Mely, magas égnek szegezett fejeddel,
Mint király, állasz vala társaid közt;
Tégedet látlak, gyönyörű diófa,
Földre terítve?
Elszakadt testes derekad tövestől:
Csak kicsiny kéreg maradott kötésül:
Ágaid csüggnek: levelid kivesznek,
Nedvek elhagyván.
Sorvadó kebled csecsemő gyümölcsit
Hasztalan szülvén, elereszti: hullnak
Ők; s nem is tudván rövid életerő,
Rendre kihalnak.
Annyi szélvészen diadalt nyerett fa!
Nemtelen porban hever a nemes dísz?
Ezt leendőnek lehetett-e valljon
Vélni felőled?
Senkinek kárán nem örűlt; sokaknak
Hűvös árnyékkal feles hasznot hajtó,
S kedvek étkeddel kereső kegyes fa!
Monddsza, ki bántott?
Ah! minek kérdem? szemeimben tünnek
Gyilkosid. Nem volt külerőszak, ott benn,
Önmagadban volt megölő mirígyed
S titkos elejtőd.
Im egész bélig gyökered kirágták
A gonosz férgek s az el-ett odóba
Hangyabolyt híttak! Mi nyüzsögve járnak
Most is alattad.
Átkozott vendég! viperák szülötti!
Ah szerencsétlen fa! Hazánk! szelid ég!
Szűz virágjában tehetős karoddal
Tartsd meg örökké!
Forrás: A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 203-204. l. – Bp., 1903.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése