Bodor Aladár (1880-1952): A bezárt templom előtt (1906. március 15-ikére)

I.
Mondá Isten: „Legyen tavasz!”
S a mélységek s vizek fölött
Szent lelke széjjeláradott,
S a tél hatalma megtörött.
Jön március s Isten szavára
Teremtő láz, gyúl fűbe-fába,
És gyűl a nép, hogy elmondhassák
Évi imádat, szent Szabadság.

II.
S parancsolá a fejedelem:
„Megtiltom, hogy tavasz legyen!
Megtiltom, hogy folyó s patak
Bilincseket szakgassanak!
Megtiltom minden fünek-fának,
Hogy illatozzék más királynak;
S megtiltom im, hogy kedves népem
Egy Szabadság-Istent dicsérjen!”

„Mert bűn, amit ma fü-fa sug,
A napfény lázadó, hazug;
A sóhajtás a sziveken,
S a pir az arcon – bűn nekem!
Csodálatos és érthetetlen,
valaki bujtogat szinetlen,
S hogy bút hozzon jámbor szivemre,
Föllázit füt-fát rendre-rende…”

Hajh, fejedelem!… Csodálhatod,
Mi is csodáljuk bánatod,
Mi is sajnáljuk szivedet,
Hogy Istenünk’ nem ismered.
Nézz, nézz Keletre: minden lázad,
Tilalmad ellen kél a század,
Föllázad minden rendre-rendre,
Mi Istenünk – te Istenedre!

Tavasz ne érezzünk? – de halld:
Pacsirta mond lázitva dalt;
Megölheted, ha szól, - de már
Dalától lázban a határ,
A jég pajzsát széttörték, látod,
Parányi cseppek, lágy hullámok,
S szelid napsugár csókos ajka,
Mind lázadóiddá avatja!

Ne ünnepeljünk? – ámde lásd:
Kizöldül a majthényi pást,
Mig egy füvét kitépheted:
Százmillió nő ellened,
Mint kivont kardok – rettegsz tőle?
Mi áldást olvasunk belőle…
Megtiltod, hogy ünneplőt öltsünk?
Nézd: zöld ünneplőt ölt a földünk!

Nézd: az erdő jő ellened,
Kalász lándzsája rádmered,
A szellő lázadást tanit,
Folyónk rádontja gátjait;
A puszta visszatér pogánynak
S föltör, mit rég elhantolának,
Roppant oltár a Tisza-partra:
Germán téritők vére rajta!…

Lesz még ünnep! Már napja kél,
Lázitó himuszt zúg a szél;
Csak ember lesz miellenünk,
de Isten lázad föl velünk!…
… Bús szent viharban, menydörögve,
Úgy szállsz közénk a véres rögre,
S emelsz oltárt, melynél imádjunk,
Lázadó Isten: Szabadságunk!

Forrás: Pápai Hirlap III. évf. 10. sz. 1906. márc. 10.