Fehér ruhádban itt állsz a szobámban,
Szelid-szerényen, tán nem látna más,
Ám lelkem, hogyha szárnyat bontva indul,
Tied Uram az első pillantás.
S ha ott vagyok, az eszmék harc-tüzében:
Lepled kibontva, im előttem szállsz,
Majd győztesen vagy szárnyszegetten néha
Hogy visszatérek: csak mellettem állsz.
Csodás varázs az, mely szemedben lángol
Te mégsem élő, néma kis szobor.
Tekintetemmel, csak ha csöndes, tiszta
Itt benn a szivem, úgy találkozol.
De tiedbe kapcsolódva
egyszer:
Nem hágy, nem addig bús tekintetem,
Amig a lelkem minden gondolatját
Uram! lelkedben meg nem fürdetem.
Gyöngéd kezed, egyik szivedre zárva,
A másik, érzem, én reám mutat.
S hajlékony ujjaid irányát nézve
Megláthatom az egy igaz utat.
Vezess e kézzel, én Uram vezess el,
Amerre jártál egykor tenmagad
A másikkal, mely sziveden pihent meg:
Az én szivem kebledre elfogadd.
Lábad lelép a keskeny talpazatról
S kart-karba öltve, utra indulánk.
Megnépesül kicsiny szobám szavadra
S fehér világod fénye süt le ránk.
Lelkem leroskad, a szemem se birja…
Immár megértelek, Te vagy velem
Világ-megváltó üdv, nagy eszme:
Én testet öltött édes Istenem.
Forrás: Debreczeni Képes
Kalendárium. XIII. évf. 1913.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése