Nem emlékeznek tavalyi kínomra
a zöldarany, tavaszi levelek –
lehet-e, hogy a rikkancs is kimondja,
amit tavaly nekem se lehetett?
A régi, titkos, tiltott szavakat
most lobogó meg hangszóró kiáltja –
a szabadult rab tompán tapogat
s tanácstalanul néz az új világba.
A kábult költő hunyorogva néz szét:
jaj, mennyi régi szenvedés és mennyi új tabú!
És reszket és kitörni kész a részvét,
de meggyávul s gödrébe visszabú.
És érdesül az édesség s zokog a régi hang
s bent vergődik – odakint hogy fogadnák?
A vénülő és gyötrötthúrú lant
hiába próbálgatna már hozsannát.
A koranyár kint új életet érlel,
bent forr az érett szesz, a régi ész –
hogy érje be a lelkes töredékkel,
akinek még a minden is kevés?
Mehet-e hát egysorban veletek,
ki lépést tartani sohasem értett?
Ki fájni és kérdezni született,
zengje dalát a megelégedésnek?
De mégis ez az én korom. Tűnődni
s halottakat siratni nincs idő.
A fák alól is eltűnt rég az őszi
avar s az új szőlő duzzadva nő.
S a kérdezőtől választ követel
a lét. S a magány most ölelni gerjed
s a kérdező időnek így felel
s ó századok és új csírák figyelnek:
„Nem reszket már a sorsom vak kezedben,
személytelen, szeszélyes akarat –
az életem, a puszta, rendezetlen,
a bonyolult, a bűnös megmaradt.
Örüljek most a nemvárt folytatásnak,
mely egyre kuszább és érthetetlenebb?
Az életemnek nincs értelme más, csak
hogy nem volt, nem lesz és egyetlenegy
s hogy nincsen párja sem a Térítőkön,
se tegnapelőtt, se holnapután –
én nem a gőzölgő kis sejtet őrzöm,
mely szaporodni s osztódni kíván.
Én nem azért rejtőztem csalva, szökve,
hogy megmentsem a páraéletet,
de nem lettem az ember-kása csöppje
s nem bírtam el, hogy én ne én legyek.
No, s megmaradt és tartozom vele
a szabadító, vergődő időnek,
hogy ott legyen majd életem jele
az emberség új arcán, hogyha győznek
azok, akik a mélységből epednek.
A multnak és jövőnek tartozom.
Nem csaphatom be őket. Kevesebbet
nem adhatok, csak minden birtokom.
Nem kis kincset halmoztak bennem össze
a tönkrement, tékozló századok –
a néha még értetlen örökösre
aranyló lángjuk rajtam át ragyog.
Te aranyáram, melynek nincs határa!
Jövőbe-multba nyúló életem!
Formátlan korom új ábrázatába
tömör valódat beleégetem.
Mik biggyesztett nullákkal növekednek,
sok bárgyú szám engem nem érdekel,
nekem a milliárd magányos egynek
gőgös-szegény testvérisége kell.
Te üldözött, örök testvériség, mely
nagy tömeg éjszakákon villog át!
Te teremteni duzzadt, kényes émely,
te védd, a milliárdnyi egy jogát!
Fogalmi téboly, reménytelen egység,
nomádokból lett, tág emberiség! –
a port, a piszkot, a romok szemetjét
hirtelen, selymes zápor veri szét
s megint derül s édes szagot Budáról
nyáresti szél hoz, mintha azelőtt –
tüdőm és elmém tágul és kitárul
s beszívja a csíráztató időt.
S a szabad szélre bennem is igennel
felel a lágy, rejtelmes akarat,
mely engem kedvem ellen élni rendel –
mint ez a szél, szabad leszek, szabad.
Ha milliók lépése dobban is,
nem tűröm el, hogy zárt rendbe tereljen,
szabad leszek, ha kell, magamban is,
s szabad leszek, ha kell, majd magam ellen.
Agyam bús szövevénye megmaradt –
nem lehetek új vallás ócska papja,
nem táplálhat unalmas mocsarat
az életem bolond búvópatakja.
Segíts tovább, kíváncsi akarat! –
s az Idő tágranyílt szemébe látok.
Vad tükrei felém villámlanak:
új szépségek és örök pusztulások.
1945.
Forrás: Vigilia XII. évf. 1947. január
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése