Főiskolánk
könyvtárának nagyobb, kéziratos emlékei közt a „Debreczeni kódex” mellett talán
legbecsesebb kincse az a XVII-ik századbeli kolligátum, amelyet utolsó
magánbirtokosáról, Lugossyról, Lugossy-kódex
néven nevez az irodalom. Ez az átlag egy kéztől eredt, majdnem félszáz
éneket tartalmazó verseskönyv nemcsak benső értéke, hanem külső története révén
is egyaránt figyelemre méltó s mindenképp megérdemli, hogy e díszes kalendáriom
olvasóközönsége előtt bemutassuk.
Jellemző
mindjárt, hogy első irodalmi említése egy oly névhez fűződik, mint aminő a
Kölcseyé, aki még debreceni diák korában (1808) akadt rá a könyvtár – akkor hét
lakattal őrzött – polcai közt, s fölfedezését több más jelentős dologgal együtt
közölte a széphalmi mesterrel, Kazinczyval is. Előbb egy ismeretlen
Sylvester-féle latin verset, majd a Debreczeni kódexet, amelyet nagy
üggyel-bajjal, utánjárással, a maga költségén le is másoltat. Végül ezt az
„1630-ban s előbb, régi írásokból pariált verses könyvet”, amelyből egész
pontosan idézi például a következő énekeket:
„Az
Spira Ferencznek, Christus hitinek megtagadásájért való röttenetös romlassa es
vezödelme. 1566.
Tököre
es peldaja ez jelön valo romlando eletnek. etc. 1540.
Historia
Abigaelis. 1560.
Judith
historiája. 1548.
Jonas
prof. Historiaja Batizijé. 1541.
Tobias
histor. – 1550.
Sziget
vár romlása. 1566.
Joseph
hostoriaja Bánkai Mátyásé 1506., ez a legrégibb stb. Mind ide ki nem írhatom –
mondja tovább -, de igen sok régi darabok vagynak még ezeken kívül is.”
Kár,
hogy azután sem Kölcsey, sem Kazinczy nem említik többé, már akár
feledékenységből, akár mivel a Debreczeni kódex köti le ez idétt minden
figyelmüket. Pedig nagyon kívánatos lett volna, hogy ezzel is behatóbban
foglalkozzanak, mert amint a fönti címekből az első pillanatra látható, ez a
„régi irásokból pariált verses könyv”, a ma úgynevezett Lugossy-kódex volt.* (*
E Kölcseytől csak futtában fölsorolt
címek /az elől nagyon megcsonkult/ kódex első felének tényleg legjelentősebb
epikus darabjai, s nehány közbeeső cantiót kivéve, egészen abban a sorrendben,
amint ezt a kolligátumban ma is találjuk. Csak a „Szigetvár romlása” után
említi Kölcsey nagyobb ugrással a „Josep históriáját”.)
Tehát
XVI-ik századbeli vallásos (s részben világi) költészetünknek ez az egyik
legbecsesebb kéziratos forrása a XIX-ik sz. elején már a debreceni kollégium
birtokában van. S viszont az első kéz, amely itt gondosan átlapozza, s
tudtunkkal először ad hírt róla irodalmunkban, kétség kívül az ifjú Kölcseyé.
De hát mikor, s hogyan jutott ez a régiség a főiskola birtokába? Oly kérdés,
amely máig megfejtetlen előttünk. Általában e könyv történetéből még kevesebbet
sikerült megtudnunk, int testvéréről, a Debreczeni-kódexről*, aminek fő oka
abban rejlik, hogy se magukban, a benne különben elég szapora bejegyzésekben
nem találunk semminemű közelebbi útmutatást, sem azoktól a férfiaktól nem
maradt ránk ez irányban semmi, akik int első ismertetői, annak idején még
könnyen gyűjthettek volna ilyeneket. (* Ehhez
járul még az a körülmény, hogy a kódex úgy az elején, mint a végén – közbülső
hiányairól nem szólva – erősen meg van csonkulva. Így éppen azok a részei,
amelyek még leginkább nyújthattak volna – hogy úgy mondjuk: - autobiográfiai
adatokat: teljesen hiányzanak. És ez így
lehetett már a XIX. század elején is, másként a felsorolt epikus darabokat
aligha kezdi Kölcsey a Spira Ferencével, amely a könyv mai szerkezetében
/34-44. II./ tényleg az első elbeszélő költemény.) Ma mindössze annyi
bizonyos, hogy az írója, helyesebben másoló-összeírója egy Somogyi Pál nevű kálvinista rektor, aki a XVII-ik század első
tizedeiben (1627-35 közt) a Somogy-megyei Ujfaluban
élt; kódexünk is itt készült, innen indult ki, amíg hosszabb, rövidebb
vándorútján végre Debrecenbe kerül, s talán épp azokban a mozgalmas
évtizedekben, amikor a főiskolai könyvtár a nagy Sinay igazgatása alatt egész
új alapokra helyezkedve, valódi virágkorát éli.
Ez
a tragikus sorsú, kiváló féri ugyanis szinte attól a pillanattól kezdve, amikor
még mint „subbibliothecarius” diák a Debreczeni-kódexet megszerezte (1753),
véges-végig mint tanár, tudós, könyvtárigazgató és szenvedélye gyűjtő, nemcsak
a saját, hanem a főiskola könyvtárállományát is egy egész sereg nagybecsű,
hazai és külföldi munkával gyarapította. Ez irányú buzgalmának különösen
kedveztek az akkori kor és a helybeli viszonyok. Az az országszerte föllendült
tudományos érdek, amely előbb némi reactionárius szellem, majd nemzeti jövőnk
kultusza jegyében főként történeti és irodalmi emlékek gyűjtése és kiadása
körül buzgott legerősebben. Ekkor nyílnak föl először hosszabb időre a
különböző nyilvános- és magánkönyvtárak ajtajai, indulnak meg a Pray, Katona,
Kollár roppant munkássága nyomán azok az úttörő (Bibliografiák”, „Museumok” és
„Sokfélék”, melyek a tudománynak már minden ágát körükbe vonni törekedve,
fölhívásaikkal és ismertetéseikkel egyre nagyobb figyelmet ébresztenek. szinte
divattá lesz a gyűjtő és kutató szenvedély, amiként másutt, úgy Debrecenben is,
ahol a kollégiumban és rajta kívül a költők, tudósok, amateurök és feldolgozók
egész gárdája működik. Köztük: - hogy csak a jelesebbeket említsük – a
nagy tudományú Weszprémy István orvos, kellőleg ma se méltányolt Succinctájával
(1774-87), a derék és művelt Fáy polgármester becses képtárával, amelyben
Debrecen történetírója szerint: „a Guido Reniken, Dominichinokon, Raffael Mengs
és Kaufmann Angelikákon stb. kívül Graecia klasszikus földjéből kiásott szobrok
is találtattak.”* (* Műkincsei később
egyik rokona, özv. Fáy Alajosné szül. Splényi bárónő birtokában Budára kerültek.
De hogy onnan hová? – nem tudtuk kinyomozni. L. Szűcs István „Szab. kir. város
Debreczen történelme” III. köt. 983. l.) Itt él Nagy Gábor e dúsgazdag, de
különcködő ügyvéd, Kazinczy barátja, akinek pompás műtárgyairól Csokonai is
magasztalással ír (1803). Itt Kazay gyógyszerész, messze földön ismert érem- és
oklevél-gyűjteményével, mely „egy hatalmas tölgyfaládában” szintén ez idő tájt
kerül a könyvtár kincsei közé. Ugyanekkor magának Sinaynak a birtokába: - a
Sylvester-féle grammatikán kívül egy másik „Miscellanea Hungarica”; négy darab
ív alakú kéziratcsomó, amelyben Kölcsey a Debreczeni-kódex első másolatait is
joggal sejtette.* (* Levele Kazinczyhoz,
1812. május 12.) Ám a Sinay rendkívül éber és lankadatlan gyűjtőszenvedélye
mellett az sem lehetetlen, hogy protestáns iskoláinkban még a múlt század
derekán is divatos, úgynevezett „nagy auctiokon” vagyis könyvvásárokon
juthatott ez a kódex a kollégium vagy valamelyik jótevője birtokába. Hisz a kerület közel s
távoli helyeiről egész kis könyvtárakat hordtak be egy-egy ily alkalommal
nyilvános árverésre; vagy szintén ősi hagyományként: egyházi férfiak (papok,
tanítók, gondnokok) mint egykori tanítványok hagyatékából végrendeleti
hagyatékképpen. Bármiként legyen: jogos a feltevésünk, hogy ez a kolligatum is hasonló
körülmények közt, ilyen vagy amolyan úton, de minden valószínűség szerint a
XVIII-ik század második felében került a főiskola birtokába, s ott is
lappangott elfelejtve egész a XIX. sz. elejéig, amikor a véletlen egy
pillanatra ismét napvilágra hozta.
De
habent sua fata libelli! A Lugossy-kódex odysseája ezzel még nem záródik le.
Hogy hogy nem, a Kölcsey említése után nem sokkal újra eltűnik szem elől, s
csak több mint negyedszázados bujdosás után kerül ismét vissza épp oly
titokzatosan a Bihar-megyei Berettyóújfaluból. És akinek a közbenjárására
visszakerül, maga Lugossy József volt, ki azonban erről, a visszaszerzés
körülményeiről már akár elvből, akár az adományozó iránti tapintatból,
tudtunkkal soha sem nyilatkozott.* (* Géresi
Kálmán szíves közlése.) Lehet, hogy mint a kollégiumnak korán elhíresedett
„költő és keleti nyelvekben jártas” diákja, nagy ismeretsége és összeköttetései
révén már a 30-as évek végén visszaszerezte. Annyit bizonyosan tudunk, hogy
amikor kétéves külföldi tanulmányútjáról 1841-ben hazajött, ez a sokat
hányatott kódex már az ő kezén van. Ezt mutatja a könyv utolsó darabjának, az „Izsák házasságáról szóló históriának”
fiatalos, könnyen folyó betűkkel valókipótlása, s alatta ez a jegyzet: „Kipótoltam nyomtatásból. Sept. 1841. L. J.
s. k.” Ugyancsak ő ajándékozza később, mármint a főiskola tanára s egyúttal
jeles könyvtárosa a kollégiumi könyvtárnak, amely azóta róla, valószínűen a
Toldy udvarias buzgólkodásából Lugossy-kódex
nevet visel. Sajátságos azonban, hogy ő, aki ehhez a ereklyéhez mindvégig
valami különös szeretettel vonzódott, újra meg újra áttanulmányozott, egyes
cantióit és históriáit más lelőhelyeikkel pontosan egybevette, magáról a mű
irodalomtörténeti értékéről nyomtatásban soha nem szólott. Nagy kár, amelyet csak
az ellensúlyoz némileg, hogy viszont e kódex megint az ő buzgalma révén lett a
régibb (XVI-XVII-ik sz.) költészetünkre irányuló kutatásoknak mihamar jól
ismert és megbecsült forrása, amelynek eredményeit Szilády Áron jegyzetein*
kezdve, ma már a legfrissebb doktori dissertatiokban is ott találjuk. (* L. Szilády Áron: Régi Magyar Költők Tára
IV-V-VI. köteteit. Bodnár Zsigmond: Irodalom története I. k. 441-442. l.)
Ám egy igazán avatott, múltjához és értékéhez méltó kritikai kiadása, vagy
legalább tüzetes ismertetése még mindig várat magára.* (* Leíró szempontból eddig tudtunkkal ketten érdekelték: u. m. Erdélyi Pál
abban a 16 soros cikkében, amelyet „Énekes könyveink a XVI. és XVII. században”
című derék tanulmányában szentel neki. (L. Magyar Könyvszemle, 1899. éfv.)
Aztán Kálmán Farkas a „Debreczeni Prot. Egyházi és Iskolai Lap” 1886.
évfolyamában.)
Különben
a kódex egyéni rajzát azok után, amiket róla már eddig mondottunk, még a
következőkkel egészíthetjük ki.* (* Hiányzanak
az 1-29; 411-42; 49-50; 95; 100; 187-188. és a 190, 197. levelek.)
A
több helyt erősen megcsonkult s az eredeti számozás szerint ma 197 (de tényleg
159) levélből álló, bekötött kézirat alakja ívnegyedrét. Papírja vastag, barnás
színű s a mai ú. n. diósgyőrihez mutat közeli rokonságot, de nem végig ugyanaz
a minőség sem az anyagát, sem a vízjegyét tekintve. Így például a 102-106.
levelek vékonyabbak, s megsárgult színükkel is élesen kirínak a többi közül.
Viszont a 134-152-ig esők barnák, durvábbak, pergamenszerűek. Vízjegy mindössze
52 levelén található, s kétféle típust mutat: egy részén valami stilizált
kétfejű sasos minta, a másikon elliptikus kör alakban egy csillag, tetején M és
H betűkkel, amelyek már magukban is más és más papírnemnek felelnek meg. Írása,
bár elég változatos, hol ifjabb, hol öregesebb karakterrel: átlag egyazon
tollból ered, hellyel-közzel azonban más kezet is elárul. Ilyen például, hogy
csak a legkétségtelenebbeket említsük: a 98-ik levél (baloldali lapján) azé a
10 soros „Éneké”, amelynek szép, gondos és kerek betűi jelzés nélkül is
mutatják vendég voltukat. Írójuk – a bejegyzés szerint – Johannes Marozsán s.
Her: Szőlősi, aki „Compatri Suo Sibique amando Pau: Somogio scripsit 1635, 8.
die Apprilis”. Viszont egy másik, a 122-5. leveleken (a Vitéz Francisco
históriájában) már sokkal ügyetlenebb, elhányt, kisebb betűs, némi asszonyos
színezettel. Talán az énekgyűjtő valamelyik nőismerősének tollából, aki egy
időre – úgy tetszik – átvette a másolást. (Legen elég egyúttal itt említenünk
meg, hogy az utol, 197. oldalon, a Lugossy még fiatalos, könnyen futó sorai
pótolják ki az „Izsák házasságáról” szóló história 5 hiányzó versszakát.
Ugyancsak ő utalgat Bornemissza Énekeskönyvére vöröstintás jegyzeteivel az
initiálék alatt.)
A
kódex mai alakjában összesen 45 éneket tartalmaz; éspedig 16 cantiot és
dicséretet, 10 vegyes tárgyú moralizáló verset, 3 házassági éneket (Batizi Házasságról való énekét, az
Adhortatio Mulierumot és a Házasok énekét). Ezenkívül ami fő értéke, 11
ótestamentomi, egy újabb egyháztörténeti (Spira F.), 2 romantikus és 2 magyar
tárgyú széphistóriát. (Szigetvár
elvesztéséről és Turi Györgyről.) Ezekből két cantio és egy széphistória (A tékozló fiuról), továbbá 4 moralizáló
ének (elöl egy, középütt három): hiányos.
Az
énekek átlag valamennyien a XVI. század második feléből, az 1540 és 94 közti
időből erednek. Kettőt kivéve, t. i.: egy cantiót (Cantio optima 69. l.) és egy
bibliai epikumot (Gedeon historiája 174-9. l.), amelyek közül ez utóbbi 1607,
az előbbi 1609-ből való, s mind a kettő Földváry Ambrus, valószínűleg
kispeterdi predikátor tollából ered. A többi szerző egytől-egyig a XVI. század
jól ismert énekese, név szerint: Nagy bánkai Mátyás, Bornemissza Péter és
Miklós, Dézsi András, Batizi, Sztárai, Ilosvai Selymes Péter, Szepetneki János,
Enyedi György, és egy világi ember: Ráskai Gáspár. Újak: Báthori Boldizsár,
Marozsán János hercegszőllősi rektor és egy nő: Dóczi Zsuzsánna stb. De van
rajtuk kívül egy pár névtelen is.
Ami
már a kódex íróját, helyesebben másolóját illeti, ez, amint fentebb említők, egy
Somogyi Pál nevű kálvinista rektor, aki a XVII. század első tizedeiben (1627-35
közt) – mint az énekek végén jelzi -, bizonyos „Ujfalu” nevű községben
másolgatott. De hogy melyik Ujfalut kell már itt értenünk, erre nézve semmi
közelebbi felvilágosítást nem kapunk tőle. Szilády Áron, aki a R. M. K. T.-ban
(VI. kötet, 296. és 366. lapok) kétszer is hivatkozik Somogyira, berettyóujfalusi mesternek mondja, de
hogy milyen alapon: nem okolja meg. MI a magunk részéről hajlandóbbak vagyunk a
somogyvármegyei Ujfalura gondolni* (*
Somogy dél-keleti részén már a XV.
században is több Ujfalu nevű község volt. L. Csánky „Magyarország történeti
földrajza a Hunyadiak korában”. II. k. 653. l.), amely Magyar előnévvel (a mellette levő Németujfalu csak puszta) ma is
virágzó református egyház belső Somogyban. Föltevésünket támogatja a versvégi
jegyzetekben és a versfejekben előforduló más somogyi és baranyai helységre
történt hivatkozás is: így pl. Hobol-ra,
ahol Somogyi Pál a saját megjegyzése szerint* (* Érinti ezt a gondolatot Kálmán Farkas is. De sk érinti, ő a maga
részéről Szilády nézetéhez csatlakozik.), gyermekéveit töltötte (s talán
ott is született), aztán Gigé-re,
ahol in „aedibus suis” másolgatott. De ezt támogatja Marozsán herczegszőllősi mester barátja is, aki
mint „compatri suo”, magyarul mondva hát „földi”-jének írja be emlékül a
kódexbe saját énekét. Valamint Földváry Ambrus prédikátor, aki meg a kispeterdi polgároknak ajánlja a maga
szerzette Gedeon históriáját. Mindezek a helyi vonatkozások sokkal inkább utalnak
a Somogyi, mint a Bihar-megyei Berettó-Ujfalura.
De
van még ezeken kívül egy másik negatív érvünk is. Főiskolánk Sedes
Studiosorumában a XVII. sz. elejéről (23. l.) tényleg találunk egy Paulus
Somogyi nevű tanulót, akiről az acta csupán
annyit mond, hogy 1629-ben lépett a kollégium kötelékébe. Föltéve már, hogy
ez lenne az az ifjú, aki valamely dunántúli particulából jött ide felsőbb
tanulmányai folytatására, még akkor is, mivel ezek a tanulmányok legalább 3-4
évet vettek igénybe, lehetetlen, hogy ennyi idő alatt, éppen Debrecenben, a
protestáns versköltés és kiadás metropolisában soha egyetlen éneket se másoljon
bele nótáskönyvébe. Nem, ez a somogyi aligha lehetett a versíró, s annál
kevésbé, mert ő már akkor – saját szavai után ítélve – régen iskolamester, s
körülbelül 28-30 éves férfi.* (* A
Földvári-féle Gedeon hirtória végén mondja Somogyi, hogy: „in pueritia mea in
Hobol scripsi hanc historiam A. D. 1629.”)
Mind
e külső-belső érvekkel szemben a berettyóujfalusi rectorságot csupán egy adalék
látszik támogatni: a „Historia de moribus in convivio” c. ének alatti jegyzet
(167-174. ll.), amely szerint ezt még 1616-ban, szalontai tartózkodása idején másolta le először Somogyi. Ámde,
hogy ez a szalontai útja éppen nem valami könnyebb, afféle szomszédba tett
kirándulás, hanem nagyon is hosszú, és szokatlan út lehetett előtte, mutatja
folytatólagos megjegyzése: scripsit „ultra transtibiscum”; tehát túl a Tiszán s
méghozzá 1616-ban. Szóval fiatalabbkori éveiben tiszántúli vándorlásai alatt.
E
becses kódexnek azonban nem csupán tartalma, hanem a kötése is figyelmet
érdemel, mert egy azok közül a pompás, magyaros stílű relieur-munkák közül,
amelyek igazi virágkorukat éppen itt Debrecenben, a XVIII. sz. u tolsó s a XIX.
sz. első évtizedeiben élték.* (* L. erről
bővebben a Petőfi Almanach-ról írt ismertetésünket. Erdélyi Muzeum. 1909. évf.)
A fedél külső borítéka finom pergament, rajta a színeknek és a formáknak olyan
változatos, mondhatnók keleties gazdagsága, amely az itteni helyi és
korviszonyokat véve figyelembe, valóban meglepő. Sajnos, hogy a hosszú hányódásban épp ezek a kényesebb természetű
részei (arany metszésű szegfű, rózsa, tulipánt-díszei, vignettái, 3-4 féle
színezése stb.) mentek rajt leghamarább tönkre, bár hellyel-közzel most is jól
éreztetik azt a festői hatást, amellyel könyvünk annak idején méltán
dicsekedhetett.
Azt
hisszük, hogy ezt a díszes köntösét is már itt Debrecenben nyerte, erre vall
legalább egy sereg hasonló stílben remekelt társa ugyancsak a főiskolai
könyvtárban, s erre testvérének, a Debreczeni-kódexnek egy fontos utalása,
amelyet a benne levő adat szerint 1759-ben szintén maga a kollégium köttetett
be. De bárhol, bárkinek a tulajdonában érte ez a megtiszteltetés, avatottnak
bizony éppen nem mondhatjuk, mert a remeklő mester csupán a külszínre lévén
tekintettel, magával a kézirat épségével vajmi keveset törődött. A levelek
szelét itt-ott annyira legyalulta, hogy néhol nemcsak a lapszámok, hanem fönt a
verscímek, lent a sor- vagy versszak jelző szók is olvashatatlanokká lettek.
Sőt, ragyogó tábláival még a pusztulástól se tudta megóvni, mert elöl és hátul,
tehát épp ott, ahol esetleg a kódex egyéni történetére is kaphattunk volna
adalékokat, úgy tetszik, már korán s rendkívül megcsonkult. Pedig hogy a
bekötés idején még teljes lehetett: a könyv sarkának bővebb méretű szabása
világosan mutatja.
*
Befejezésül
legyen szabad ide iktatni a kódex egyik közismert darabját, egy XVI-ik
századbeli házassági éneket, melyet a
versfők kezdőbetűinek tanúsága szerint Nyilas
István (később nagyszombati tanács-úr, majd városi főbíró) és Zsámboki Anna egybekelésekor (1548)
szerzett az új pár valamelyik tisztelője. Talán épp maga a buzgó reformátor,
Nagybánkai Mátyás, aki kemény raboskodás után szintén ez idő tájt
prédikátorkodott Nagyszombatban. – De lett légyen az írója bárki: a költemény
kétség kívül egyike protestánskori költészetünk legszebb virágainak. Mily szép
gondolat benne mindjárt, hogy a gratuláns – üres bókok vagy rideg moralizálás
helyett -, maga egészen háttérbe vonul s közvetlen az új párt vezeti elénk, s
velük mondatja el szerelmes szívük jókívánságát. S ebben a kedves ömlengésben,
amellyel így egymást köszöntik, nincs egy szemernyi érzékiség, nincs semmi
sikamlósság, ellenkezőleg, úgy hangzik az egész, mint egy meleg fohász, hogy az
Úr éket végre meghallgatta, s „egymás jó társgyámolául és ékességéül”
egybevezette.
Ám
ennek a kölcsönös boldogságnak és boldogulásnak egyszersmind, már ahogy a
vőlegény jövőn merengő lelke elképzeli, alapföltétele az, hogy hitvese az ő
tanácsait mindig örömmel fogadja, neki híven engedelmeskedjék. Vagy amint a
vers végén összefoglalja,
„Somma szerént:
víg szerelmem, beszédöm értsed,
Mindönökben az nagy Istent féllyed, tisztöllyed,
És az én tiztösségömet te megőríszszed.”
Oly
felfogás, mely kora, a XVI-ik század mélyén vallásos és patriarchális világát
még a családi élet e legbensőbb vonatkozásaiban is híven jellemzi. Hogy
mennyire híven, mutatja az a repeső készség, mellyel a „nyájas és vig”
menyasszony, kódexünk nyelvén a „virág”, ura intelmeit megköszöni, jó tanácsait
„mint drága kincset szívébe zárni” törekszik. Mindezt még a kényesebb
természetű dolgokban (a gyermekáldás emlegetésében is) annyi bájjal és tisztes
szeméremmel, ami előttünk, a mai kor gyermekei előtt kétszeresen figyelemre
méltó.
Íme,
a XVI-ik század magyar női eszményképe, mely a házasságot igazán mennyei
eredetűnek látván, legfőbb hivatását abban találja, ha istenes lelkével férje
egyéniségébe mentől inkább beleolvadhat, s ha családjának és gyermekeinek
szentelheti egész életét. Valóban nemcsak esztétikai, hanem kortörténeti
szempontból is becses adalék ez az alábbi vers, mely ha költői lendület és
nyelv dolgában Balassi géniuszával nem versenyezhet, de a benne reszkető
érzések nemessége, kifejezéseinek megkapó gyöngédsége az összes e korbeli
nászdalok élére emelik.
De
hadd szóljon már helyettünk a lakodalmi énekes kobzán az ifjú pár. Kezdi a
férfi:
Sokszor kértem én az
Istent nagy szivem szörént,
Hogy mutasson társat
néköm ez világ szörént,
Kivel holtig együtt
éllyek az Isten szörént.
Társul ada az Úr Isten
tégöd énneköm,
Hogy te lennél
nyavalyámban nagy segétségöm,
Mindönökben ékösségöm,
nagy tisztösségöm.
Egyetemben az Úr Isten
sokká éltessön,
Gonosz hirtül, névtül
minket ő meg őriszszen,
És egymással mind
holtunkig meg elégétsön.
Piros gyönge szép
orczádra tekéntetömben,
Vödd eszödben mire
intlek nagy örömemben.
Hogy mind holtig
maradhassunk tisztösségünkben.
Az te nyájas vig
szömélyöd nálam igy kedves,
Beszédömnek ha lelendesz
te engödelmess,
Lész érötte mindönöknél
nagy diczéretös.
Nevelködik hirünknevünk
és tisztösségünk,
Isten szerént
szeretettel ha együtt élünk,
Az Istennek áldomása
leszön mi raytunk.
Vigan látyok házasságnak drága gyömölczét,
Mindennemö jószágunkank
neveködéssét,
Ha halgattyok
szeretettel egymás beszédét.
Segét minket az Úr Isten
ez világ szörent,
Nyugodalmat holtunk után
más viág szerent,
Ha mast élünk az
istennek törvénye szerent.
Nálad legyen az én hitöm
drága szálogom,
Szerelmemet egyötemben
vele ayánlom,
Ez may nap en magamat
neköd ayjánlom.
Irjad elbe vig szivedben
az mit mast mondok,
Mert nagy drága kentsöt
mast én te nálad hagyok,
Kiről neköd jövendőre
nagy sokat szóllok.
Legyön nálad én szálogom
mint egy röytöt kéncz.
Az te két szép
szemeiddel en reiám tekéncz,
Intésömről engöm
mindönkor te megemlécz.
Akkar én hol járjak
kellyek ez világ szörént,
Néha bátor táullegyek
szömélyem szörént,
Vigy szivedben nálad
vagyok szerelmem szörént.
Somma szerent, vig szerelmem,
beszédöm értsed,
Mindönökben az nagy
Istent féllyed, tiztöllyed,
És az én tiztösségömet
te megőriszszed.
*
Az virág igy szól
viszontag szeretőjének,
Kiről mastan
szöröztetött ez kisded ének,
Mert ők ketten Isten
szörént igy beszéllöttek.
Nálam kedves és
szerelmes az te beszédöd,
Drágalátos, tisztösségös
mindön intésöd.
Vig szivemben
hellyesztetöm drága intéssöd.
Nem akarom meg bántanom
te vig szivedet,
Az miben meg ismérhetöm
te erkölcziödet
Ahoz szabom én elmémet
és é letömet.
Az Úr Isten minket együt
sokká éltessön,
Mindön nemü sok gonoztul
meg ótalmaszon,
Hászasságnak
gyömölczével megótalmazon.
Szent Lélekkel az Úr
Isten meg környéközzön,
Egymás közöt
szerelmünkben meg erősécziön,
az ő erős Jobb kezével
minket őriszszön.
Az Úr Isten adgyon néköm
olyan szent lelköt,
Hogy tehessek
kegyelmednek oly szolgálatot,
Kivel kivess vig
szivedből mindön bánatot.
Mennyből legyön az
Istentül nagy segödelmem,
Hogy lehessön kedves
nálad az én életöm,
Mindönökben engödelmes
az én életöm.
Bátoriczia en éltömet
Isten Szent Lelke,
Hogy lehessek bánatodnak
viaztalója,
Szükségödnek segétője,
ió társ gyámola.
Óh mely szivem szörént
kéröm az nagy Úr Istent,
Hogy éltesse együtt
velem te kegyelmedet,
Mindönökben én láthassam
te ió kedvedet.
Kegyelmednek ajánlottam
ez nap magamat,
Szüleimnek holtig való
szolgálatomat,
Tanitottak és viselték
mindön gondomat.
Jésus Urunk esztendei,
kikel multanak,
Ezör öt száz negyven
nyolciat kit megirtanak
Az két félről kik
egymással igyen szóltanak.
Forrás: Debreczeni Képes
Kalendárium. XIII. évf. 1913.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése