Az ember álmában néha újra gyermek: otthon van, abban a szobában, melynek minden bútora meghitt, régi jóbarát, a kertben, melynek minden gyümölcsfája neki adja gyümölcsét, az emberek között, kik szeretik és vigyáznak rá – és arra, hogy minden úgy történjék, ahogyan történnie kell. Ha az ember ilyen álomból felébred, akkor gyorsan és szorosan behunyja szemét újra… hátha sikerül még egy kicsit maradni még, ott, abban a világban, amely oly édes és otthonos.
Így voltam, amikor Eric Knight könyvét – sajnos, egyetlen éjszaka alatt – elolvastam: mindig újra akarom olvasni azóta, mert benne szeretnék maradni abban a világban, amelyet rajzol, abban a levegőben, amely megtölti a könyvet és amely élteti azt, aki belélegzi – és amely gyermekkorom boldog levegője. Nem mintha valami régi idők dicséretét zengené. Tartalma időtlen. De mindenki olyan, és minden úgy történik, ahogy azt „őslelkünk” megkívánja. Amikor Björsterne Björnsen: Arne-ját olvastam, akkor éreztem magam így. Az „így van és így jó, és így való” bizonyossága és a végső győzelem biztos tudata, illetve érzése – talán ez adja a léleknek ezt az otthonérzést, a gyermekkori boldogság és védettség érzését.
Mindenki jó és nemes ebben a könyvben – csak egyesek úgy tesznek, mintha nem lennének azok. A rosszak is inkább csak egy kicsit butácskák és csak arra valók, hogy idegördítsék az akadályokat, amelyeket a hős Lassie leküzd, és amelyek nélkül elvégre nem lehetne regényt írni. Az apa olyan, amilyennek egy bányászatyának lennie kell: okos és esetlen, alázatos és bátor, naiv és bölcs és mindig becsületes, mert a becsület az ő legnagyobb kincse, és erre oktatja fiát is. Az anya zsörtölődik és pattog és kidobással fenyegeti a hős Lassie-kutyát, a kutyájáért epekedő Joe-gyereket, és az őket oly nagyon megértő Carraclongh papát. amellett mindent megtesz értük és nem engedi megverni a gyereket, amikor Sam Carraclongh már megelégeli fiának a kutya miatt való családellenes magatartását.
És a kutya! A gyönyörű, háromszínű nemes származású és nagy műveltségű skót juhászkutya! Amilyet mindnyájan kívántunk gyermekkorunkban! Aki csak minket szeret, de minket aztán mindenekfelett. Aki kiássa magát minden zárkából és átugorja a kerítéseket, és akit mégis mindig vissza kell adni, mert így kívánja a becsület. És akinek végül kis gazdája elcsukló hangon ezt a szép erkölcsi oktatást tartja: „Maradj itt és légy boldog, Lassie – és… és ne gyere többé haza. És az iskolába se gyere el többé értem. Maradj itt, és hagyj minket magunkra, mert… mert most már nem vagy a mienk, és nem akarunk többé látni soha-soha többé. Mert különben rossz kutya vagy és mi nem szeretünk majd és nem is akarunk látni. És azért ne is törd magad, hogy megint haza gyere, és maradj mindig itt és hagyj minket egyedül. És… és ne gyere haza többé.”
Mondanunk sem kell, hogy a kutya magasabb erkölcsi kódex alapján áll és másnap újra hazajön kis gazdájához. És hazajön messzi Skóciából is, hová elvitték. Útközben összekerül a legkülönbözőbb emberekkel, kiknek jellemzése mindmegannyi kis ékszer. Mikor többszörös halálveszély leküzdése után a legvégsőkig kimerülten hazaér, mindenki a világon megérti, hogy a kutya nagyobb árat fizetett azért, hogy kis gazdájánál maradhasson, mint az öreg herceg, aki pénzrét megvette: „Nem, ez a kutya sohasem volt az enyém” – mondja, aki megvásárolta.
A becsületességnek, hűségnek, tisztaságnak családias szellemnek, kartársi megbecsülésnek (a többi kutyatenyésztő részéről) a légkörében folyik az esemény, végül minden jóra fordul, és – bár nincs hozzáírva – végül hozzáolvassuk: „és boldogan éltek, míg meg nem haltak.”
Jó ezt a könyvet olvasni, köszönjük Thurzó Gábornak, hogy lefordította!
Stadler Frieda
(Új Idők kiadás. 1947.)
Forrás: Vigilia XII. évf. 1947. június
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése