2020. jún. 18.

Vidor Miklós: Örökség


Mily hűvösek az őszi esték,

már nem tudhatod, messze vagy -

szobádban (ahol leszögezték

koporsód( fészket rak a fagy.

Ágyad lábánál foszlik már a szőnyeg,

Órád megállt, példázva tűnt idődet.

 

Most én ülök székedre, - rebben

a tűzfal s mint rád, visszanéz.

Itt olvastad gyulladt szemeddel

Petőfit, Mannt, Schillert, Vitézt,

A könyveid is rendre rám maradtak,

mint a falak közt sorsod, alkonyatnak.

 

Tárcád, ceruzád is enyém lett

s holmijaiddal életed –

látod, már lassacskán megértlek,

sok mindent elhiszek neked,

szégyellem, hogy gyakran voltunk haragban,

egyszer egy álló évig szakadatlan.

 

Mért loptam el múló idődből

s a magaméból? – Este lett…

emlékeid emléke gőzöl,

belémtapadt tekinteted,

ritka örömöd, szegény büszkeséged,

ujjamon gyűrűd fölszikráz s megéget.

 

Két éve sincs… vajjon utánam

kiben élsz nyugtalan tovább?

s élsz-e még bennem, unokádban?

s már rámcsap víjjogón a vád:

utoljára el sem búcsúztam tőled, -

nem értem rá, vártam a szeretőmet.

 

Nem értem rá… nagyon szerettél

s mintegy volt a szereteted…

Hányszor eszembe jutsz!... ha ezt még,

azt még elmondhatnám neked…

s hétlovas hintón indul meg utánad,

- mint a kimondott szó után – a bánat.

 

Forrás: Vigilia XII. évf. 1947. március

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése