Panaszkodó anyám bánatos levelét
Kezemből kiejtem,
Mint a szomorufűz leveletlen ága,
Elalél a lelkem.
Szememből kitörlök egy-két nehéz könyet,
Remegő szivem is megjajdul bele…
Poriglan lesujtott
Az én édes anyám siró levele!
Mi lesz más belőlünk? Hét szűk esztendőnknek
Soha se lesz vége?
Te vagy, édes fiam, öregedő szivünk
Utolsó reménye.
Ha téged is elhagy a hatalmas Isten,
Legjobb lesz, ha még ma sirba roskadok.
Minek is irsz verset?
Meglásd: elvesztenek azok a dalok!
Kihajt még, jó anyám, a szomorufűznek
Leveletlen ága.
Eljut még az égbe aggódó szivednek
Meleg imádsága.
Hét szűk esztendőnknek vége szakad, meglásd,
Csak el ne hagyjanak addig a dalok!
Oh, mert édes anyám,
Utolsó dalommal én is meghalok!
Forrás: Magyar Lányok 14. évf. 5. sz. 1908. jan. 26.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése