„Fejedelme a magyar költőknek!
Merre alszod csendes álmaid?”
Petőfi Sándor a magyar nemzet legelső, legkitünőbb lyrikusa, ki hazája iránti szerelmét – mondhatnám a rajongásig fokozta, az 1848/49. szabadságharcz bajnokai közé állott, s majd itt, majd ott látjuk őt telve lelkesedéssel, dalaival buzditva jóltevőleg hatni bajtársaira. Erdélybe ment s Bem apó, az erdélyi hadjárat hőse által, ifju kora daczára, mert csak 25 éves volt, őrnaggyá neveztetett ki, kiben nem annyira a katonát, mint az irót és költőt akarta ennyire kitüntetni, ebbeli minőségében részt vett az 1849. évi július hó 31-én vívott segesvári csatában.
A harcz véget ért, a fegyverek elnémulának s a társak egymáskeresésére indultak. Kinek ne tünt volna fel az ekkor, hogy Petőfi, a kit mindeni ismert és szeretett, soraikból hiányzik? De a fáradalmak és ily események lezajlása után, midőn mindenki csak a nyugalom után lát, csak kevesen voltak azok, kik felkeresésére indultak, - de nyomait fel nem lelhették. Petőfi tehát eltünt! Ekkor általán az a meggyőződés jutott túlsúlyra, hogy Petőfi S. a harczzajban valahogy menekült.
Azonban midőn hosszabb idő multával is keresésében fáradhatatlan neje Petőfiné, Szendrey Júlia férje életeben létéről vagy haltáról mi bizonyosat sem tudhatott meg, habár csak az akkori viszonyok között titokban és magánuton, minden lehető mód felhasználtatott arra, hogy az ezerek kebelében táplált remény, a szeretett dalnok viszontláthatása, érvényre jusson. Levelek menesztettek külföldön élő honfiakhoz azon kérelemmel, hogy ha netán egyik vagy másiknak tudomása volna hollétéről, azt Pesten, Garay János urnál időző nejével tudatnák. Ám de kedvező válasz nem jött sehonnan. Neje tehát végre belenyugodni látszott férje halálban, mit Lauka Gusztávhoz intézett következő soraiból, melyeket Szana T. az általa szerkesztett „Otthon” május füzetében közzétett már világosan ki venni lehet:
„Udvarhely, 1850. ápril 167-én.
Ha akarw még velem találkozni nem mondom ez életben, hanem csak mostanában, úgy ha lehet, menjen föl ön is Pestre, mert én most Kolosvárra s onnan Pestre megyek, s ott leszek két hétig, azután talán az alföldre, s onnan pár hónapra vagy a nagy világba, vagy olyan magányba, hol kivülem senki, egysetlen egy embert sem találok, hogy ott kitombolhassa magát a lelkem, hogy ott vagy végképen megtörjék e csapás alatt, agy ujult erővel ismét felemelkedhessék. Nem tudtam meghalni itt e helyeken, hol S á n d o r t elveszítettem, nem vagyok méltó rá, hogy a b b a a f ö l d b e t e m e t t e k v o l n a a h o l ő f e k s z i k. Jele, hogy még igen sokat kell élnem és küzdenem és szenvednem. Lehet e még más czélja is életemnek?! Kirabolt, meggyilkolt lelkem lesz-e még képes egyébre, mint emlékezetre? Stb.”
Ezen sorokból már nyiltan kiolvashatni, hogy Szendrey Julia, a költő neje, a szerzett adatok nyomán férjét megholtnak tartá. De tartotta megholtnak azért is, mert nem birta elhinni, hogy ha él, bár mily körülmények között ne talált volna módot arra, hogy nejét és alig egy éves gyermekét egy évi távollét közben hol és hogylétéről ne értesítette volna. S e nézetben voltak barátai is, a kik közelebbről ismerték, mert hisz még nem mullott el oly sok idő, hogy a neje iránt mindenkor tanusított ragaszkodó hűség s forró szerelem még előjelei elmosódtak volna.
Egy másik 8 nappal később kelt s már Pesten irt levelében ugyan már azon eszme ringatja, hogy férjét még viszont láthatja, de megfigyelvén helyzetét s a közhitet kétségbeesetten mond le erről is, a levél mely hasonlag az elsőhöz Lauka Gusztávhoz intéztetett a következő.
„Pesten, 1850. ápril 25-én,
Tegnap délben érkeztem ide. Itt sincs nyugtom, már szeretnék innen is el, el a világba. Gonosz szellemeim ide is követtek, napról-napra jobban kinoznak. Egysetlen nyugodt vagy tűrhető ipllanatom sincs. Mihelyt egyedül vagyok, közel érzem magamat a tébolyodáshoz, minden este addig sirok, míg egészen el nem lankadok, ilyenkor aztán ájulásszerű mély, nyomasztó álom ment meg az öntudattól. De álmaim alatt is mindig szenvedek. Szivem hasonló egy koporsóhoz, melyben szünet nélkül örökkéhű fáradhatatlan férgek rágódnak a holt testen. Ilyen iszonyatos férgek nyüzsgését érzem szívem körül örökké, minden dobbanása oly kinos, oly erőszakos, mintha mindegyik utolsó lenne. Olyan vagyok, mintha valami csodaszer siromból költött volna fel és most csak e szer tartana még egy darabig az életben. Minden életinger kihalt, elenyészett belőlem. Már sokszor tettem szivemre tőröm éles hideg hegyét, de mindannyiszor a reménynek egy meleg szikrája felvilágositá, felmelegité a hideg sötétséget, melybe sülyedve vagyok. – Hátha még láthatom csak egy pillanatra is, csak egyetlen egy pillanatig is Sándort! – Hátha lábainál halhatok meg. E hiu remény magába zárja jövendőmnek minden lehető boldogságát. A multhoz hasonlitva csak egy elvillanó sugár a déli nap gazdagsága mellett, de nyomorult jelenemhez mérve oly óriási tetőpontja az üdvösségnek, mint vakhitű kereszténynek a mennyország és ott az Isten jobb fele. - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Mikor leginkább fel vagyok hevülve iszom, hogy tönkre tehessem magamat, mert irtóztató volna ha hiába élnék, hiába vonszolnám egyik napról a másikra e hitvány elátkozott életet, ha hiába volna reménységem, hogy láthassam még Sándort ez életben! Pedig ha itt nem látom, soha sem fogom látni egy örökkévalóságon keresztül soha” stb.
Az itt idézett sorok figyelemmeli olvasása után önkéntelen is reájövünk arra a gondolatra, hogy Petőfinél biztos tudatában volt ugyan férje halálának, azonban képzelődése felfelidézte a remény egy-egy szikráját, de mint az idő bizonyitotta, sikertelenül.
Később közhitté vált, a mint most is hisszük, hogy Petőfi S. csakugyan Segesvárott 1849. évi július 31-én és pedig akkor, midőn seregünk az ellenlovassága által megtámadtatott, agyongázoltatott.
De a nemzet, mely költőkirályát oly annyira megszereté, tragicus végzetének tudatával megbarátkozni nem birt, nem tudott. S innen magyarázható meg az, hogy már az 50-es években több izben láttatá Petőfit itt, majd megint másutt. – Egy-egy mit sem bizonyitó állitás, mely egyik-másik napilapban napvilágot látott, izgalomba hozta az egész irói világot, de elvégre ismét csend lőn, s Petőfi ismét halott lett. Egyszerre mint fellegekből lecsapott villám járta be az országot, gróf Kálnoky Sándor volt honvédalezredes hadsegédének azon állitólagos előadása, miszerint ő Petőfi Sándort a csata után mintegy két héttel az ugynevezett koronkai uton találta volt másodmagával; - továbbá, miszerint éppen azon időtájban a román határszélén számtalan orosz lovas czirkált, kik az ott bujdosni szándékozott emigransok közül sokat ejtettek fogságba. S ez keltette fel legelőször az országban ama nézetet, miszerint Petőfi itt eshetett orosz kezekbe, s mint több mások, úgy ő is gályarabságra Sziberiába internálva lenne. Ezen állitás azonban bebizonyitva nem lévén, bár egy később 1871. évben napvilágot látott e tárgyra vonatkozó levél tartalmával rokon még sem fogadhatjuk el bizonyitéknak. – 1861. év beköszöntével a száműzöttek közül sokan haza térvén ujból feléledt az eszme s szélesebb körben közbeszéd tárgya lőn. Megjegyzem, hogy Petőfi Sándor neje Szendrey Julia akkor már másodszor ment férjhez és atyja birtokán, Erdődön lakott. Hogy tehát megállapittassék azon körülmény, hogy Petőfi csakugyan elesett-e Segesvárott vagy sem? Több haza irónk a „Vasárnapi Ujság” akkori szerkesztője, boldog emlékű Pákh Albert vezérlete alatt czélul tűzték ki mindent elkövetni s kutatni, hogy a végeredmény közzététele által a hazai e tárgy iránt oly nagy érdekkel viseltetett közönség izgalmas helyzete megszüntettetvén, a tulajdonképi tényállás tudomására juthasson. S ez bár végeredményre nem is vezethetett, mégis egyet-mást földeritett. Igy a nevezett lap 1864. évi folyamában többi között megjelent két czikk. Az elsőben egy 48-as honvéd azon vallomását teszi közzé-, hogy midőn Segesvárott 1849. évi július 31-én éppen délkor az ellen nagyobb erejű lovassága által seregünk megtámadtatott: „Ő – úgy mond – Petőfi mellett állott, a kit jól ismert, - seregünk és a lovasság között egy kisebb híd volt, - midőn tehát látták, hogy boldogulniok nem lehet, hátra vonultak, Petőfi azonban nem tartott velünk, de kivont karddal a hidfőre lépett.” Leirja továbbá a czikkiró, hogy többen névleg szóllitották s kérték változtassa meg e szándékát, de ő ezt nem tevé. Egy nehány pillanat még a mieink visszavonultak. Végre megjegyzi, hogy ekkor látta Petőfit utoljára s nagyon izgatott volt, ha valjon a hidon átjövő kozákok lándzsája vagy lópatkó oltá-e ki életét vagy magukkal vivék-e azt nem állithatja. -
Ezekből bizton lehet következtetni, hogy Petőfi ott azon a hidon halt meg, mert vegyük csak fontolóra a helyzetet: Petőfi egy hidon állott az egyik végén, a másikon jön a lovasság vadul rohanva előre, nem képzelhető, hogy őt ne gázolták volna agyon, vagy meg ne sebesitették volna annyira, hogy ezen sebei folytán meg ne haljon.
A Vasárnapi Ujságnak másik e tárgyra vonatkozó czikke Petőfi sirja czim alatt leirja azon völgyet,, melyen a csata vivtott s az a vasárnapi Ujság olvasóinak illustrálva is e czikk mellett bemutatva lőn. E czikk végszavaiban a szerző azt irja: „hogy melyik négyzet takarja hűlt porait, megállapitani nem lehet, de semmi kéltséget sem szenved hogy e helyen fekszik! A lakosság kegyelettel viseltetik e hely irányában s azt ma is Petőfi völgyének nevei s az ujabb időben Kolozsvárott alakult Petőfi emlék bizottsága csakugyan e helyen fogja felállitani Petőfi Sándor már megrendelt szobrát.
A Petőfi völgyét kegyelő nemzet tehát bele nyugodott tragicus végzetének tudatába. Évek múltak, melyek semmi bizonyosabbat vagy ujat nem hoztak, míg ujra nem akadt honi ki e tárgyat vizsgálódásainak tárgyává tette. S nem is kelle soká várakozni, mert már 1871. bizonyos Szádvich József nevü ur Balatomi József álnév alatt felhivást tett közzé, melyben felhivja mindazokat, kik az 1849. évi julius 31-én vivott segesvári ütközetben részt vettek, s Petőfi ottani végperczeiről tudomással birnak, azt véle közölnék. E felhivásra – irja maga Szádvich József ur a Szabadság czimű hetilapban – számos érdekes adatokat tartalmazó levelet vettem, ezek között Bartha János ur sorai legtöbb beccsel birnak. Bartha János volt honvédszázados ugyanis ezeket irja: „A csata elmultával másnap Heydte osztrák ezredes hányatta sirba az elhunyt bajnokokat; azonban kikben még egy kis életjel mutatkozott – ezeket részint orosz kezekbe, részint pedig a közel fekvő faluk polgárainak ápolásukba adta. Igy jutottam én is ötöd magammal Segesvárt 14 sebbel a Bakon-féle házba. – Itt létem alatt egy alkalommal betévedt hozzám egy faárus székely atyafi, verebélyesi lakos – a ki minden felhivás vagy kérdezősködés nélkül elbeszélte nekünk, hogy ő a csata után két hétig ápolt istálója padján egy nagyon megsebesült hazafit, a ki midőn felüdült, az ő kiséretében, illetőleg kalauzolása mellett ment ki a román határszélre, s ott az elváláskor magát Petőfi Sándornak nyilvánitá.” -
Remény és kétség közt valának ennek folytán számosan, kik e tárgy iránt már évek óta érdeklődtek s kutatni kezdének ujból, de ujra siker nélkül, ekkor megszűnt tehát minden kétely arra nézve, hogy Petőfi élhetne.
Meglepő volt tehát a „Budapesti Napilap” egy közeli számában megjelent s Tomcsányi Imre a „Szatmár” szerkesztője által irt következő levél:
„Sietek tudositani önöket – ugymond – azon ép oly borzasztóan leverő, mint lelketrázó örömhirről, mely városunkban kering. E hir az, hogy Petőfi Sándor él. E hir terjesztője Boros András nevű ur, ki állitása szerint mostanság rab volt a szibériai ólombányákban, hol szerinte Petőfi Sándor rab gyanánt él. - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Boros hivatalos uton fog kihallgattatni.”
Vizsgáljuk most a 28 év közötti eseményeket figyeljük meg az ez irányban kifejtett fáradhatlan és sokoldalu munkásságot lapozgassuk az egyes ide vonatkozó czikkeket, s kell önként kimondanunk hogy a fenebbi állitás bebizonyitása teljes lehetetlen, mert:
az 1848/9-iki eseményekbe befolyt orosz hadseregnek mint harmadik s csupán közvetitő hatalomnak nem is állott érdekében, hogy a magyar bajnokokat, ha azokat sikerült is itt-ott elfogni, Oroszországba czipelje, hanem egyszerűn átszolgáltatta az osztrák hadi törvényszéknek további elbánás végett, - mert:
azon kevesek közül kik ez időben a lengyel legiókkal érintkezésben állottak s azokkal elfogattak néhány év multával szabadon bocsájtattak és hazájukba tértek, mert:
a költő király neje által folyamatba tett kutatások, a melyek legtöbb reménnyel kecsegtettek, mert nyomban már 1850-ben eszközöltettek, és pedig olyanok által kik nem csupán mint irók, de egyúttal mint tekintélyes egyének bizonnyal nyomát lelték volna, czélhoz nem vezettek, mert:
az 1861-ben és később 1867 hazajött bujdosók, mondhatnám egyhangulag azon nézetben voltak, hogy Petőfi Segesvárott elesett, de a legnyomósabb érvet nyujtja mégis a Pákh Albert vezetése alatti szövetségesek közzé tett két czikke, melyek habár teljes bizonyitó erejűeknek el sem fogadhatók, mégis a legtöbb valószinüséggel igazat mondanak.
A ki Petőfi Sándort habár csak munkái után is ismerti s egyéniségét megfigyelte, lehetetlen, hogy észre ne vette volna oly annyira változó életének rapsodicus jeleneteit, ő ki alig egy év előtt nősült, ő, ki alig néhány hónap előtt magát atyának nevezheté, honszerelme által vonzatva képes volt odahagyni tűzhelyét s berohant a harczi zajba, ha el is fogatott volna az oroszok által és Sziberiába hurczoltatik, nem birta volna eltűrni életét terhes munkában 28u évig, de egy évig sem s ő kétségbeesve öngyilkos leendett volna.
A mi Gróf Kálnoky alezredes hadsegédének és Szadvich ur által napfényre jutott Bartha százados ur közléseit illeti, bár egybehangzóságuk miatt nem csekély figyelmet érdemelnek, mégis a valószinűséget nélkülözik, mert Petőfi Sándor akkor már őrnagyi rangban volt, s Bem apó kedvencze, a kit az erdélyi hadsereg nagy része ismert mert mint Bem apó hadsegéde azt csapat szemléi alkalmával kisérte, az ilyen embert, ha nevezett alezredes hadsegéde látta volna, bizonnyal nem engedi egyszerűen, maga mellett elhaladni, hanem igyekszik vele együtt menekülni, neki menekülési szándékában segédkezet nyujtani. Ugy Bartha százados ur is, bár mint mondja ápolás alatt volt, amint az imint leirt, Petőfit illető részletet elbeszélni hallotta, nagyobb érdekkel viseltetett volna a neki felebbvaló őrnagy ur személye iránt, kit nem csak mint katonát, hanem még inkább ment a hadsereg Thyrtacusát ünnepelték mindenütt. Ezért nem adhatunk hitelt fennebbi közléseknek.
De hiszen mint maga a „Budapesti Napilap” is helyesen megjegyzi Sziberia nincs oly messze tőlünk, hogy onnan oly nagy költő állitólagos rabságának hire 28 év alatt át ne szivárgott volna. Oroszországnak nincs oly börtöne, melyből Petőfi panasz hangjai ki nem hallatszottak volna.
Csak néhány év előtt jelent meg a most már liquidált Corvina könyvkiadó társulatnál egy kis füzet Bányász Sándor urtól, melyben egy magyar rab sziberiai fogságát igen részletesen leirja, a miből kitetszik, hogy a helyi viszonyok a fogságba esettek előtt is ismeretesek, - legalábbis azok előtt, - a kik szellemi megfigyelni tudó tehetséggel birnak, és az is, hogy a sziberiai foglyok nem egymástól külön-külön zárva, hanem csoportokba osztva vannak. E füzetben olvashatjuk a lengyeleknek az ott levő néhány magyar irányábani rokonszenvéről s szolgálatkészségéről s mivel Petőfit nem csupán Magyarország s abban olyannyira rokonszenvező lengyel nemzet, de egész mívelt Európa ismeri, egyáltalán fel nem tehető, hogy Petőfi ha valaha oly fogságba került volna is, 28 év alatt holléte ismeretlen lehetne, fogságát ha más nem, lengyel menekültek árulták volna el!
Ugyanezért csak köszönettel tartozunk Dr..Tomcsányi J. urnak azon tapintatos eljárásaért, hogy e hir terjesztőjét hivatalosan hallgattatja ki, s a Petőfi társaság, melynek oly jeles elnöke van, minő Jókai Mór, bizonnyal tudni fogja az eredményhez képest, mit kelljen cselekednie. De nem, nem hittjük, hogy a legszomorúbb viszontlátás örömében részeltetne az ég ura, fája is az, mert a hazafiai őt élte legszebb korában telve lelkesedéssel s honszerelemmel láttuk utólszor s most legfeljebb egy törött testű őszfürtű rokkant alak állana elénk, volna-e szem, mely őt meg ne siratná, volna-e ajk, mely átokra ne fakadna, azok ellen kik tönkre tevék? -
Nyugodjunk meg tehát azon tudatban, hogy saját jóslata szerint:
„Ott essem el én,
A harcz mezején,
Ott folyjon az ifju vér ki szivembül
S ha ajkam örömteli végszava zendül,
Hadd nyelje el azt az aczéli zörej,
A trombita hangja, az ágyúdörej
S holttestemen át
Fujó paripák
Száguldjanak a kivivott diadalra,
S ott hagyjanak engemet összetiporva!”
- a harcz mezején mint legszentebb áldozatunk vérzett el. Ugy történt az utolsó szóig. Ott maradt összetiporva. „Örömteli végszavát” nem hallotta senki, elveszett a „zörejbe dörejbe.” Szerencse, hogy „elszórt csontjai” összeszedésére oly határidőt rendelt, melyet halandó ember nem fog győzni bevárni: a világszabadság diadala napját, mert ha korábban kivánta volna, nem tudnók kivánságát teljesiteni. Az anyaföldé lett teljesen. A mi rajta anyag volt, abból semmi sem maradt ránk.
28 év!
Ez ugyan az idők összességéhez nézve semmi. És mégis mennyi idő ez ránk nézve! Szenvedéseit nézve és nézve változandóságát, föl és lemenő voltát ama létrán, melynek legalsó foka a sötét kétségbeesés, legfelső az ifjui reménykedés, majd annyi évtized, ahány esztendő.
Fiatal volt, ifjú férj, atya, ki a legdicsőbb földi áldások első virágának élvezetében, bár rövid, de fényteljes pályájának legszebb korában babérokkal körülövedzett homlokkal lépet ki a sikra; hogy szivét a haza oltárára letegye, hogy magát feláldozza.
Borzasztó sors! Borzasztó ezt csak elgondolni is, s bizonnyal csak a legnagyobb részvét tölti be kebleink, ha az egyes házak falain felfüggesztve látjuk Madarász Victor jeles művészünk Petőfit a csatatéren haldokolva ábrázoló képét, melyet szerzője az ország legelső honvédének, Kossuth Lajosnak ajándékba külde. E kép rendkivüli érdeklődést keltett gunyhótól a palotáig, mert Petőfi ezen elhalványodott arczczal bevérzett ujjal egy magaslatán ülve az előtte levő földbe e szét „Hazám” irja! Mintegy azt akarva mondani, hogy midőn már lelkét kiadandó volt az egy eszme a drága gyászba öltött haza foglalkoztatta.
Hogy mily nézetben vannak e tárgyra vonatkozólag kortársai, ide iktatom Jókai Mórnak a Petőfi társaság megnyitásakor mondott beszédéből eme néhány mondatot:
„N e m P e t ő f i t a s i r b ó l f e l t á m a s z t a n i a mi czélunk, oly óriás szellem születéséhez nem elég az adományozó ég: ahhoz az elfogadó föld is kell. Lángészt, minő Petőfi volt, adhat még valaha az ég e nemzetnek, de azt a korszakot, a melynek ő csillaga volt, nem idézheti többé elő. Nappal van. A népszabadság a nemzeti lét, a mikért ő rajongott valóvá lettek. A szenvedélyek a miket ő tolmácsolni olyan erős volt, költője panaszoljon miatta; a nemes ember nem kiváltságos ur többé a hazában, hogy a gúny ostorát ellene emelje; a nép nem szolga többé, hogy lánczait tördelje; ha sötét napok jönnek a hazára, nem vár ennek semmi néposztálya Thyrtacusára, hogy védelmére felkeljen. Honfi érzetétől át van hatva minden ember. Nem kell a költőnek a zászlóval előre rohanni; az egész nemzet mozdul. Ha villámok sujtanak országczimere fölé; a korona védi azt azoktól P e t ő f i f e l é b r e s z t h e t e t l e n. De az eszme, az irány melyet ő megállapított, életben tartandó.” s. a. t.
Jókai Mór ezen határozott szavai, jóllehet azok csak az általános közhiedelemből meritvék, mégis tekintve azt, hogy ő Petőfinek kortársa és barátja volt, ki tragicus végzete iránt ép oly nagy részvéttel viseltetett, s az egyes felmerült jelenségeket eddig is gondozta és érdemeinek méltatása tárgyában magának kivált a „Petőfi társaság” megalkotásával érdemeket szerzett, nem csekély bizonyitéknak veendők.
Rákosy Jenő szinműirónk pedig egy tárczaczikkében így emlékezik meg róla:
„Tragicus hatalommal ereszkedik le ránk s borul lelkünkre Petőfi Sándor végzete. Nemcsak hogy idejének egy fenomenalis nagysága, mint az utolsó közember vész el a közös semmiségben, tünik el nem megdöbbentő égi jelek, de a földi tisztességadás és szívek rázkodása nélkül a föld szinéről az, a ki rendelve volt rá, hogy egy nemzet jajgasson koporsóján: közönséges felfogásnak tartanám azt nevezni Petőfi tragicumának. A ő tragicuma az, ami minden más tragicai hősé: hogy nem a világba való volt. Meg kell vala hasonlania barátaival, még végül magamagával is, annyira csak végletei vonszolták hajlamainak kiválasztott irányának.” s a. t.
De idéznék bármennyit és akár kitől, a végeredmény mindig csak az, hogy vannak tények, melyek alapján el kell fogadnunk Petőfi Segesvárott történt kimultát s a jelenleg megujult s a sziberiai fogságban őt élni vélő látomást és gyanusitást a ragaszkodó szeretet a folyton megujuló kegyeletnél egyébnek tartanunk nem lehet.
Mi tehát megnyugszunk a tudatban, s ha kezünkbe kerülnek a nagy költő dalai, nyissuk fel azon lapot a legszentebb igazság eltörölhetetlenül s önkezűleg vázolva oly meghatóan elénk tárul s olvassuk:
„Anyám! Az álmok nem hazudnak
Takarjon bár a szemfödél;
Dicső neve költő fiadnak
Anyám soká, örökkön, él!”
s ha elolvastuk törüljünk egy könnyet tragicus végzetének emlékére.
„Elesett hős, édes legyen álmod!
A miért küzdtél; a szent föld szabad.
És te óh hon, dalnokod ne gyászold,
Szellemkincse birtokod marad!
Rád sugárzik dicsősége napja
S dala mint délibáb ringatja
Kedves képed, áldott rónatájod
Igy járja be az egész világot!”
S z m i d a L a j o s.
Forrás: Nyitrai Közlöny II. évf. 20-21-ik szám. Nyitrán, 1877. május 13-án, 20-án.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése