Bodor Aladár (1880-1952): Két vers

 
PIROS MOZDONY

Földoboz… s egy alagutból
Szeme kigyul s jő piroslón,
Ujra itt a régi láz, oh,
Elragad a piros mozdony.

Elég volt itt. Busz állomás.
Kormos üvegtető-égbolt,
Rozsdás sinen ritmustalan
Állni, várni – oh elég volt!

Megcsillanni uj hajnalban,
Oh, zihálni forró mellel,
Szétvetni az éj kárpitját,
Óh, röpülni uj szelekkel…

Harmatos rét sorompótlan,
Uj virágok, kék világok,
szédült hidak ölelése: -
Kitárt karral beleszállok!

Róma, Páris, Alpok, fjordok…
Ezer küszöb ég alattam,
Kóstolatlan bor s titok vár,
Ezer szépség, csókolatlan…

… Becsukódik szemem, mint a
Méhsejt, mézzel teli telten,
Piros mozdony, hallgatózom,
Messze,messze dobog bennem…

Mennyi az ut, mit nem jártam,
Mennyi a tűz, mit nem égtem,
Mennyi forró csókos Szépre
Várok még uj reszketésben!

Száz alagut tárul, zárul,
Száz messzi sin borzong bennem,
Jaj nekem, be gazdag vagy még,
Csókos vagy még, ismeretlen!

LIGETI PAD

Nem csak az a szépség, mely mingyárt sziven üt,
Akad szép mindenütt.

Nem csak az a jósziv, mely pénzt tud vetni,
Más is tud szeretni.

Két ócska deszka; egy pad volt a ligetben,
Hogy szeretett engem!

Ócska pad… ugyanaz volt-e igazán itt?
Ő volt-e? – mit számít?!

Hogy tudott ringatni, hanyattfekve rajta,
Mint egy tündér sajka.

Adott négy kék eget, aranyszélű felhőt,
Friss jószagu szellőt.

Szép nyugalma olykor ebéd idejében:
Az volt az ebédem.

Rimeket faragva (őt is megfaragva)
Verset irtam rajta.

S vén, sunyi keritő… a vershez lányt hozott,
Csacskát, csudálkozót.

Hogy csusztatta felém, engem meg feléje,
Mig összezárt végre!

Két szál deszka, rózsák nyiltak rajtad, rózsák!
Szépség voltál s jóság!

Forrás: Magyar Írás II. évf. 8. szám 1933. október