövőbe-multba nyúló életem!

Formátlan korom új ábrázatába

tömör valódat beleégetem.

 

Mik biggyesztett nullákkal növekednek,

sok bárgyú szám engem nem érdekel,

nekem a milliárd magányos egynek

gőgös-szegény testvérisége kell.

Te üldözött, örök testvériség, mely

nagy tömeg éjszakákon villog át!

Te teremteni duzzadt, kényes émely,

te védd, a milliárdnyi egy jogát!

 

Fogalmi téboly, reménytelen egység,

nomádokból lett, tág emberiség! –

a port, a piszkot, a romok szemetjét

hirtelen, selymes zápor veri szét

s megint derül s édes szagot Budáról

nyáresti szél hoz, mintha azelőtt –

tüdőm és elmém tágul és kitárul

s beszívja a csíráztató időt.

 

S a szabad szélre bennem is igennel

felel a lágy, rejtelmes akarat,

mely engem kedvem ellen élni rendel –

mint ez a szél, szabad leszek, szabad.

Ha milliók lépése dobban is,

nem tűröm el, hogy zárt rendbe tereljen,

szabad leszek, ha kell, magamban is,

s szabad leszek, ha kell, majd magam ellen.

 

Agyam bús szövevénye megmaradt –

nem lehetek új vallás ócska papja,

nem táplálhat unalmas mocsarat

az életem bolond búvópatakja.

Segíts tovább, kíváncsi akarat! –

s az Idő tágranyílt szemébe látok.

Vad tükrei felém villámlanak:

új szépségek és örök pusztulások.

1945.

 

Forrás: Vigilia XII. évf. 1947. január

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése