Simon Menyhért (1897-1952): Kisebbségi magyar költő éneke 1933-ban

Úgy épitettem uj világunkat
- tökéletest, embermegváltót -
mint mérnökök a sokivü hidat
s felhőkarcoló égostromló tömbjét

Raktam az alap örök vasbetonját,
kiszámitottam terhet, teherbirást
és már láttam is készen a nagy csodát:
az észszerű társadalmi rendet,
mely testvéri munkánk alapján
mindnyájunkévá tesz mindent, mit a Föld
titok-létünknek szépet és jót nyujthat

Ha azt mondták: utópia, álom,
mit művelek,
mit hirdetek,
mosolyogtam fölényes-önbizón
az ifjuság szent, gőgös hitével,
mit kétkedők gunya csak szilárdit
-    -    -    -    -    -    -
S most itt égek
robotok robotján

merész lényem kalodába zárva
megaláznak rut kicsinyességek
tán bosszuból, hogy kidobtam őket
- társadalmunk sötét ballasztjait -
megtervezett jövő-palotánkból

Mikért küzdök: kisebbek a célok,
kisebbek és mégis emésztőbbek
s még ezek is jaj messze intenek!

Vaj’ birok-e még soká küzdeni?
Nem hull-e ki kezemből is a toll?
Nem némit-e el rideg hatalom
vagy talán a válság halál-ökle?

Magyar vagyok. Kisebbségi magyar
s azok közt is csak magam, egyedül,
nincs barátom, ki mellém állana
s önkéntes és rám taszitott terhek
tarisznyáját megigazitgatná
roskadozó, meggörnyedt hátamon.

Forrás: Magyar Írás II. évf. 7. szám 1933. szeptember