Madách: Az ember tragédiája a Dr. Vajna és Tsa cég ki-
adásában s Meltzer Henrik és Vajda Pál fordításában
angol nyelven jelent meg.
Azok között az irodalmi dokumentumok között, amelyekben a magyar szellem filozófiai világa revelálódik, a legjelentősebb alkotás Madách drámai költeménye. S most, hogy a Vajna és Tsa cég kiadásában angolul is megjelent és máris szó van arról, hogy London egyik színházában bemutatják, megszorongatja egy kicsit a szívünket a kérdés: vajon mit tudunk vele megmutatni és bizonyítani a világnak; hogy fog hatni a nemzeti elfogódottságtól mentes, idegen szellemre; milyen ítéletet és értékelést fog kiváltani? Ami ezúttal nemcsak a költői művet fogja illetni, hanem egyben fajtánk alkotó Géniuszát is.
Minden nép kitermelte a maga nagy szellemeit akiken keresztül kereste az élet értelmét és titkait. Most az érdektelen angol ítélet elé kerül a kérdés: hogyan kereste és találta meg Madáchon keresztül a magyar lélek az élet és a világ filozófiai értelmét? Több-e, más-e ez a keresés és megfejtés, mint akár Milton: Elveszett paradicsomá-é, vagy éppen Goethe Faustjá-é, amelynek – mint tudjuk – néhányan szívesen minősítették egyszerű visszhangjával Madách tragédiáját? Van-e és mi az, ami sajátosan magyar és egyéni ebben a drámai, vagy – ha úgy tetszik – filozófiai költeményben?
A kérdés annál aggodalmasabb, mert sajnos, eddig még igazában a magyar műkritika és tudományos értékelés sem látta meg és emelte ki a magyar sajátosságot Madách drámájában. Amint hogy általában is csekélyebb az érzékenysége fajtánknak a filozófia és vallás sajátos problémái és jelentkezései iránt. Vannak kiváló költőink és művészeink; vannak világhírű tudósaink és politikai talentumaink. De a filozófia és vallásos megismerés területein alig hoztunk létre még maradandó és világviszonylatban is megálló értéket. Ez irányú csökkent érzékenységünk és érdeklődésünk a magyarázata annak, hogy Madáchban sem tapogattuk ki még tulajdonképpen a filozófia és a vallás sajátos érveréseit. Így a tíz év előtti Madách-centenárium is meglehetősen terméketlenül múlt el felettünk. Pedig a Madáchi mű értékességei minden vonatkozástól és aktualitástól függetlenül is megérdemlik az elmélyedő tanulmányt; termékenyítő hatásuk kétségtelen és elmaradhatatlan az emberi szellemre. De mindenen túl aktuálissá tenné ezt a kutatást és tanulmányt az adott világtörténelmi helyzet is és az a világáramlat, amely mindenfelé fokozódó érdeklődéssel fordul a faji Géniusz jelentkezései és sajátosságai felé, hogy felismerve őket, beiktassa a nemzeti megújulás ható tényezői közé. A nemzeti forradalmak korába érkeztünk el, amelyek sokszor nyers erővel bár a népi és faji gondolat jegyében keresik a gazdasági, társadalmi és kulturális kibontakozás útját. Nem érdektelen és jelentőség nélküli kérdés, hogy ez az újjászületés éppen a nemzet legnagyobb szellemeinek vezérlete alatt megy-e vajon végbe; hogy éppen azok világítják-e az utat a jövő felé, akikben a nemzet lelke és szelleme a legmagasabb lánggal lobog. Madách tragédiája minden kétséget kizáróan azok közé a halhatatlan alkotások közé számít, amelyekben a nemzet vezérlő lelke fejezte ki magát. Egy magyar újjászületés nem nélkülözheti semmiképpen azokat az indításokat, és ihletéseket, amelyeket a Madách műve hordoz és képvisel.
*
Az a keret, amely itt rendelkezésünkre áll, természetesen nem ad módot arra, hogy alapos és széles tanulmány tárgyává tehessük Madách tragédiájának sajátos magyar értékességeit, filozófiai és vallási jellegzetességeit. Be kell érnünk tehát néhány utalással és szempont-hangsúlyozással, amelyek vezető gondolatai lehetnek majd egy részletes és még megírandó tanulmánynak.
*
Európa vallási tájékozódása hosszú századok óta bibliai gyökerű. Az még akkor is, ha ez a tájékozódás a dogmák szuggesztiójától mentes és felekezeti meghatározottságtól független szellemek részéről történik. A történelmi kereszténységnek közel két évezredes nevelő munkája mély és kitörölhetetlen nyomokat hagyott az európai emberiség lelkén,amelynek szuggesztiója alól végeredményben a legönállóbb szellemek sem tudták kivonni magukat. Különösen két fő probléma az, amely köré kristályosodik a filozófus szellem orientációja. Az egyik jellegzetesen vallási (filozófiai), a másik inkább erkölcsi kérdés.
A vallási probléma ez. Van-e és mi az értelme és értéke az életnek és világnak: Az erkölcsi kérdés pedig így hangzik: milyen törvények vezessék az embert a maga cselekvésében, ha önmagával és társaival összhangban kíván élni?
Az első kérdésre kétféle válasz adható: a pesszimizmus és az optimizmus felelete.
Vannak válaszok, amelyek a hit és tudás bizonyosságával értik és hirdetik az élet értelmét és értékét. Ha látják is az ellentmondó jelenségeket, bizton hisznek a végső kibontakozás kiengesztelő, feloldó jóságában. Ezek tudják mindennek az értelmét, célját és rendeltetését. Világosan látják az utat, amely ebbe a kiengesztelő megoldásba torkoltatja bele az élet és világ minden jelenségét. Így ilyen szemlélet derült hittel, magabíró elszántsággal és lelkesedéssel tölti el az embert.
A pesszimizmus válasza lemondó és kiábrándító. Akár abból kifolyólag, mert hogy homály és bizonytalanság takarja el előle az élet értelmét és célját; akár mert nagyon is bizonyos és világos meggyőződése van arról, hogy az élet értelmetlen és céltalan. Az ostoba véletlen szeszélye és játéka.
Ami a másik kérdést illeti: az etikus magatartás problémája bizonyos tekintetben független kérdés attól, hogy a életnek és világnak van-e és mi az értelme és célja. Mert akár van értelem a világban, akár nincs, azt a kérdést, hogy milyen törvényszerűségek irányítják cselekedeteinket, ettől függetlenül meg kell oldanunk és állapítanunk.
Madách tragédiája minkét kérdésre sajátos és egyéni választ ad.
*
A vallási kérdést illetően Madách bírálóinak a véleménye erősen megoszlik a tekintetben, hogy az Ember tragédiája optimista, vagy pesszimista világnézetet képvisel-e.
A kérdést ebben a felállításban valóban nem is lehet eldönteni. És éppen ez az, ami sajátos a Madách tragédiájában. Karintzy egyik tanulmányában, amely éppen a Madách-centenárium alkalmából jelent meg, helyesen és igazán utal arra, hogy az Ember tragédiája sem pesszimista, sem pedig optimista; illetve éppoly mértékben optimista, mint amily mértékben pesszimista. Madách világszemléletét tehát az optimizmus és pesszimizmus mértékével felbecsülni nem lehet. Pesszimizmus és optimizmus úgy futnak itt egymás mellett, mint a párhuzamos egyenesek, amelyeknek van ugyan találkozásuk, de csak a végtelenben. Karinthy – a maga egyéni módján – a humor világnézetének nevezi azt a szemléletet, amellyel Madách az élet és világ dolgait leméri. Vagyis annak a fenséges és dicső attitűdnek, amellyel a maga egyetlen és fölényes helyzetéből a teremtő Isten szemléli az élet és világ eseményeit. Ám épp az Ember tragédiája a bizonyság amellett, hogy ez a szemlélet az egyetlen és fölényes Helynek van fenntartva. Az embernek az isteni szemlélet eme biztossága és bizonyossága nem jutott osztályrészeül. Az Úr nem hajlandó feltárni Ádám előtt „A titkot, mit jótékonyan takart el Istenkéz vágyó szemétől.” Madách vallásos szemléletét és filozófiáját igazában hívő agnoszticizmus-nak kell neveznünk. Agnoszticizmus, mert az élet és világ igazi értelme és végső célja ismeretlen: megismerhetetlen maradt előtte. Nemcsak hogy kész és egzakt ismeretei, vagy lezárt dogmái nincsenek róla, de bizonyossága sem. De mégis hívő agnoszticizmus ez, mert HISZ abban, ami felől nem bizonyos. Úgy cselekszik, mint aki hisz; mintha tényleg volna az életnek értelme és célja. Ady előtt tehát már Madách megélte a sajátos magyar vallást, amelynek mottója: "Hiszek hitetlenül Istenben." Az élet és világ értelmetlen magyar értelmét: egy bizonytalan bizonyosság rejti magában. Ez a furcsa világszemlélet egy ugyanolyan különös és sajátos ismeretelméleten nyugszik Madáchnál. Ha azt a kérdést vetjük fel, hogy milyen megismerésekből táplálkozik Madáchnak ez a filozófiája: akkor erre a kérdésre nem tudunk egyszerű feleletet adni. Madách tragédiájában nem egy, hanem három uralkodó és jellegzetes megismeréssel állunk szemben az életre és világra vonatkozólag. Ezt a hármas megismerést: Ádám, Lucifer és Éva képviselik és hordozzák. Lucifer a boncoló, analizáló, kétkedő értelem, Éva az érzelmi attitűd, Ádám pedig a tett, a hit és akarat embere. Ámde az ész, a szív és akarat megismerései nemcsak, hogy nem azonosak mindig egymással, hanem igen sokszor a legélesebb ellentmondásban állanak. Már most: melyik megismeréssel azonosítja magát a költő? Azt kell mondanunk: mind a hárommal. Az egyik épp oly meggyőző rá, mint a másik; illetve az egyik épp oly bizonytalan és álomszerű, mint a másik. Nemcsak az álomképekre, de az emberi szellem egész megismerésére vonatoztathatók Madáchnál a panaszos szavak:
Uram, rettentő látások gyötörtek
és nem tudom, mi bennük a való...
Ádám előtt éppoly titokzatos jövő gyanánt áll az emberiség történelme, mikor felébredt az álomból mint állt akkor, amikor mg mit sem látott belőle. De nemcsak Ádám van így. Joggal vetették fel a magyarázók az ellenvetést, hogy, ha Ádám előtt nem is, de a költő előtt tisztán kellett állnia annak a történelmi múltnak,amely az ő életkorszakáig terjedt. De éppen ez a lényeges és fontos Madáchnál, hogy ő ebben a tekintetben azonos Ádámmal. Emberi megismeréseinkről jól látja Madách, hogy bizonytalanok és ellentmondók; egyszer így, másszor meg amúgy láttatják velünk a múlt, jelen és jövő dolgait, azoknak értelmét, illetve értelmetlenségét. Bizonyos értelemben a jelen és a múlt éppoly bizonytalan és titokzatos a megismerésünk számára, mint a jövő.
Innen a Madách agnoszticizmusa.
De innen a cselekvő ember hite és akarása is.
A cselekvő embernek az élet minden pillanatában és viszonylata közt döntése kell juttatnia hitét és akaratát. Döntenie kell akkor is, ha sem az érelme, sem a szíve nem adnak biztos útmutatást a cselekvés irányára és értelmére vonatkozólag; sőt ha egyenesen egymásnak ellentmondó ösztönzéseket nyer is tőlük a döntésre. Az ember szenved, sír, kétségbe esik; elveszti a hitét és azután mégis – cselekszik. Cselekszik, tesz úgy, mintha hinne, mintha tényleg tudná, mit és miért kell cselekednie, mintha tényleg látná, hogy érelme és célja van az életnek. Igazában csak az öngyilkos lelkében homályosodik el az élet értelme és értéke. Ha ez a homály mindjárt csak pillanatnyi elmezavar volt is.
*
A tragédia perdöntő és igazságosztó zárójelenetében Ádám a teremtő elé viszi a maga ismeretelméleti problémáját:
De, óh Uram! Ki fog feltartani,
Hogy megmaradjak a helyes uton?
Elvontad tőlem a vezérkezet,
hogy a tudás gyümölcsét ízlelém.
S az Úr az Ádámnak adott válaszában ráüti a helyeslés pecsétjét a Madách hármas megismerésének igazára. Kiderül, hogy mindhárom megismerés egyforma érték
és jelentőségű, hogy csak azoknak együttes működéséből jön ki a helyes és eligazító irány,alakul ki a megismerés teljes ökonómiája. Az Úr válasza így hangzik:
- - - Ha tettdús életed
zajában elnémúl az égi szó:
e gyönge nő tisztább lelkülete,…
… meghallja azt és szíverén keresztül
költészetté fog és dallá szürődni.
- - - - - - - -
S e Lucifer meg, egy gyürü te is
mindenségemben, működjél tovább:
hideg tudásod, dőre tagadásod
lesz az élesztő, mely forrásba hoz…
Ha alaposabban szemügyre vesszük a dolgot, rá kell jönnünk, hogy Ádám, Éva és Lucifer nem egymástól elhatárolt és külön személyiségek, hanem az ugyanazon egy ember hármas elismerési tendenciának az akarat, érzelem és értelem kategóriáinak a megszemélyesítői a hordozói. A hármas megismerés melletti bizonyságtétel tehát nem más, mint a tett, költészet és tudomány igazinak és jogainak az elismerése a megismerés ökonóiájában. Egyenként és a részletekben lehetnek e megismerések egymással ellentmondóak: mégis az igazságuk egyaránt kétségtelen. Egyiket a másik fölé helyezni egyiket a másik érdekében megsemmisíteni, elutasítani nem lehet. Csak együtthatásukban oldják fel az ellentmondásokat és úgy viszik előre az életet új, ismeretlen és nagyszerű állomások felé. Éva ellágyulásai és érzelmi hullámai, Lucifer hitet és rendszert oldó destrukciója éppúgy fontos, nélkülözhetetlen és igaz elemei a megismerésnek, mint Ádám hite; visszatérő felbuzdulásai és tettrekészsége. Ha Lucifer megannyi lehangoló és kiábrándító képet ad is eléje, elfogyhatatlanul ugyanannyiszor tör fel belőle a kiáltás:
Vezess új célra, Lucifer... Vezess új célra, Lucifer...
El hát csatázni, fel hát lelkesülni...
Mi tehát ez tényleg: pesszimizmus, vagy optimizmus? Sem egyik, sem másik. „Ádámság” ez igazában, a szónak Madáchi értelmében. Idézzem újra Ady Endrét?
„Mindakettő: Ember és Sátán
egy céllal futtat világot;
hogy éjen, éljen az Élet…
Ezek után könnyű és egyszerű a Madách válaszának körvonalozása a másik – az etikai – kérdésre: mi a törvénye az ember etikus magatartásának?
Amit elmondtunk általában a megismerésre vonatkozólag, az irányadó és jellemző közelebbről az etikus megismerésre és cselekvésre is.
„Ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd…”
Nincsenek tehát zárt, szoros parancsok, mindenkor és mindenkire egyformán kötelező és etikus előírások. „Ha jól ügyelsz…” Örök, soha le nem záruló, folyton megújuló, egyéni feladat: az etikus magatartás. Hogy úgy mondjuk: az egyén rendeltetés kérdése.
Erre az etikus megismerésre, mint általában a megismerésre is, jellemző, hogy Lucifernek éppoly fontos és nélkülözhetetlen szerep jut benne, int akár az Ádám, akár az Éva tendenciának.
"Te Lucifer – működjél tovább”
így hangzik az Úr szava és parancsa.
Madách Lucifere eszerint nem is lehet azonos a Biblia Sátánjával, mint ahogyan a Goethe Mephistójával sem azonos. Ezen lehet sajnálkozni, vagy botránkozni, de tudomásul kell vennünk.
A Lucifer sajátos felfogása és szerepeltetése a magyarázata annak, hogy Madáchnál a tudás fájáról való evés elsősorban nem bűnbeesést, hanem öntudatra ébredést szimbolizál. Az embernek egy magasabb létfokra való emelkedését. Ezáltal az ember elszakadt ugyan attól a világtól, amely paradicsomi nyugalmat és gondtalanságot, továbbá cselekvési biztonságot jelent a benne élők számára. De viszont megkezdte a rendeltetés új pályafutását, amely nem a természeti törvény és ösztön parancsinak való vak engedelmesség többé, hanem az értelem és akarat munkája, egy sajátos belső megismerési ökonómia eredménye.
Innen van, hogy az Ádám kesergése is elsősorban nem az isteni tilalom megszegése feletti bűnbánat, hanem az elveszett biztonságérzet siratása:
„De óh Uram, ki fog feltartani,
hogy megmaradjak a helyes úton…
Elvontad tőlem a vezérkezet,
hogy a tudás gyümölcsét izlelém.”
És Isten is, mikor Ádámot fel akarja oldani a szorongása alól, nem a Megváltóra utal, aki elveszi a világ bűneit (mint ahogyan ez, mondjuk, Miltonnál van), hanem a belső sugallat szavára, illetve egy oly megismerési ökonómiára, amelybe a Lucifer szava is beletartozik. S haragja nem sújt le megsemmisítő erővel Luciferre. Ellenkezőleg, ezt a parancsot adja neki: „működjél tovább!” (S e ponton ismét nyilvánvaló Madách és Ady találkozása.)
*
Kétségtelen azonban, hogy ez a sajátos és a bibliai történettől elszakadt szemlélet nincs tisztán keresztülvezetve a drámai koncepcióban. Az első két szín istenképe éppen e tekintetben tüntet fel ellentmondásokat az utolsó szín istenarcával. A kibontakozás nem nyugszik szilárdan az expozíció fundamentumán.
Ezt a zavart és ellentmondást persze még fájdalmasabban állapítjuk meg most, amikor idegen szem elé kerül a mű ítéletre. Mint ahogyan aggodalmasabban vesszük észre – mint valaha is – a gondolatok nehézkességét, a vontatott drámaiságot, a túl sok anyagot, amit a dráma felölel és a történelmi egymásutánokban olcsón nyert – fordulókat stb.
Mégis hiszünk benne, hogy hatalmas alkotás hiányosságai ellenére is mély és maradandó benyomásokat fog kelteni az angol nép lelkében s emelni fogja azt a becsülést, amellyel e nagy nép felénk fordult és felismert.
Forrás: Magyar Írás II. évf. 8. szám 1933. október
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése