2020. jún. 18.

Rónay György: Tavasz elé

 


Eltűnt a hó; a lejtőkön a földből

meleg gőz csap  meg, édes-keserű;

a fák vad láza sisteregve föltör,

s halványzöld kardját feni már a fű;

suhanc szelek viháncolnak napestig,

a húnyó eget lángszínűre festik;

a hegyeken még máglyatűz ragyog,

de máris feljöttek a csillagok.

 

Szobában ülsz; az ablak tárva. Látod

alant a várost és fönt az eget.

Ime, költő, ez itt a te világod, -

országod, álmod, várad, életed:

négy szűk határ közt egy maroknyi szántó;

(ha tarackos is: földje legalább jó);

s fejed fölött, - ha szűk lett idelenn, -

vigasztalód a tágas végtelen.

 

Mit akarsz többet? Óperenciákat?

Dőljön a korlát? Pattanjon a pánt?

Vigyázz: nem az a tiéd, mit a vágyad,

hanem amit az ekéd vasa szánt!

Világ-királya lehetsz – álmaidban;

de megművelned azt kell, ami itt van;

s ne panaszold, hogy puszta és szegény:

a te munkádtól lesz majd televény.

 

Ma itt és holnap ott: lehet, talán szebb;

de itthon élni s híven: igazabb.

Menjen, akit a sorsa kénye hány-vet;

de te maradj: te sorsod ujra vagy!

Az ég akár derűt, akár vihart ad:

jövőd olyan lesz, ahogy kicsikartad;

s el nem veheti senki életed,

amíg te magad el nem engeded.

 

Nézd ezt a várost: ez volt ifjuságod.

Hallod a Duna pergő könnyeit?

Az a kék köd az alföldi lapály ott,

porában szenderegnek őseid.

Emitt a hegylánc s csúcsa fenn: a János;

nevek: Törökvész, Vérhalom, Virányos…

amott a tó, - s a halott nyarakon

a koporsófödél: a Badacsony.

 

Meg se születtél, s mindez máris óvott:

téged védtek a Kúnság síkjai,

túl a Dunán a morcos kis Moróczok,

s néma, renddel az anyák sírjai;

táblabírák, színészek, néma pórok:

szívós sorsukban léted alkotódott;

s ha szólsz, szavadban súlyos messzeség:

visszhangot ád az eltűnt nemzedék.

 

És el nem űzhet innen keserűség,

végzet haragja,  semmi hatalom;

kemény paranccsal ideköt a hűség:

jóban vagy rosszban, mindig szabadon,

magunk törvényét vallva, senki másét,

s ha körülöttünk akár egy világ ég:

magunknak óvni s híven adni át

a fiainknak ezt a kis hazát.

 

Jöjj hát tavasz! sarjadjatok, vetések!

Virulj, tündérkert, kicsi Magyarország!

Koldusnak is jó földeden az élet,

ha szebbé válik tőle a te orcád.

Költő, dalolj hát! énekeld hazádat,

mutasd föl szívét a magas világnak!

S porod fölött csak ezt véssék a fába:

„Megtette dolgát és nem élt hiába.”

 

Forrás: Vigilia XII. évf. 1947. július


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése