Szeretem a kis vadvizeket,
kákák és füveket ringató tavakat,
zsombékok vén lábát rengve paskolókat
és a forró vizű mezei tócsát.
Szeretem a vén, vizes árkokat,
s a topolyákat, hol a rák tanyáz;
réti talajvizet, mely tükörrel
tölti el az ember lábnyomát.
Esőben a szép cimbalomzenét:
midőn kis köpenyben ugrál száz buborék
az udvar zsibolygó vizében
és tapsikol, mielőtt elpattan.
S a görgő árt, amely a puszta porán
átrohanva viszi a táj szemetét:
tört gallyat, rebegő levélkét,
szalmaszálat és döglött macskát;
Midőn zuhogva vágja ki partjait
s farát csapkodva medre szegletihez,
vágtat előre izgatottan
a tó fölajzott keblére csobogva.
Szeretem a fákról a csepegést
s az elmúló felhők sötét neszét,
amint morogva hömpölyögnek
tovább, a napfakította tájon…
Mire kijön a nap, nyers ragyogás
cuppogó íze, illata, fénye kavarg,
a jávorfák telt zöldje harsog
s gyémántokat potyogtat utadra…
Szeretem, ha arasznyit nől a fű
s már a megduzzadt tócsák meleg színén
jókedvűen himbálva hasát
új esőért brekeg a béka.
S szeretem, ha a villám visszakacsint
messzi hegyek olvadt kékjeiből,
de már utána nagy sokára
hangzik az elhaló dübörgés.
Forrás: Vigilia XII. évf. 1947. június
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése