Pekár Gyula: Ikaros

… Ismét itt ülök ebben a gazdátlan, elárvult műteremben s csak bámulok ki a ködbevesző őszi délután sorvadó világába. Egy év óta, amióta festő barátom – hogy is mondjam? – elveszett, eltűnt, magam se tudom, mért, ide szoktam. Ez a műterem lett magányos, melankolikus elmélkedéseim remeteségévé, - hogy nálam maradtak a kulcsok, mindegyre gyakrabban ide bújtam el, ha a hétköznapi ideál-irtó élet elől menekülve, a gondolatok, költői ábrándok és művészi khimairák csábos világába vágyódtam… Esteledik, odakint álomra hunyja a szemét November. A halott kert csupasz fái fekete gallykarjaikkal szinte könyörgőleg nyúlnak fel a naplemente sötétvörös, füstös csíkjába; mintha csak kérlelni akarnának valakit, hogy ne hagyja őket még elpusztulni. A lassankint elapadó vörhenyes őszi fényben azonban rejtelmessé válik ez a műterem - csodás múzeumává a khimairáknak, melyek a leselkedő éji árnyakkal nagyra nőnek benne. Ilyenkor szeretek én itt lenni: ilyenkor nyílnak ki az esthomályban a misztériumok gondolatvirágai -, ilyenkor lassankint elvesztem az idő és a tér fogalmát s ahogy álmaim szárnyra kelve szállnak tova mesés Ultima Thulék felé, úgy tetszik nekem, hogy ennek a műteremnek a falai egyre kijjebb engednek s utóbb egész a Végtelen küszöbéig tágulnak. A kis bohém zug mikrokozmosza álmaim, mérhetetlen művészi vágyaim makrokozmoszává, az elérhetetlen ideálok világegyetemévé válik… S én, kit saját végtelen utáni vágyam tapos el, emberi tehetetlenségemben búsan vergődöm khimaira-világom Nadirjának a mélyén. Boldog delíriumok ezek mégis a keveseknek, csak művészembereknek adatott meg, hogy tőlük szenvedjenek… Csak mi tudjuk azt, hogy micsoda kéj az a Fantázia szárnyai alatt egyszerre élni minden elmúlt és jövendő századokban s lelkünket számtalan más lélekre fejtve, egyszerre ott lenni a Tér minden sarkában… Csak mi tudjuk azt, hogy mi az, midőn a vergődő gondolat olykor  még túlmerészkedik a Véges határán is s aztán rettegve, lankadt szárnyakkal áll meg a Végtelen oszlopainál, az Örökkévalóság küszöbén, hogy onnan lepillantson oda, ahová már többé nem láthat… De viszont csak mi tudjuk azt, hogy micsoda kín az a Végtelen szédületéből ismét felocsúdni…

Körülnézek: minden a régiben van ebben a csudálatos műteremben. Az elapadó fényben még látszanak a keleties pompájú persa és indus díszletek, a fal mellett sorakozó gipsz Vénuszok, Parthenon-domborművek, Donatellok és renaissance-madonnák, a kirívó párisi impresszionista képek s végül szegény barátom temérdek olajtanulmányai, melyeket ahhoz a fatális nagy képéhez csinált. Az a fatális nagy kép! Azóta megnyerte a világtárlat szalonjának a nagy díját, de mi haszon van belőle? Vajon legalább tudja-e ő ezt, ha még itt bujdosik valahol ennek a földi életvölgynek a rejtekeiben?... S ha él valahol, hol lehet, mit csinál? Élhet-e az, akit a végtelen utáni vágy lesújtott? Visszatérhet-e az életbe az, akit az Ideál kikacagott?... A sarokba nézek: valami eltévedt reflex épp arra a bájosan naiv antik domborműre esik, melyen Daidalos szárnyakat csinál boldogtalan fiának, Ikarosnak, ki a bús mithosz szerint a felhős magasból a samosi tengerbe bukott le s ott lelte halálát, amért viasszerkezetű szárnyaival túlságosan magasra merészkedett, fel egész az Apolló napszekeréig. Szomorúan gondolom el: a bukott álmodozók, az ideált űzők, a Végtelent keresők szimbóluma ez az Ikaros: az én barátom ez az Ikaros, kit akkor kacagott ki a művészet múzsája, mikor emberi dőreségében azt hitte, hogy már-már átölelte az ideált…

S mint egy év óta annyiszor, e novemberi estén ismét elgondolom magamban annak a szegény fiúnak a tragikus románcát. nem értem én azt még ma sem, - mint egy rejtelmes álom, magyarázhatatlan az nekem még most is…

I.

Nem is tudom már, hol találkoztam Olivérrel először. De azt hiszem, egy régibb spanyol utam alkalmával a madridi Prado múzeumban ösmerkedtem meg vele. Igen, emlékszem, egy napon az előtt a Velasquez-féle széles szoknyájú bájos infánsnő előtt, ki vörös szimfóniájában tán a legszebb koloritú képe a világnak, egy sápadt, szinte átlátszó arcú magas, szőke fiatalembert pillantottam meg. Meglepett az egész lénye: ahogy azt az infánsnőt nézte, finom rajzolatú, szenzitív arcában s mindenekfelett csodálkozó nagy kék szemeiben annyi mélységes, naiv rajongás volt, hogy figyelmem a képről lassankint egészen reá terelődött. Olyan gyöngéden átszellemült fiatal szent János arc volt ez, amilyen szelíd alakokat csak a halhatatlan Sandro Botticelli, vagy a még nálánál is delikátabb Luini tudtak Madonnáik mellé festeni. arca rajongó naivságának keretében ideálisan derűs szép homloka olyan védtelennek tetszett, hogy a szemlélő önkéntelenül az örökké leselkedő fátumra gondolt, mely az ilyen ideálűző, gyanútlan, tiszta homlokokra tudja leghamarább a maga fekete jegyét felírni… Olyan tisztán emlékszem, mintha csak ma történt volna, hogy első gondolatom az volt: „mily kár ezért az ideál aureolájától derűs arcért! Védtelen az a sors ellenében egészen, - rajtaüthet a fátum, amikor akarja s én érzem, hogy rajta is fog ütni…” Hogy is mondjam? Praedestinált arc volt az egészen, vannak ilyen arcok a világon… Egymásra néztünk. Hanyag bársonykabátjáról, óriási Boul-Miche nyakkendőjéről s szinte még pelyhedző kis művész-szakálláról sejtettem, hogy festő s tán párisi festő. De, tudja az isten, én őt amerikainak néztem, ő meg ahogy első pár szava után kivettem, orosznak tartott engem. Ő franciául beszélt, én angolul feleltem neki, így aztán csakhamar tisztába jöttünk, hogy mind a ketten magyarok vagyunk… Kisült, hogy jól ismerem magyarországi rokonait és ösmerőseit, a Dombrádyakat, Szentinczeyket, Pádyakat, Domokosokat. Sohse felejtem el azt a napot, melyet a madridi Buen Retiro magnóliái alatt sétálva együtt töltöttünk. Csupa eszeveszett rajongás, művészi idealizmus volt az egész ember, egy fiatalos, délibábos khimairáktól túláradó poéta, kinek csak egy gondolata volt a földön: a művészet. Elmondta, hogy már pár év óta él külföldön, Münchenben végezte az akadémiát s Párisban Julient, - most huszonnégy éves s ha arra gondol, hogy végre hát szabadon megfestheti gondolatait, szinte beleszédül boldogságába. Kevés ily tiszta idealista művészt ösmertem, akinek ennyire a vérébe ment volna  a renaissance-szép szeretete: a mai anyagi korban nincsenek már többé ilyen „szent őrületű” rajongók… Szinte aggódva hallgatám; arra gondolék, hogy annak, aki ilyen magasan szárnyal a Szép felhős azúrjában, iszonyatost kell buknia, ha egyszer elveszti az egyensúlyt. Mesésen hangzottak nekem suttogó beszédei: túláradó, egymást kergető gondolataitól szinte alig tudta mondatait befejezni, utóbb mr csak egyes egyszerre tíz eszmekört egybefoglaló vezérszóval jelezte tovarohanó ideáinak az irányát. Óriási tervei voltak… Olykor szinte vallásosan ejtett ki egy szót, alig hallhatóan: A Nő… csodálkozva néztem rá, s hogy pillanatra megrögzítsem tovaszáguldó gondolatait, szinte brutálisan kérdém tőle:

- Szereti-e az asszonyokat?

Zavartan, csalódottan, utóbb szinte szemrehányólag nézett rám. Láttam rajta, hogy e pillanatban megvet, tán gyűlöl is engemet… De szemei csakhamar ismét felvették ábrándos, rajongó kifejezésüket. Aztán halkan, susogva, szinte szégyenkezve vallotta be, hogy nem úgy szereti ő a nőket, ahogy én gondolom. Sohse tudna ő élő, eleven asszonyhoz hozzányúlni… Aki a Nőt, a teremtésnek ezt a legszebb géniuszát, az Ideált szereti, hogy nyúlhatna az élő nőhöz? Szentségtörés volna az…

- Szentségtörés volna az… susogá, - olyan, mint a bibliai eredendő bűnbe esés… Hát nem érti ön, hogy a valóság érintése elvenné az ideál hímporát s örökre beszennyezné az eszményt?

- Álmélkodva néztem rá. De ő lelkesedetten folytatá:

- A Nő! A Nő!... Nem szabad az igaz művésznek az „amor profanot” ismerni, csak az „amor divino”-t! Az isteni szerelem a művészetben az ideál szeretete. Aki földi, egyéni szerelemben adja ki lelkesedését, aki egy nőt tud szeretni, hogy tudná az a Nőt, az összességnek a szimbólumát, az eszmét átérezi, - azt az össz-ideált, amely felette áll az egyéni asszonynak? Hisz az csak egy miriádnyi megnyilatkozása, alkatrésze annak az egésznek, hogy lehetne annál megállapodni annak, aki az Egész felé törekszik?...

- De nem gondolja, hogy esetleg igazuk van azoknak, akik azt tartják, hogy nagy szerelemmel épp egy egyéni nőben lehet feltalálni az egészet, - a Nőt?

- Nem, ezerszer nem! – válaszolt ő hevesen -, ha egy millió emberélet alatt minden létezett és létező nőt végig lehetne szeretni, akkor esetleg igen, de ami emberi véget életünkben: nem! A szerelem eddigi nagy héroszai, a Rómeók, Wertherek, Petrarcak csak részletösmerői voltak annak az erőnek, amely nemcsak csókra vonzza ajkainkat, ha nem a csillagok járását, az egész világegyetemet is igazgatja. Mert egy-ugyanaz a nagy vonzerő az a szeretet,mely mindeneket forgat a létben… Elárulom most önnek az én eszelős tervemet. Ön nem olyan bolond, mint én, át ne nevessen ki… Lással, az eddigi összes művészek mind csak az egyéni nőnek a mását tudták megteremteni, az egyéni Aphroditét, az egyéni Madonnát, az egyéni Magdolnát: én azt a Nőt akarom megfesteni, akiben minden faj, minden temperamentum, minden egyéni nő benne van… Ez az én életem célja…

- Értem… ön azt mondja, hogy idáig csak a prizma egyes színeit vették külön-külön. Ön összegezni akarja ezeket a színeket. De tudja-e, micsoda szín jön ki akkor belőle? Az, aminek nincsen többé színe, a fehér, a fehér napfény…

- Jó – felelt ő rajongva -, hát olyan vakító glóriában akarom én megálmodni a Nőt, mint amilyen a nap orcája -, akt akarom, hogy olyan fényes legyen az, hogy elkáprázzék tőle a materialista alacsony földi emberek tekintete…

Álmélkodva hallgatám. Sajnos, nem tudtuk a vitánkat befejezni. Ő, ki, a mint mondá, csak azért rándult le Madridba, hogy a Velasquez színeitől „megrészegedjék”, másnap visszautazott Párisba, én meg tovább hatoltam lefelé Andalúziába s Afrikába. Azonban barátságot fogadva, megígértük egymásnak, hogy Párisban tovább folytatjuk az eszmecserét.

Pár hónap múlva aztán csakugyan ismét találkoztuk Párisban éspedig abban a bizarr művész-kompániában, melynek romantikus éjjeli összejöveteleit és lelkes vitatkozásait sohasem fogom elfelejteni. Mesés kis csapat volt az: mindmegannyi fanatikus troubadourjai a „l’art pour l’art” elvnek, gyűlölködő megvetői a földönjáró burgereknek, szóval igazi rajongó művészek, akiknek első és utolsó gondolata a Szép volt…  A pároszi márványfehér antik, klasszicizmustól egész a Pizarrók ultramodern szimbolizmusáig minden árnyalat képviselve volt ebben a kozmopolita társaságban. Tán bolondok, őrültek valánk, de fiatalok s szent a fiatalság őrülete, mert hisz esetleg jövendő nagy cselekedeteknek a titkos rugója az… Tán eszelősek voltak elméleteink, de hát ezer eszmétől főtt a fejünk. A jövendő művészetének a formuláját akartuk megtalálni… A naturalizmusból fakadt szimbolizmus, dekadens neo-klasszicizmus után,m i lehet az a jövő formula? Ebben törtük mi a fejünket… És sok tekintetben messzire hatoltunk már előre az ideák világában. Nem volt már nemzetiségi vagy művészeti ágbeli különbség közöttünk. Épp úgy voltak magyarok, amerikaiak és franciák közöttünk, mint festők, szobrászok és írók: hisz az Ember és a Szép úgyis Egy, és épp úgy, amint az örök emberi tulajdonokat illetőleg gyermekes kishitűség nemzetiségi különbségeket tenni az emberek közt, akként kicsinyes dolog válaszfalakat akarni emelni az egyes művészeti ágak közé, melyek csak egyugyanazon eszmének a külön-külön kisugárzásai. A természet az előrehaladó emberi elme előtt egyre egyszerűbb tényezőkre vezetődik vissza… S ami egyik fő vitatárgyuk az a khimairikus eszme volt, hogy hogy-mint lehetne a négy fő művészeti ágat, a költészetet, festészetet, zenét és szobrászatot egy közös megnyilatkozási formára egyszerűsíteni. Az lesz a huszadik század formulája, ha nem a huszadiké, hát a harmincadiké!... A magasabb gondolatvilágban az embert már úgyis nemzeti különbségek nélkül való Emberré tettük s mindnyájan testvérek valánk a Szép templomban… Halál a nemzeteket egymás ellen uszító, brutális, primitív, területhódítást célzó politikára, mely egyes családok érdeke miatt útját állja az evolúciónak, - halál a maradi akadémiákra, melyeknek pedáns formuláiba belekövesedik a művészet!…

És csodálatos guerillacsapat valánk mi, mikor mint megannyi modern Alarikok éjente kivonultunk a Montmartre művészi lebujaiba, „Chat-Noir”-jaiba és „Ane-rouge”-jaiba, melyekben a művészet olyan különösen ölelkezik a ledér félvilággal, a zseni a macquereau-val s a pierreuse-el… Naiv extázisban hallgattuk ott, a „sör-Napoleon”, a Salis, XVI-dik századbeli nyelvezetű prologjait, a troubadour Montoya halkan elsuttogott költői dalait s a botticelli-hajú sápadt leányok bús, szerelmes románcát a tiszta, nagy szerelemről, épp arról, amit itt hiába keresett az ember. Tán azért volt a tiszta szerelem olyan szép az ő szájukban, mert ők már többet soha nem ismerhették azt… Ilyen pillanatokban szinte megilletődve néztem végig a társaságunkon, vagy amint mi neveztük magunkat: „menazseriánkon”. Érdekes profilok voltak ott. Mindenekelőtt a mi szelíd, nirwana-lelkű magyar védnökünk, „az öreg Diogenes”, az az őszbe csavarodott szakállú filozófus,kinek koldus egyszerűségű ruházata alatt korunk egyik legnagyobb tájképfestője rejtezett. A tiszta buddhista ideálok messze kashmiri völgyéből csak valami szánakozó, de jóakaró derűvel hallgatá ő a mi tomboló vitáinkat, s csak olykor jegyzé meg valami különös gyöngéd gúnnyal, hogy „ne együnk annyi húst, legyünk inkább vegetariánusak, akkor majd alább hagy bennünk a szubjektív vérengző természet és majd tisztulnak a gondolataink”… Ott volt Bunny, a festő, az az ausztráliai angol baronet, akinek derűs, gyöngéd zsenijében olyan harmonikusan tudott egyesülni az antik görög mithologikus világ a shakespeare-i költészettel. Ott volt a francia szimbolista Riom, kinek érdekes bohém fejét olyan hosszú haj övezé, mint amilyet a merovingi királyok viseltek, - mellette ült a mi magyar Ivánunk, kinek „Szirén” és „Nyomok a hóban” című képeit olyan drágán vették meg Amerikában. Odább a híres Harrison és a mi saját külön orosz szobrászunk közt húzta meg magát a művész Cabaret egy terracotta Magdolnájának árnyékában a szőke krisztusfejű, beesett szemű, bizarr Everard Dismal. Az a csodálatos amerikai festő volt ő, ki miután volt prerafaelista, Baudelaire-illusztrátor, „szerelemciklus”-festő, miután mint megtért buzgó katolikus szentképeket s egy csodatevővé vált „Beata Virgo”-t festett, harmadszorra is renegáttá vált, hogy kétségbeesésében híressé lett „halál-ciklusát” tegye vászonra. Hogy azután mi lett vele s az emberi gondolatok nagy vargabetűje után mint tért meg ismét – tán utolszor – a szerelem által, azt egy fiatal magyar író barátunk, ki a természet szeszélye folytán ugyan (amint az öreg Diogenes mondogatá) inkább mészárosnak vagy vásári athletának született, - írta meg. Ha jól tudom, ugyanez az akrobata formájú, de különben ártalmatlan óriás írta meg az Iván „Szirén”-jének s „Nyomok a hóban” című képének a históriáját is, - szidtuk is őt eleget érte, hogy belőlünk vasalja ki a novella témáit…

Ott volt végül e csodálatos társaságban az én madridi ösmerősöm is, az a különös, rajongó fiatal magyar festő, ki annyit törtem a fejemet afrikai utam alatt. Sokat voltam vele az utóbbi időben. Everard Dismalnál lakott a neuillyi góthikus ház egyik szobájában s a téli estéken, mialatt a „menazseria” a szomszédos nagy műteremben tombolva vitázott, csakugyan folytatám vele a kettőnk közt abban maradt művészi vitát.

Hát elcsodálkoztam: sem a Páris illúzió-hervasztó babyloni lehelete, sem a bohémvilág ideálbántó, gunyoros léhasága nem tudta elkoptatni az ő lelkesedő természetét. Az a rajongó maradt, aki volt. Észrevettem, hogyha mind együtt voltunk, ritkán elegyedett bele a nagy vitákba, az elméleti, tisztán filozófiai tézisek megvitatásába. Egy darabig valami szelíd, derűsen közönyös mosollyal hallgatta a heves fejtegetéseket, de aztán a szemein láttam, hogy visszamerül ábrándjaiba s tovább álmodja mesés művészi álmait. Nem az ő poéta természetének, ezeregyéjszakai, keleties fantáziájának valók voltak e túlművelt, dekadens nyugatiak analizálásai. Nevetett ő a teóriákon… érezte, hogy mankók azok, melyeken csak azok járnak, akik nem tudnak az ideál után a fellegekbe szállni. Ő odafent volt mindig, képzelmének kiterjesztett szárnyaival ott lebegett az eszmények azúrjában s nem értette meg azokat az odalent a fekete földön vitatkozó embereket, akik logikából és analízisből akarnak létrát csinálni az égbe.

- Hát még mindig az az idealista, aki volt? – kérdém mosolyogva. – Még mindig csak az eszményt, a Nőt szereti s nem a földi szép asszonyokat?

- Az vagyok, aki voltam – suttogá -, az is maradok. Tűz az bennem, - ki ne nevessen: oltártűz, s nem lehet azt a gúnynak a hideg zuhanyaival eloltani. Lássa, hogy még Párisnak a cinizmusa se fog ki rajtam… Csak hadd nevessenek a fiúk rajtam, a balgák! Tudom én, mit csinálok.

Közelébb hajolt hozzám.

- Lássa, mindent megpróbáltak már velem. Elvittek könnyelmű nők közé, rám uszították őket, hogy elveszítsenek, de minden kísérletük hiába való maradt. Megbocsátok nekik, bár csúnya volt tőlük. Egy évek óta igazán tiszta, nemes ihlettel épített eszményvárat akartak bennem lerombolni… Ön nem hiszi, hogy a földi nő érintése örökre elhervasztaná bennem az ideált? Ah, istenem… Hát nem érti ön meg – nézze végig kérem a nagy emberek, a nagy művészek életét -, nem az egyéni földi nő beleavatkozása tette azokat tönkre, vonta el őket az ideáltól, a munkától s rántotta le géniuszukat a köznapi boldogtalanság, vagy – boldogság… sarába? Aki az eszménynek akar élni, az először is függetlenítse magát a földi dolgoktól, mert azok az ideálhoz képest mindig piszkosak, mindig… S a földi nőtől való függetlenség az első feltétele annak, hogy az ember az eszmény felé elindulhasson. Lássa, az élet rövid, oh istenem, nagyon rövid, s az a szent kor, melyben a képzelem még elég ruganyos arra, hogy magasra szálljon: az ifjúság, az szinte leheletnyi rövid… Kérdezze meg a keresztyén misztikusokat, minden korok és vallások aszkéta rajongóit, szóval azokat, akik nem múló földi érdekek, hanem örök ideálok felé törekedtek, hogy nem óva intenek-e a földi asszonyoktól, az „amor profano”-tól? Nem vagyok én nőgyűlölő, - hogy is volnék? Hisz a nő esszenciáját tartom a legmagasabbnak a teremtésben, csak nem akarom annak egyéni, tehát tökéletlen megnyilatkozása miatt az egészet elveszíteni. Tán félek tőle… jó, de nem bánom. Független vagyok, megszabadultam már tőle, - tevé hozzá büszkén.

- De hát – mondám -, ha minden ember úgy gondolkodnék, mint ön, mi lenne a világból?

Mosolygott.

- Ne féltse a világot! Arra, amit én elmulasztok, mindig fog akadni elég ember. De azok aztán nincsenek az eszmény keresésére hivatva…

Tetszettek nekem ezek a bizarr theoriák s megvallom, mulattam kissé rajtuk. Hallám utóbb a fiuktól, hogy sok minden badar tréfát megpróbáltak Olivérrel, de bizony csak nem lehetett kifogni rajta. Mondják, különös volt látni, hogy milyen rajongással festette női modelljeit, leste testük körvonalainak a titkát és hogy irtózott tőlük, mihelyt a műtermi piedesztálról leszálltak… Pedig sokan belészerettek a bohém világból, lehet, hogy épp ezért. Egy szép színésznő-Potiphár meg egyszer annyira üldözé őt szerelmével, hogy Olivér tényleg megszökött a lakásáról s Everard Dismalhoz menekült… Megpróbálták, hogy bevezessék előkelő társaságba, de ezeknek a köröknek a mesterkélt unalma még jobban visszariasztotta őt minden egyébnél. Denque az az ember, aki annyira ösmerte a női szépséget, akinek a Nő volt élete célja, az földi nővel életében úgyszólván még csak sohasem is beszélt…

- Nos és terve, az a nagy kép, mely a Nő esszenciáját lesz hivatva ábrázolni,m i van azzal?

 Szeme felcsillant.

- Meglesz, de nem olyan hamar, mint ön gondolná Évek munkája lesz az. Egész lelkemet akarom én abba beletenni, ifjúságom fő munkája lesz az. Most egyelőre csak tanulmányokat csinálok, átveszem az összes földi fajok női típusait… Még egy ideig itt maradok Párisban, itt végzem el előtanulmányaim alapvető részét, aztán hazamegyek Magyarországba. Ott aztán nagy visszavonultságban akarom megálmodni azt az eszményi Arcot, amely egyesíteni fogja minden típusnak, minden temperamentumnak az egyéniségét. Az lesz a Nő, az Ösmeretlen, a Világideál, az, akit még nem ismernek s akit én fogok megteremteni… Ah, az az arc! Bárcsak látnám már… Nem látom még, de vonásai mint valami aranyos ködben, olykor már felderengenek előttem…

Szemei valami csodálatos extázisban meredtek maguk elé s ajkai körül szinte túlvilági boldog mosoly játszadozott. Én azt gondolám: nem közénk, földi emberek közé való lény ez; sajnáltam és irigyeltem rajongó, tiszta hitéért.

II.

Hosszú ideig nem láttam aztán viszont Olivért. Én sokat utaztam a külföldön, ő is, és a sors sohasem hozott bennünket össze. Mikor legközelebb ismét találkoztunk, az Pesten volt, ugyanebben a műteremben, amelyben ezen a bús novemberi estén most olyan egyedül ülök. Hej, sok rajongó, boldog órát töltöttünk mi itt együtt! Igaz, hogy mint a párisi, szinte mitikussá vált emlékű „menazseria” számkivetett tagjai Magyarországon nagyon is egymásra voltunk utalva, mert egymáson kívül senkink sem volt, akivel beszélgethettünk volna, de hát mélyebb rokonszenv volt az mégis, ami bennünket egymáshoz vonzott. Nagyon megbarátkoztunk… Szerfölött pozitivista hazánkban,  múló divatok s praktikusabb ideálok után járó művészkolóniánk közepette nem volt rajtunk kívül más ilyen bolond rajongó, hát igazán szomjas lélekkel menekültünk egymáshoz.

Olivér az a másfél év alatt keveset változott. aza rajongó maradt, aki azelőtt vala, csak kevesebbet, sőt olykor egyáltalában nagyon keveset beszélt. Mint benső, lelki életet élő barátok közt gyakran megesik, utóbb már gyakran naphosszat el voltunk egymás mellett, anélkül, hogy beszélgettünk volna. nem volt többet szükségünk a szóra, egymáshoz és együvé szokott gondolataink már párhuzamosan fejlődtek tova, úgy, hogy csak „eredményeinket” közöltük egymással. S azok többnyire megegyeztek… Meg kell vallanom, nagy hatással volt rám. szkeptikus anyagiságomból ő térített meg s az az idealizmus, ami belőle rám ragadt, nem vált káromra.

Azt mondám, keveset változott Olivér az a másfél év alatt. nem egész helyes ez: arcban határozottan megöregedett. Nem volt többet az a régi Botticelli-ifjú; a soká fiatalon maradt arcok hirtelen hervadása látszott meg rajta. Kissé pergamenszerűvé vált ábrázatját pár csodálatos szenvedő, szinte fájdalmas, aszketikus vonás élesítette ki. amint azelőtt fiatalabbnak tetszett a koránál, akként most idősebbnek tartotta volna az ember, mint amilyen valósággal volt. Csak szemei lettek nagyobbak s ha lehet, lázasabbak. Néha még felcsillant bennük a régi gyermekesen naiv, csodálkozó kifejezés, de különben rendesen inkább szórakozott és álmatag volt a pillantása. Mi lehetett a titka ennek a változásnak? Az, hogy most már egyáltalában nem élt többet a külső földi világban, hanem teljesen belső álomvilágába húzódott vissza. Már arra se volt többé szüksége, hogy túláradó rajongását időről-időre szavakban ontsa ki más előtt: sok visszafojtott indulata még csak megkettőztette a néma benső életet benne. S az a rajongás, amely nem talál természetes szelepet a „kibeszélésben”, az természetesen csak annál veszedelmesebben erősödik meg a magába zárkózott lélekben. Nem mondom, hogy rögeszmévé, de mégis bizonyos fokú fanatizmussá válik…

Mikor először meglátogattam, elcsodálkoztam a műtermén. Valóságos múzeum volt az, egy, a maga nemében egyetlen múzeuma a női szépségnek. Szobor- és domborművekben, fényképekben s metszetekben megvoltak ott az antik világ, a byzantinkultúra, az olasz és spanyol renaissance és a kölni iskola minden női szépségei. Bizarr fenséggel sorakoztak ott egymás mellett a teremtés női principiumának a képviselői;a démoni mosolyú ninivei Lilithek, a kabbalisztikusan rejtelmes, mintegy túlvilági kéjbe belemerevedett babyloni Astarték-ték vagy Ishtárok, - aztán ennek az Astarténak a bűbájosan megtiszt7ult leányai, a görög Aphroditék és római Vénuszok. Ott volt mindenek királynője, a szinte madonna arcú, szeplőtelen milói istennő, a méltóságos capitoliumi Vénusz, a játszian, földien kéjes medici Aphrodite, az Anadyomene, a legszebb testű Samothracei Victoria s a kacér Kallipyge.. Metszetekben és fényképekben kísérék ezeket azok a festmények, amelyeken a cinque-cento olasz mesterei álmodták meg ugyanezt az istennőt, ott lustálkodtak a Tizián és Veronese Vénuszai… Odább egy új, spiritualizált formában jelent meg a női ideál: a Madonnák óriás ciklusa foglalta el a műterem egyik egész oldalát. A Rafael túlvilági szelíd királynője, a sixtini Szűz, szint’ az együgyűségig naiv „Perla”-ja, s „zöldben” pihenő Madonája mellett sorakoztak: a Murillo „holdas” és „egyiptomi” Boldogasszonyai, a Memling merevségükben annyira bájos „Jungfrau”-i s a mennyei gyöngédség nagymestereinek, Botticelli-nek, Luini-nek, Solari-nak s Beato Angelico-nak a bűbájos álomképei. Külön galériája volt a szőke és bűnbánó Magdolnáknak, kik közül csodálatosan magaslott ki a Ribera spanyolosan barna megtérő bűnöse. Egy sarokban helyezkedtek el a Moreau modern „Saloméja” mellett a vérengző renaissance-Judithok másai… Csodás múzeum volt ez! Büszke Athénék, lenge Dianák, pompázatos Junók, búsongó Ariadnék, őzkönnyedségű Atalanték, ledér Phrynék s ezek mellett a Michael-Angelo megdöbbentő sixtini sybillái, az egész XVI. század szent asszonyai, a Rafael Louvrebeli aragoniai hercegnője, a Veronese kéjes Veneziája, a Tizián élveteg Danaéja, a Corregio szerelmes álomhoz hasonlítható Io-ja s a Velasquez infansnői! Hogy a nőiesség skálája teljes legyen, megvoltak ott még a vatikáni Hermaphrodite, az ephezusi Diana s a mythikus paphlagoniai amazon királynők is: a fiúsan lenge Penthesileák s férfias Hyppoliták… Egész külön álltak: a capuai Psyche, a donatello Szent Cecíliája, a Botticelli Primaverája s egy üres sarokban a Lionardo Giocondája… A szomszéd teremben a modern mesterek kevésbé  érdekes női galériája állott,m íg a harmadik szobában a föld összes számba vehető fajainak a szépségtípusai valának felhalmozva. A negyedik szoba a világ legbájosabb, legkecsesebb és legbűnösebb asszonyainak, a párisi és japáni nőknek volt szentelve… Mikor beléptem, épp a fényképező készülék előtt találtam Olivért. Nagy munkában volt: ún. kompozit-fényképeket csinált huszonöt különböző fajbeli szépségtípusból, vagyis egymásra fényképezte le a huszonöt arcot, hogy a közös vonásokat kikapja belőlük.

- Látod-e már? – kérdém.

- Látom – susogá halkan s ajakára ismét a régi rajongó mosoly ült -, látom olykor, de csak mintegy hirtelen tovatűnő álomban s leheletszerűen halványan… Oh, barátom, csodálatos egy nő az! Soká, nagyon soká fog az még tartani, míg magamhoz édesgethetem s végre a szeme közé nézhetek. Akkor aztán csak le kell másolnom… Mindez a tudományos kísérletezés, típusösszevetés, csak mellékes, csak arra való, hogy a képzelmemet megtermékenyítse s meggátoljon abban, hogy valamelyik típus végletébe beléessem. Legtöbb hatással van rám a capuai Pcyche, ebben az antik töredékszoborban van a legtisztább lélekkifejezés, - s a Gioconda, ez viszont a legkomplikáltabb női arc, amit valaha vászonra tettek. Az utókor tizennyolc jelzőt talált ki szfinxszerű mosolyára… Lionardo nyomán kell haladnom, egy ezerszeresen tökéletesített Giocondát kell festenem… belé kell tennem az ő Mona Lisájába mindazt, ami onnan hiányzik… az az eszményi nő, akit én látok, az egyesíti az antik méltóságot a párisi szédítő bájjal, a büszkeséget a kecsességgel, a hozzáférhetetlen, madonnaszerű szentséget az odaadó élvetegséggel. Látod, én is azt hittem, hogy lehetetlen e látszólag összeférhetetlen dolgokat egy arcban egyesíteni, pedig lehet, mind megvannak e tulajdonok annak a nőnek az arcában, aki álmaimon átsuhan…

Egy ideig hallgattunk mind a ketten. Odakint a fák mögött lassan elmosódott a véres csík a napnyugati égen s a szegletekben gyülekező árnyak alattomosan lopódzának körénk. Olivér mély gondolatokba merülten, kezeibe temetett arccal ült mellettem, midőn egyszerre hirtelen felkelt. Csak fehér arcát s égő szemeit láttam. Szinte megijedtem a kifejezésüktől.

- Hallgass reám – suttogá -, rég nem láttuk egymást, sok gondolatútvesztőn mentem azóta át, új titkokat kell neked elárulnom. Nem tudod te, mit akarok én ezzel a képemmel! Nagy dolgot akarok én. És immár rögeszmémmé vált az nekem…

- Nos?

- Nos, hát tudod-e, hogy most végre rájöttem, hogy Goncourt-éknak s Everard Dismalnak igazuk van! Tudod-e, hogy ki nekünk, művészeknek a legnagyobb ellenségünk?

- Nos?

- A természet -, a természet nem tud igaz Szépet teremteni.

- Hogyan? Hisz ellenkezőleg a művész tanul tőle, él a természeten…

- Ismétlem: a természet nem tud igaz szépet teremteni. Képes egy bizonyos alacsonyabb rangú szépre, de az a művészet magasabb fejlettségi fokán álló embert többé nem elégíti ki. Igazi szépet csak az Ember, a magasabb rendű művész tud teremteni. S tudod-e, mi ennélfogva a magasabb rendű művész igazi feladata?

- Nos?

- Hát az, hogy a természet kijavítsa. Olyat teremtsen, amilyenre a természet nem képes. S midőn én a Nő eszményképét megfestem, tudod-e, hogy mi a való célom? Az, hogy legyőzzem a természetet, fessek egy olyan nőt, amilyet a természet nem tud teremteni - -

Lihegve hallgatott el egy percre.

- S ha ez a képem sikerült, ha legyőztem a természetet, ezt a gyűlölt ellenségét a művésznek, akkor olyanná leszek, mint egy új Isten, aki ezen a nyomorult földön, egy tökéletesebb világra méltó remeket hoz létre - -

Én csak álmélkodva hallgatám a beszédét…

III.

Hosszú hónapok teltek el. Sokat voltu8nk együtt nagyon. Olivér erősen dolgozott: szorgalmasan festegette típusokat összegező előtanulmányait. Én mérsékelt, józanabb kritikámmal álladóan ellenőriztem őt. Hallgatott rám, csak esztétikai rögeszméiben maradt hajthatatlan. És a fanatizmus ragályos, lassankint kezdtem beleélni magamat az ideáiba; rajongása heve magával sodort engemet is.

Egy napon levelet kaptam tőle. csak ennyi volt benne: „Hagyj magamra nehány hónapig. Álmaim tisztulnak, érzem, hogy jön, megfogom látni azt, akire várok… Ha nem csalódom, pár nap múlva már festéshez láthatok. Majd írok neked s akkor jel el hozzám…”

Elutaztam.

IV.

Soká tartott az nagyon, tovább, semmint ő maga gondolta volna. Első tavaszi utam után szeptemberben ismét Olaszországban voltam, midőn Bellagio-ban sürgönyt kaptam Olivértől. Azonnal hazautaztam. Egy derűs őszi napon, - annyi idő után, végre hát ismét betoppantam a műterembe.

Nem ismertem rá Olivérre, pillanatra igazán azt hittem az eszét vesztette. Mintegy megigézve állt az atelier közepén az óriás aranyráma előtt s mikor meglátott, ujjongó, kitörő örömmel borult a nyakamba. De szinte megijedtem a formájától; amióta nem láttam, különben is sápadt arca egész átlátszóra vált s összeesett testén csak úgy lógott a ruha. Nagyon megviselhette az erős munka.

- Nézd, barátom, nézd! – kiáltá hirtelen kihevülve s a kép felé tárva ki karjait, - nézd, aztán beszélj!...

A hatalmas festmény elé léptem.

Ott állt előttem egész káprázatos fenségében az a csudálatos kép, a világhíressé vált „Eszmény”, amely a múlt tavaszi Szalonban olyan óriási feltűnést keltett s a nagydíjat elnyerte. Ezer újság hozta azóta a mását, nem is akarom én leírni részletekben, csak annyit említek fel, hogy első látásra magamat is csak olyan szinte megdöbbentő gyönyörteljes ámulatba ejtett, mint egyáltalában mindenkit. Amit a lapok annyiszor leírtak volt: én is visszahőköltem a káprázatától s pillanatig elvakultan kerestem annak a géniusznak az arcát, aki aranyos ködéből kibontakozva, mint egy női testet vett napsugár halad által a világegyetemen. Hát ilyen és így csakugyan nem festettek még idáig. Szemfényvesztő technikája mindvégig rejtély maradt a kritikusoknak; annyi bizonyos, hogy opálos színeinek lenge fátyola alatt az az alak mozogni, élni látszott és szájának még a Giocondáénál is rejtélyesebb mosolya a legkülönbözőbb és legellentétesebb kifejezések szimfóniáit játszta el. Lehet, hogy elfogult valék s befolyásoltak barátom előbbi fejtegetései, de nekem, ahogy megláttam, úgy tetszett, ez csakugyan a Nő esszenciája, minden nő benne van ebben a géniuszban s mégis olyan új, olyan különös az arca, mintha egy más planétáról szállt volna át hozzánk. (Meg kell azonban jegyeznem, hogy a nagy tárlaton egészen félreértették a barátom alapgondolatát, senki se látta benne a Nő esszenciáját, azt az össztípust, amelyet Olivér keresett, hanem hol Astarténak, hol Évának, hol más egyéni istennőnek tekintették; szóval a kép egészen más címén kapta meg a nagydíjat, mint Olivér gondolá.)

- Csodálatos!... mormogám egész elbűvölve.

- Nos – suttogá Olivér -, tud-e ilyet a Természet őfelsége teremteni?

lelkesedése abban a percben egészen magával ragadott.

- Nem – mondám rendületlenül -, ilyet igazán nem tud. Ilyen asszony nincs ezen a földön… Hol láttad meg őt?

Olivér behunyta a szemeit s valami méla extázisban suttogá:

- Ah, régóta láttam én már őt, ahogy álmaim hátterén átsuhant. De fátyol volt az arcán és olykor már majd megőrültem arra a gondolatra, sose fogom hát vonásait megpillantani. Játszott velem isteni vagy ördöngős játékot… Egy napon végre megfogtam, átöleltem s letéptem a fátyolt az arcáról. Mikor megláttam, csak annyit mondhatok, hogy ráismertem arra az ideálra, akit kerestem… nézd a homlokát, a capuai Psyche és a sixtini madonna homloka az, orra hajlásában benne van az egész antik világ, álla hajlásában a Vénusok szerelmeinek rejtelmei, - de most nézd meg a száját… Látod azt a mosolyt? A Gioconda mosolya az, a párisi és japáni nők idegzsibbasztó kéjével vegyest… S a szemei! Bele mersz-e a szemeibe pillantani?... A madonnák szent ihlete ég bennük a Phrynék pokoli lángjával… Ilyen asszonyt teremtsen a természet! Látod, ha ez a nő leszállna a képről, én, aki soha földi nőhöz ne nyúltam, földi szerelemmel tudnék a lábaihoz borulni… De nem száll le és a gőgös Természet nem tudja a mását megteremteni. Íme, most hát végre legyőztem azt a gőgös természetet… Olyanná lettem, mint az Isten, ez alacsony, fekete földön egy nemesebb világra méltó géniuszt hoztam a világra…

Kimerülten dőlt a kerevetére s csakhamar mély álomba merült. Mikor estefelé felébredt, így szóltam hozzá:

- Nos, Olivér, azt hiszem nem fog ártani neked, ha pár hétre falura megyünk pihenni.

- Hogyan? – mormogá túl boldog mosollyal. – Itt hagyjam őt? Nem lehet az…

- De bolond vagy…

- Tudod-e – suttogá -, hogy szerelmes vagyok a géniuszomba? Nem fogom én ezt a képet eladni soha…

V.

… Ami ezek után történt, azt alig tudom összefüggően, rendszeresen előadni. Valahányszor a mostan következő napokra gondolok, mindig úgy érzem magam, mintha egy egyre sebesebben keringő örvénybe esnének a gondolataim; a forgatag szédületében csakhamar elvesztem emlékeim fonalát.

Hetek óta kóboroltunk már ösmeretlen tájakon a hegyek közt. Nem utaztunk mi vasúton, mind a ketten gyűlöltük a civilizációnak ezt az igen hasznos, de poézisölő szerszámát. Mint kóborló diákok, gyalog eredtünk neki a világnak. Kimondhatatlan boldogok valánk. Olivér egészen gyerekké lett s öröm volt látni, hogy a megerőltető munka után mint szedi össze magát lassankint ismét.

Azon az örökké emlékezetes szeptemberi délutánon gyönyörű vadregényes tájon gyalogoltunk átal. Vígan voltunk és suhancok módjára minden lépten-nyomon leheveredtünk az erdei tisztások szélén az illatos avarba. Csak mikor a nap már a nyugati ég felé közeledett s a rengetegből felszálló balzsamos hűvösség sejteté, hogy nemsokára beáll az eset, akkor kaptunk észbe. Hol fogunk meghálni? Nyomát se láttuk falunak sehol. Egy arra járó kerülőhöz folyamodtunk.

- Nincsen kérem erre se falu, se korcsma. De az urasági kastély csak negyedórányira van ide, tessék odamenni. Szívesen látja a nagyságos úr az urakat, tevé hozzá rajzkönyveinkre pillantva.

Útnak eredtünk. Negyedóra múlva a völgytorok egy hirtelen fordulójánál csakugyan mintegy kinyíló tenyér nyílt meg előttünk a tájék. Békés kis síkságot pillantottunk meg, melyen pár száz méternyire tőlünk egy hatalmas úri park látszott a hegygerinc alatt. Vígan vágtunk neki az illatos réten át. Gyönyörű szeptemberi est volt: az egész nyugati ég egy arany káprázatban úszott s a lebukó nap fellegeken átszűrődő vízszintes sugarai épp hosszú, keskeny kévékben búcsúztak a földszintes kastély vasrácsos ablakaitól. Olyan nap volt ez, amelyen valami csodálatos béke és harmónia költözik az ember lelkébe… Emlékszem, derűsen beszélgettünk a mi örökké visszatérő témánkról, az Olivér képéről. Majd elküldjük a tárlatra.

- De nem adom el soha – mormogá Olivér valami gyermekesen szelíd mosollyal -, nem tudnék anélkül a Nő nélkül élni, - hiszed? Szerelmes vagyok belé, - most, hogy távol vagyok tőle, érzem csak igazán… Mért is nem megyünk már haza? Emlékszel-e az arcára? Micsoda arc!..

- Hogy emlékszem-e? – mondám. – Mintha csak itt állana előttem…

Mikor a park kapujában voltunk, még megállt Olivér. Kiterjeszté karjait a festői szép tájra, melyet akkor öntött el valami igazán mennyei glóriával a lenyugvó nap s valami diadalmas mosollyal így szólt:

- Látod, mindezt, ami itt van körülöttünk, legyőztem… Az a Természet, amely ezt a tájat ilyen szépre felruházta, nem tudta azt a csodaszép nőt, a Nőt megteremteni, akinek én a képemen életet adtam…

Bementünk. A veranda előtti kis eszplanádon szökőkút locsogott, de a háznépnek nyoma se volt a térségen. A nagy cirbolya-fenyűk mögül teniszlabdák suhogása s valami nagyobb társaság víg kacaja hallatszott át. Odamenjünk? Nem tudtuk… Végre habozásunk közepette beléptünk a vadszőlővel befuttatott verandán át a házba. Egy nagy szalonban voltunk,melybe a széjjeltolt bútorok, nyitott zongora s a hamutartókon heverő félbehagyott cigaretták azt mutatták, hogy a társaság nemrégen hagyhatta el a termet. Találomra jobbra mentünk… Egy boltíves nagy ebédlő. Ismét senki. A gazdagon megterített asztalon uzsonnamaradékok… Továbbmentünk. Egy meglehetős homályos, ódon bútorzatú sarokszobába léptünk be; valami kis szalonféle lehetett. Egyetlen rácsos ablakán át dúsan káprázott be a búcsúzó nap egy sugárkévéje. Tudja az isten, éreztük, hogy valaki ül ott a bolthajtásos ablakmélyedésben… Ha most fürkészőleg visszagondolok, úgy rémlik nekem, mintha még azt is éreztem volna, hogy az a valaki abban a percben felkelt a vékony lábú aranyozott asztal mellől. Ez volt utolsó józan gondolatom, mert abban a következő fatális pillanatban mintha valami varázslat szédített volna el, egyszerre elszakadt a jelen tudatának a fonala bennem. Ahogy ott megálltunk a beözönlő sugárkéve káprázatában a terem közepén, s az ablak felé néztünk, egyszerre nem tudtam többé, hol vagyok - - vagyis, dehogyis nem tudtam! Olivérnek egy szenvedélyes mozdulata erősített meg abban a tudatomban, hogy a műteremben, az ő műtermében vagyunk. Az ő műtermében, az ő képe előtt, amelyről mint a mániákusok, állandóan mindig beszélgettünk s amelyről még akkor is beszélgettünk volt, mikor ebbe a sarokszobába beléptünk… Még hallám Olivérnek az utolsó szavát, gondolatainak az örökös refrénjét:

- Emlékszel-e, látod-e, nézd azt a csodás nőt!...

Ahogy akkor az ablakra pillantottunk, mintegy előbbi gondolatát folytatva, szinte szórakozottan mormogá mániákus hevében:

- Nézd a homlokát, a capuai Psyche és a sixtini madonna homloka az, orra hajlásában benne van az egész antik világ, álla hajlásában a Vénusok szerelmeinek rejtelmei -, de most nézd meg a száját! – A Gioconda mosolya az, a párisi és a japáni nők idegzsibbasztó kéjével vegyest… S a szemei? Bele mersz-e a szemeibe pillantani?... Ilyen asszonyt teremtsen a természet - -

Hirtelen elakadt a szava. Végigsimította a homlokát, mintha magához akart volna térni. Remegve emelte kezét ellenzőnek a szeme elé s előre lépett. Énnekem valami megmozdult a lelkem fenekén, olyas furcsa érés fogott el, mintha attól féltem volna, hogy most mindjárt valami az eszembe fog jutni – valami különös iszonyatos dolog -, csak néztem, csak néztem az ablak elé.

Hova lett a kép aranyrámája? Mintha levették volna… De így ráma nélkül is az a csudálatos kép, az a világhíressé vált „Eszmény” állott ott előttem egész káprázatos fenségében. Amit a lapok azóta annyiszor leírtak volt: visszahőköltem káprázatától s pillanatig elvakultan kerestem annak a géniusznak az arcát, aki aranyos ködéből kibontakozva mint egy női testet vett napsugár leng átal a világegyetemen… S milyen élő, eleven! Most láttam csak: voltaképp egy élő nő, egy lenge fiatal nő fehérben, kinek fejét arany aureolába borította a mögüle beáradó napfény. Milyen nagy a művészet ereje! Ahogy Olivér szavalá, híven követém a gondolatát: homloka, orra, álla, szeme, mily tökéletesek… csakugyan mind!...

Most egyszerre megmozdult az előttünk kápráztató képen a nőalak. Mintha hirtelen örvénybe került volna egész gondolatvilágom. Összerázkódtam s megragadtam az Olivér karját.

- Te, te – mormogá Olivér rekedten, körülnézve a szobában -, hogy kerül ide a képem? Nem értem… mosolyogni próbált. – Bolond vagyok, vagy részeg… Nézd, a géniuszom megszökik a képemről. Megéledt - -

Indulatosan szökött előre, hogy megfogja a tovaszálló „Eszményt”… Csak annyi időm volt még, hogy vállon ragadhassam. Mintha egy borzasztó nagyot estem volna, egész valómban megrendültem: most már magamhoz tértem… Ismét a való életben voltam, abban a falusi kastélyban, abban a félhomályos sarok, szobában, melynek ablakán át aranyglóriában ömlött be az esti napvilág. A lenge fiatal leány tétován lépett előre felénk...

- Olivér - suttogám -, megőrültél? Nem tudod, hol vagyunk? Nem a műteremben vagyunk, nem a te képed ez…

Szája egy iszonyatos kiáltásra nyílt, de aztán hangtalan maradt tátva. Ha fel nem fogom, hanyatt dűl a padlóra. Fejéhez kapott.

- Nem az én képem?! – lihegé. – Nem! Nem! Él! Él! – De ő az -, nézd! Nézd a homlokát! Az enyémnek a homloka az! Nézd a száját – szemét -, az én géniuszom az…

Szerencsére abban a pillanatban lépett be a társaság; fess vidéki asszonyok, jukker leányok, kacagó huszárok. Meglehetősen zavartan mutatkoztam be s toltam Olivért a háziasszony elébe. Szívesen, agyon szívesen fogadtak… Az ablakmélyedésbe néztem. Nem, ez lehetetlen! - - A vendégsereg háta mögött kirohantam a kertbe Olivér után.

A cirbolyák mögött értem utol. Ott állt egy fatörzshöz támaszkodva. Sápadt volt, mint a halál.

- Olivér!

- Láttad? – suttogá.

- Láttam.

- Ő az… hogy kerül ide?... leszállt a képemről s utánam szökött?... Őrület…

- Olivér!

Végigsimította a homlokát s rám nézett. Szeme kétségbeesése tetőfokán pillanatra kitisztult, pillantása nyugodt, hideg, szinte metsző vala.

- Értem… értem, végre mindennek, - mormogá s aztán egyszerre kimondhatatlan kínban emelte fel karjait az égnek. - Oh, én őrült, aki azt hittem, hogy le tudlak győzni! Én őrült, aki azt hittem, különbet tudok teremteni nálad! Én őrült, aki évek munkájával kínlódtam azon, hogy a világ minden asszonyából s a saját képzelmemből testet adjak a khimairának, az eszménynek megteremtsem a Nőt, úgy, ahogy őt a Természet nem tudja megteremteni - - Én őrült, megteremtettem ideálomat… s most itt találom ugyanazt a lényt nem gyarló vásznon, hanem élő elevenen! él, - él, mozog, látod? Megteremtette a Természet előttem, - előlem… Oh, te ég, te ég, lesújtottál, s kék mennyboltod most kinevet engem szegény szerencsétlent!

zokogva rogyott térdre a harmatos fűbe.

- Szegény ember -, mormogám, azt hitted, az ideált ölelted át, pedig csak egy földi leány arcképét festetted meg, mielőtt ösmerted volna…

VI.

Nem tudom, hogy telt e a vacsora… Megdöbbenésemben alig mertem afelé a távolabb ülő fehér alak felé nézni, kinek egy fiatal huszárhadnagy udvarolt. Csak egyszer pillantottam fel lopva. Igen, ő volt egészen, még most is: annak a banális társaságnak a kellő közepette. Egyike vala ez azoknak a megdöbbentő hasonlatosságoknak, melyek villámcsapásképp lepik meg az embert.  Ki volt hát ez a khimaira-nő, aki mintha csak az Olivér képéről szállt volna? Egy lenge, nagyon szép, nagyon nyugodt, tán kissé excentrikus falusi kisasszony. Ott az ablakmélyedésben, a nap aranypompájában egészen olyannak tetszett, mintha csak az Olivér képén lett volna, most, hogy a káprázat eltűnt s a vacsoraasztal mellett földi élő leánnyá változott át, nem volt többet olyan géniusz-szerű, de ugyanaz volt azért egészen…

Egész éjjel együtt ültünk egy szál gyertya mellett. Olivér kezeibe temetett fejjel hallgatta vigasztalószavaimat. Egyszerre aztán hajnal felé megszólalt. Hangja rekedt volt:

- Tudod, mit akarok?

- Mit?

- Meg akarom ölni – suttogá.

- Megőrültél?!

- Meg akarom ölni, hogy senki meg ne tudja bukásomat, szégyenemet… De én istenem, hisz hiábavaló az, elég az nekem, ha én tudom, hogy le vagyok győzve, hogy erre a fekete földre sújtottak le az ideál magaslatáról!

- Nyugodjál meg, fogsz még szép dolgokat festeni.

Rám nézett.

- Én? Festeni? Megőrültél?... Értsd meg, hogy e mai napon meghaltam mint művész… Ha-ha! Azt hiszed, egy olyan bukás után, mely minden csontodat összetörte, lehet még ecsetet kézbe venni?

Tovább beszélgettünk.

Reggel végre felkelt az asztaltól. Homloka ráncba szökött.

- Jó – mondá egy nagyot nyelve, mint művész le vagyok győzve. De ember is vagyok, férfi is vagyok… Enyém lesz az a leány… szeretni fog, oh, hisz oly gyönyör lesz halálra kínozni, - gyönyör lesz csókolni és csókjaimmal véresre harapni ajkait…

Csodálkozva néztem rá. Egész lénye átalakult. Mintha a művész kimaradt volna egyéniségéből; s mintha egyszerűen csak az ember, a bosszúálló ember maradt volna meg benne! Szegény fiú! Voltaképp csak az életösztön működött benne. Most, hogy már a művész kihalt belőle, csonkán maradt egyéniségében az egyszerű ember akart tovább élni…

- Olivér – mondám -, nyugodjál meg, még ma elutazunk innen…

- Nem! – kiáltá nyersen -, maradunk! Enyém lesz az a leány.

- Olivér – mondám -, vigyázz magadra. Magad mondtad, hogy szerelmes vagy a képedbe, - félek, ennek a révén ebbe a leányba is belészeretsz.

 - Én? – mormogá tompán -, gyűlölöm s csak azt akarom, hogy ő szeressen belém…

-        -        -        -        -

Mit mondjak még azokról a kínos napokról, melyek alatt helyzetünk abban a vidéki kastélyban utóbb már tarthatatlanná vált? Mit mondjak arról a sápadt őrültről, aki soha azelőtt női társaságban nem volt s aki most a legszánalmasabb ügyetlenséggel próbált egy divatos kisasszonyt meghódítani? Mindig a nyomában kellett lennem, nehogy valami bolondságot elkövessen… Nem tudom, a háziak mit gondoltak rólunk, de én pirultam, mindkettőnkért. Eleinte mulattak azon, hogy a „kócos piktor” egyre, mint egy árnyék lopódzik a szép leány után, mulattak azon, hogyha a leány hátraszólt, hát akkor ő szégyenkezve bújt előle, de utóbb megunták a dolgot s görbe szemel kezdtek nézni ránk.

Egy este Olivér tehetetlenül rogyott a szobánk kanapéjára.

- Igazad volt – lihegé -, de már késő van… Akt akartam, ő szeressen belém, de indulatom visszaszállt róla magamra. Szeretem… szeretem, nem tudom, mi van velem, a végemet érzem.

-        -        -        -        -        -        -

Aztán csak azt a borzasztó jelenetet látom és hallom, ott a park végében, mikor a szép leány gavallérja, az az üresfejű huszártiszt kihívóan szól vissza Olivérhez:

- Végre is mit akar, kérem? Mit keres itt? Nem látja, hogy társasága fölösleges a kisasszonynak?

- Hogy mit akarok? – fuldoklott Olivér -, és ön… ön mit akar? Hisz ha közöttünk kell választani… Nagysád, kérem, ítéljen közöttünk… Nekem jogom van önhöz!

A két ember közé vetettem magamat.

- De uram – erősködék a huszártiszt -, én tegnap óta ennek a hölgynek a vőlegénye vagyok! Az ön barátja félrebeszél, őrült…

S akkor hallom a szép leány csengő, gúnyos kacaját. hallom és látom hozzá az Olivér halálsápadt, elváltozott arcát: abban a kacajban egyszerre kacagta ki őt a művészet s a szerelem, az a kacaj ölte meg benne a művésszel a férfit.

-        -        -        -        -        -        -

- Olivér! Olivér! – kiáltám kétségbeesetten -, a sötétben tovarohanó fekete alak után futva. De belebuktam egy árokba s mire feltápászkodtam, nem láttam többé a boldogtalan embert. Azóta sem láttam többé, sem más nem látta. Eltűnt, elveszett…

***

Sötét van már a műteremben körülöttem egészen. Kívülről a bús novemberi ködön át most szűrődik be a kelő hold egy eltévedt, álmatag sugara. Sápadt világa arra az antik domborműre esik, melyen a krétai Daidalos szárnyakat csinál boldogtalan Ikaros fiának, ki a felleges magasból lebukván, a bús mítosz szerint olyan végzetesen lelte halálát a samosi tengerben. Ikaros, Ikaros! Az én barátom az az Ikaros: örök szimbóluma a bukott álmodozók, ideált űzők, végtelent keresők, - a messze vágyó igaz művészek végzetének.

Forrás: Almanach az 1898. évre 151-189. l. – Egyetemes Regénytár. szerkeszti Mikszáth Kálmán – Budapest, 1898. Singer és Wolfner kiadása