Eltűnt a hó; a lejtőkön a földből
meleg gőz csap meg, édes-keserű;
a fák vad láza sisteregve föltör,
s halványzöld kardját feni már a fű;
suhanc szelek viháncolnak napestig,
a húnyó eget lángszínűre festik;
a hegyeken még máglyatűz ragyog,
de máris feljöttek a csillagok.
Szobában ülsz; az ablak tárva. Látod
alant a várost és fönt az eget.
Ime, költő, ez itt a te világod, -
országod, álmod, várad, életed:
négy szűk határ közt egy maroknyi szántó;
(ha tarackos is: földje legalább jó);
s fejed fölött, - ha szűk lett idelenn, -
vigasztalód a tágas végtelen.
Mit akarsz többet? Óperenciákat?
Dőljön a korlát? Pattanjon a pánt?
Vigyázz: nem az a tiéd, mit a vágyad,
hanem amit az ekéd vasa szánt!
Világ-királya lehetsz – álmaidban;
de megművelned azt kell, ami itt van;
s ne panaszold, hogy puszta és szegény:
a te munkádtól lesz majd televény.
Ma itt és holnap ott: lehet, talán szebb;
de itthon élni s híven: igazabb.
Menjen, akit a sorsa kénye hány-vet;
de te maradj: te sorsod ujra vagy!
Az ég akár derűt, akár vihart ad:
jövőd olyan lesz, ahogy kicsikartad;
s el nem veheti senki életed,
amíg te magad el nem engeded.
Nézd ezt a várost: ez volt ifjuságod.
Hallod a Duna pergő könnyeit?
Az a kék köd az alföldi lapály ott,
porában szenderegnek őseid.
Emitt a hegylánc s csúcsa fenn: a János;
nevek: Törökvész, Vérhalom, Virányos…
amott a tó, - s a halott nyarakon
a koporsófödél: a Badacsony.
Meg se születtél, s mindez máris óvott:
téged védtek a Kúnság síkjai,
túl a Dunán a morcos kis Moróczok,
s néma, renddel az anyák sírjai;
táblabírák, színészek, néma pórok:
szívós sorsukban léted alkotódott;
s ha szólsz, szavadban súlyos messzeség:
visszhangot ád az eltűnt nemzedék.
És el nem űzhet innen keserűség,
végzet haragja, semmi hatalom;
kemény paranccsal ideköt a hűség:
jóban vagy rosszban, mindig szabadon,
magunk törvényét vallva, senki másét,
s ha körülöttünk akár egy világ ég:
magunknak óvni s híven adni át
a fiainknak ezt a kis hazát.
Jöjj hát tavasz! sarjadjatok, vetések!
Virulj, tündérkert, kicsi Magyarország!
Koldusnak is jó földeden az élet,
ha szebbé válik tőle a te orcád.
Költő, dalolj hát! énekeld hazádat,
mutasd föl szívét a magas világnak!
S porod fölött csak ezt véssék a fába:
„Megtette dolgát és nem élt hiába.”
Forrás: Vigilia XII. évf. 1947. július
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése