Mezőkön, átkos útvesztőkön át,
falak közt, édes vérem, mit csinálsz?
Azt sem tudom, hogy hol vagy… Hangodat?
mégis elhozza ez az alkonyat.
Talán te is azt a felhőt lesed,
amely az égen árván ténfereg,
s estére megleled a csillagot,
mely néked, nékünk egyként fölragyog.
Ott vagyok, érzed? Megfogom kezed,
szemed most szelíd fénnyel rám nevet,
s ha akarom, tán őszült homlokod
alatt hű gyermekszemed mosolyog.
Nem választhat el élet és halál.
Lassúdó szívem mindig visszavár;
mindegy, hogy hol van árva otthonunk, -
vagy itt, vagy ott, de még találkozunk…
az esti szellő csöndesen piheg,
lilába hullnak a friss-zöld színek,
az egész világ némán szendereg –
s közös csillagunk biztatón remeg.
Forrás: Vigilia XII. évf. 1947. július
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése