Mily hűvösek az őszi esték,
már nem tudhatod, messze vagy -
szobádban (ahol leszögezték
koporsód( fészket rak a fagy.
Ágyad lábánál foszlik már a szőnyeg,
Órád megállt, példázva tűnt idődet.
Most én ülök székedre, - rebben
a tűzfal s mint rád, visszanéz.
Itt olvastad gyulladt szemeddel
Petőfit, Mannt, Schillert, Vitézt,
A könyveid is rendre rám maradtak,
mint a falak közt sorsod, alkonyatnak.
Tárcád, ceruzád is enyém lett
s holmijaiddal életed –
látod, már lassacskán megértlek,
sok mindent elhiszek neked,
szégyellem, hogy gyakran voltunk haragban,
egyszer egy álló évig szakadatlan.
Mért loptam el múló idődből
s a magaméból? – Este lett…
emlékeid emléke gőzöl,
belémtapadt tekinteted,
ritka örömöd, szegény büszkeséged,
ujjamon gyűrűd fölszikráz s megéget.
Két éve sincs… vajjon utánam
kiben élsz nyugtalan tovább?
s élsz-e még bennem, unokádban?
s már rámcsap víjjogón a vád:
utoljára el sem búcsúztam tőled, -
nem értem rá, vártam a szeretőmet.
Nem értem rá… nagyon szerettél
s mintegy volt a szereteted…
Hányszor eszembe jutsz!... ha ezt még,
azt még elmondhatnám neked…
s hétlovas hintón indul meg utánad,
- mint a kimondott szó után – a bánat.
Forrás: Vigilia XII. évf. 1947. március
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése