Napot keresgélünk az égen,
mi lobogunk érte cserében. -
Sűrű növények raja lépked:
járunk vele ezer vidéket. -
írja Keszthelyi Zoltán könyvének versében. Gyöngéd szeretettel, gondosan válogatott képekkel bomlik a vers, menete nyugodt, a dallam végig zavartalan, és utolsó versszakában az alaphangulat szerencsésen jut tetőpontra:
Fáradt fejünk fatörzsre bágyad,
cirógatják a könnyű ágak.
Az idő, mint hulló levélke,
homlokunkra ernyedten ér le.
A pontosan elhelyezett kicsinyítés és a befejező verssor szándékosan suta nyitottsága olyan költőt sejtet, akinél az ihlet erős tudatossággal párosul.
A könyvről, a versek összességéről kapott benyomás már nem ilyen zavartalan. Sokszor szavakba, még többször képekbe fullad, a nyelv nem mindig ott ékes, ahol a vers kívánja, néhol pedig túlírja a versetszülő indulatot. Mint a feladatot, úgy folytatja ilyenkor fölöslegesen a verset, bár az ilyen részletekben is fölragyog itt-ott egy-egy sikerült kép vagy hasonlat.
Természetlátása benső, szerves, legszebb darabjaiban sikerült teljesen a lélek valóságát ábrázolnia. Képalkotásával, a tájnak, mint a társadalom jelképének forradalmasításával, nem jár mindig a maga útján, de a mástól tanult személetet ezekben a versekben is saját ötleteivel gazdagítja. Képalkotó készsége erős, képzelete színes és megvesztegetően változatos. A képzavar azonban a gazdaságosság hiánya miatt nem ritka. Elgondolkoztató példa erre a Megszoktad már című szép versének utolsó szaka:
Mint ritka érem, úgy villog feléd
egy régi hír a percek tűfokán -
És nézelődöl selymes szó után,
hogy nálad hagyja égő énekét.
De ha egyet lapozok a könyvben, már egyszerű, világos képekre bukkanok és meggyőző, tiszta hasonlatokra:
S hull csendesen a szürkélő pehely,
a békés nyájon borzongás seper:
jeges ecset keményen festeget
az ég vásznán fekete felleget,
mi ott marad a halvány nappalon,
mint bánat a gyűröttes homlokon.
Az Égett föld teljes és kerek látomásában pedig hibátlanul valósítja meg költői elgondolásait. Ez a verse, a hír és a címvers a legszebbek könyvében.
A félelem és a döbbenet szinte gyermeki őszintesége és borzongása csap ki ezekből a versekből és az a fojtott dallamú, szomorú hang, mely Keszthelyi sajátja:
Az éjszaka kézenfogott,
száraz vetésre vezetett,
láttam a szendergő szegényt,
a fagytakarta kerteket. -
Falak mögött bujkált, lapult
a hold, az árnyék és a zaj
és süvített a rettegés,
mint a váratlan zivatar.
Egyenetlen költő, de mai hibáiból könnyek válhatnak erények fejlődése során.
Nyugat, 1937. október
Forrás: Radnóti Miklós művei (Budapest, 1978.) – Bírálatok
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése