Ez a mi életünk: az évek
elszállnak, mint a madarak.
Van, aki sír és visszaréved.
Más holtig zord és vad marad.
A rácsot tépi és a zárka
falának fejjel megy neki.
Nem ír és olvas – és az ágyba
halott szerelmét fekteti.
Én megtanultam félni. Engem
sok minden aggaszt és gyötör.
Megbújnék ifjú, szép szívekben
s lesném, napjuk hogy tündököl.
Derűt szeretnék és nyugalmat.
Erőt kívánnék és hitet.
Szeretném azt, hogy meg se haljak.
Élni szeretnék!... Értitek,
egymásutáni nemzedékek,
hatalmas és szilárd hadak?
Mögöttetek az ezredévek
mohos sziklái hámlanak.
Forrás: Vigilia XII. évf. 1947. május
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése