Orrunk elé kendőt kötünk,
a bűz még így is mellbevág, -
ez hát a földi börtönünk;
e bamba fő, e görbe láb?
Hajuk csak kóc, fejük viasz,
szemük halálba dermedett;
volt-ajkukon fagyott panasz:
jaj, ember voltam, emberek!
Ember volt ő is és vidám,
s be sokszor leste kedvesét!
s most itt hever kábán-sután,
mint ócska lim-lom, nyűtt szemét.
Volt néki lelke, Istenem,
szemében izzó, mint a szén?
Fejem lehajtom csöndesen
egy képzelt égi gyász-zenén.
Holnap talán ilyen leszek:
eggyéfagyott viaszdarab,
és visszakéred lelkemet
sötét-mezőjű ég alatt.
Tiéd az élet és halál,
miénk a szenvedés, a kín,-
de rájuk balzsam enyhe vár
a nemlét könnyű habjain.
Forrás: Vigilia XII. évf. 1947. január
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése