2020. márc. 7.

Jókai Mór ifjúsága. A bölcsőtől a bujdosásig.


Horovitz Lipót festénye után.     Hornyászky V., Budapest

Mikor valamelyik hatalmas folyót nézzük, amint partjai között megduzzadva rohan előre, szinte megszeretnek kérdezni a haboktól: honnan jöttök, honnan eredtek, hogyan váltatok ilyen hatalmassá? Képzeletünket valósággal izgatja az a rejtelmesség, amellyel a nagyság kezdetét be szokta burkolni a rohanó idő. Nagy emberek életének történetében is talán mindennél jobban érdekelnek bennünket az ifjúság évei. A hatalmas életpálya a maga nagyszerű munkásságával csodálatot kelt a lelkünkben, de a képzeletünket, a kíváncsiságunkat mégis az a kérdés izgatja legjobban: hogyan vált ilyen naggyá ez a kiváló ember? Jókai Mór hosszú életének történetében, szerencsére nem födik el előttünk a tovaszállt hosszú esztendők a mindinkább szélesedő ösvényt, amely a hatalmas pálya kezdete volt. Maga is szívesen vissza-visszaszállt a képzelet szárnyain a múltba, s lejegyezgette a gyermekkor és az ifjúság legjellemzőbb epizódjait, s ezenkívül a kortársai is egész sereg érdekes adatot mentettek meg számunkra az emlékeikből. Érdekes, sőt, azt mondhatjuk, hogy regényes volt e nagy író egész életet, de talán e regényességből a férfikor határáig eső esztendőkre jutott legtöbb.

Jómódú nemesi családból származott, s az apja Ásvay Jókai József volt. „Az y – írja maga Jókai – a név végén nemesi privilegium volt, valaminthogy vármegyei hivatalt csak nemesek viselhettek. Atyám azonban nem maradt az apai háznál a „kis urak” ősi gazdagságát folytatni, hanem arra a szokatlan pályára lépett, melyen az egyéni tehetség szerzi meg az életmódot. Jogot végzett, ügyvéddé lett, s e hivatása mellett városi hivatalt töltött be: amit úgy hívnak, hogy „árvák atyja”. Halála után a számadása alatt levő pénztárak rendben találtattak. Én büszkébb vagyok az apám tiszta kezére, aki a polgári becsületet hagyta rám örökségül, mint az ősapám véres kezére, aki harci érdemeiért a nemesi címünket nyerte.”

Nagyon büszke volt mindég az apjának puritánságára, amelyet kedves történetkével jellemez a visszaemlékezéseiben. Elvitte egyszer az apja a komáromi városházára, a hivatalába, s megmutogatta neki a nagy vasládákat, amelyek tele voltak mindenféle csillogó pénzzel: az árvák pénzével. Az ellenőr is jelen volt, s rámutatva a fatányérban levő legkisebb ezüstpénzekre az ötkrajcárosokra, biztatni kezdte a kis Jókai-fiút: „No végy el belőle magadnak egyet.” De a kis fiú nem akart hozzányúlni a „más pénzéhez”. De az ellenőr megnyugtatta: „Én ahelyett egy ócska ötöst teszek vissza a magam zsebéből.” Most azután kivett egy ezüstpénzt a kis fiú a tányérból. „De nekem – meséli visszaemlékezéseiben Jókai – nagyon égette az az ötös a markomat. Mégiscsak olyan pénzt volt ez, ami az édes apám gondviselésére volt bízva. Máskor senki sem nézett oda, visszatettem az ötöst a tálkába. Mikor az apám halálával a számadásait és a pénztárt átvették: öt krajcárral többet találtak benne a kimutatásnál. Ez az én visszalopott öt krajcárom volt az.”

Valóban igen puritán jellemű, szelíd, vallásos lelkületű ember volt Jókai atyja; olyan boldog családi életet teremtett az otthonában, hogy Jókai még öreg korában is emlegette: „Milyen angyali élet volt annál a mi házunknál! Sohasem hallatszott ott egy haragos szó. Testvéreim szerették egymást, engemet még jobban.”

Jókai Mór édesapja, Jókay József, a Komárom-megyei Ó-Gyalláról került Komáromba; atyjának Jókay Jókay Sámuelnek ott volt a birtoka. Jogi tanulmányainak elvégzése után, amikor Komáromba megtelepedett, feleségül vette Pulay Máriát, s ezután vette meg a Vármegyeház-utcában azt a házat, amelyben Jókai Mór született. Öt gyermek volt, de

Jókai szülőháza Komáromban

ezek közül kettő még kiskorában meghalt. Mór volt az ötödik. Bátyja Károly s nénje, Eszter – később Vályi professor felesége – ott töltötték boldog gyermekkorukat abban a vármegyeház-utcai házban, amely amolyan régimódú „lábas ház” volt s az udvarának magas deszkakerítése és a belül ültetett akácfák miatt nem lehetett látni az utcáról. Hátul pedig nagy kertje miatt volt elzárva. A hosszú épület, végig boltíves folyosójával, félig fallal berakott négyszögletű oszlopaival valaha, a protestánsok üldözésének idején, titkos gyülekezőhelye volt a komáromi kálvinistáknak. Az utcaajtóra alkalmazott zörgető koccanásáról ismerték a hívek jövetelét s a szájhagyomány szerint ott tartották az istentiszteleteiket abban a leghátulsó szobában, amelyben Jókai Mór született 1825. július 18-ikán. Nagy volt az öröm a családban a kis fiú születésekor: visszajött a meghalt Lajoska. Előbb Lajosnak akarták keresztelni, de a családbeli öreg nénikék azt jövendölgették, hogy végzetes volna ez a név az újszülöttre is: Jókaiék harmadik gyermeke is Lajos volt és meghalt s a negyediket is Lajosnak keresztelték és ez sem maradt meg. Az újszülöttet tehát Móricnak keresztelték február 20-ikán s ez a

Jókai levele édesanyjához, amelyben esküvőjéről értesíti

keresztnév később érdekes eset okozója volt. Jókay József 1826 tavaszán megvett a Szombati-utca és a Nagy Mihály köz szegletén egy rozzant házat és újat építtetett a helyére. Az építés megkezdése előtt beállított Jómb és filigrán ezüstláncos öltözetében s elmondotta, hogy az ő családja igen megtisztelve érzi magát azáltal, hogy az „ő nevükre keresztelték a tekintetes úrék a múlt esztendőben született kis fiukat”. Ők tehát elhatározták, hogy ezt a nagy tisztességet meghálálják és az újonnan épülő házhoz a Móricz-család mindegyik tagja három napot fuvaroz, szekérrel járulván a háztöltéshez. S csakugyan szavuknak álltak.

Az új házba 1826-ban költözött be a Jókay-család. Jókay József mag is szerette a művészetet és a költészetet s nagy könyveket írt tele az olvasott versek szebbjeivel s festegetni is szeretett és illusztrációkkal díszítette a lapokat. Az akkor szegény viszonyokhoz mérten némi díszt akart adni az új lakásnak, s az egyik szobában négy jókora színezett képet függesztett fel a fehér falakra, széles fekete rámákban. Tell Vilmos történetét ábrázolták ezek a képek, s ez a történet és ezek a jelenetek voltak az elsők, amelyek Jókai Mór fantáziájára először hatottak. „Mint örültünk mi azoknak a képeknek – írja Vályiné-Jókay Eszter – Hányszor el kellett nekünk annak történetét apróra magyarázni!”

Vályiné-Jókay Eszter visszaemlékezéseiből érdekes epizódokat tudunk Jókai Mór gyermekkorából. Eszter nagyon szerette a kis fiút. „Mindig az én ágyamban aludt az én kedves öcsém – meséli. Este készítettem az ágyamhoz egy pohár vizet, éjjel aztán, ha ébredt, megitattam; éppen nem volt alkalmatlan. Később már csak megkereste a fülemet kezecskéjével, megmorzsolgatta: „Dundi néném, Dundi néném, dj egy kis vizet”, suttogva kérte. Egy tölgyfa-zsámolykába kapaszkodva tanulgatott járni, miközben azt mondogatta: „lassan, okosan”. Előbb tudott beszélni, mint járni. Később már magában szaladgált, s amikor az apja aggódva intette, hogy vigyázzon, mert elesik, - fürgén kiáltotta vissza: „Nem esem ej, vidázot madamja!” Mikor már jobban megnövekedett, ki-kivitték a  szülei a  nagyapjához, Jókay Sámuelhez Ó-Gyallára s itt a tót juhász gyermekei voltak a játszótársai. Meg is tanult tőlük sok tót szót, aminek később hasznát vette Tallérossy Zebulonjának beszéltetésénél.

Otthon szép meséket hallott az apjától s nagy fantáziájának ezek voltak az első táplálékai: Cselika Péter története, a Szalonnavár, meg Hüvelycsik Jankó meséje. Volt egyébként a családban egy poétanő is: Jókay József nővére, Zsuzsanna, Gózon Istvánné, aki verseket írt s egy Tajnai nevű dúsgazdag embert akart megnyerni mecenásul a kinyomtatásukra. Tajnai meg is ígérte, hogy „akárhány szérűvel lesz, kinyomtattatja”. A poéta nagynéni is alkalmasint sok szép versikét és történetkét mondhatott el az eleven eszű fiúcskának, aki nemsokára maga is verselgetni kezdett. A színházba is elvitték negyedféléves korában, de belekiáltott a játékba: „Óh, asszonyok, asszonyok!” Ez volt az első nyilvános szereplése. Nagyon gyorsan fejlődik a fiúcska esze, s csupa játékból megtanulta az apjától a betűvetést és az olvasást, amikor azután bekerült az iskolába, már meglehetősen

Tájkép. Jókai ifjúkori festménye

tudott írni és olvasni. Mikor beadták az iskolába „csak éppen akkora fiú volt még, hogy nem látszott ki a földből, s elbírta a zsoltárt, ha két kézre fogta.”

Visszaemlékezésében érdekesen írja meg, hogy mi módon történt a nagy eset. „Elvitt jó apám kézen fogva nagy rettenetes épületbe, aminél iszonyúbb palotát képzelni sem lehet. A hosszú folyosón kettős ajtók voltak, amiken keresztül rejtelmes silabizálás félelemgerjesztő hangjai szivárogtak át: az emeletbe vivő lépcsőn, mely a diák klasszisok ismeretlen

 
Jókai, Petőfi és Vasváry. Régi fametszet után

titkaiba vezetett fel, öreg diákok csörtettek alá, akik végezték a leckét s mentek hazafelé, roppant könyvcsomókkal hónuk alatt. Ó, mi óriások voltak én előttem ezek az öreg diákok, mennyit tudhatnak ezek, amit én nem tudok! A folyosóra nyíló ajtók egyikét azután felnyitotta jó apám előttem, s kezemnél fogva előre bocsátott. Háromszáz gyerek ült odabenn harminchárom padon, mind olyanok, mint magam. Rettenetes egy ország, ahol csupa gyerekek laknak! A falon egy óriás tábla, arra írva nagy szörnyeteg betűk, azokra mutogatott egy fölséges tekintetű férfiú egyszerű pálcájával, a gyermektábor pedig mondta rá: ábc ab vaskalap, ha megütöd, megharap”… „Ezután pártfogásba vette őt a nagybajuszú férfiú, akit úgy hívtak, hogy „rektor úr”. Megkérdezte a nevét, majd az apjának távozása után beültette az egyik padba, s elébe tette a zsoltárt, hogy meggyőződjék az olvasásban való jártasságáról. Nagy volt a csodálkozás, az iskolában, amikor a legkisebb diák egyszerre folyékonyan kezdett olvasni. Kedvence volt ezután mindig a rektornak, Székely Sándornak, aki a tanítás után gyakran tartotta magánál, s meséket mondott neki Mária Terézia udvari bolondjáról, Mátyás királyról s találós mesékre is tanítgatta. Mikor először tért haza az iskolából „úgy fogadták otthon, mint valami diadalútról hazatérő bajnokot”. „Jó néném – írja – szilvás derelyét készített számomra, amiért jól viseltem magamat s úgy hiszem, büszke voltam a cselédség előtt, midőn kiültem a szederfa alá s fennhangon kezdtem tanulni a Kis Káté és a Hármas Kis Tükör nevezetes tudományát.”

Egyébként nagyon félénk gyermek volt, s még az a gondolat is rémítgette, hogy elevenen fogják eltemetni. Ezért – nyolc éves korában – szüntelen a derekára kötve hordozta a végrendeletét, amelyben arra kérte az anyját, hogy ne temettesse el felboncolás nélkül. Már akkor bontakozni kezdett hatalmas képzelőtehetsége. „Mindenféle borzalmas eszméken – írja – úgy el tudtam gondolkodni, órákig üldögéltem magamban, háborogva az én szederfám alatt… Ott rajzolgattam mindenféle csodálatos szörnyeket egy nagy palatáblára s komponáltam magamban rémséges históriákat a szörnyetegek mellé.”
  
Jókai első történelmi tankönyve

A játszópajtásoktól félrevonulva, a kert legszélsőbb szegletébe bújt, s kukoricaszárból házat építgetett vagy faragott mindenféle fegyvert a képzelt ellenségek ellen, s készített földalatti sírboltot is a selyembogarai számára. Láthatjuk ezekből az érdekes adatokból is, hogy már korán kezdett fejlődni a képzelőtehetsége. Sőt, már hozzáfogott a versíráshoz is. Szépen megvonalazott papirosra megírta atyja névnapján – 1832-ben – ezt a versecskét, a legelső „irodalmi munkáját”:

Tartsd meg jó Atyámat Isten,
Hogy az mindenben megintsen,
Ha dolgaimban hibát
Hogyha lát.

Még ugyanabban az esztendőben a tanítója nevenapjára is írt verset, mely így szól:

Éltesd Uram Tanitómat,
Tartsd meg az én Rectoromat,
Hogy a jóra vezéreljen,
Hogy az ördög kárt ne tégyen
Az én lelkemben.

Azután írt egy verses talányt és egy versecskét egy szegény őrült emberre, aki Komárom utcáin csatangolt s mindig azt kiabálta: „Urak a papok!” Kilenc éves volt már, s nagy esemény történt ekkor az életében. Ez a két verse nyomtatásban is megjelent, a komáromi Tóth Lőrinc, aki már akkor az Akadémiától megkoszorúzott költő volt, meglátta a két versecskét

Jókai édesanyja. Jókai eredeti festménye után

és beküldte az egyiket, a talányt, a „Regélő”-nek, a másikat pedig a „Társalkodó”-nak. Így szól ez az utóbbi vers az elébe tett megjegyzéssel:

Révkomáromban egy szegény tébolyodottra, aki házrúl-házra járva teng, következő verset írt egy ugyanottani 9 esztendős fiúcska (Jókay M.).

Olyan vagyok én mint az olly madársereg,
A’ melly elvétedvén, az ég alatt cseveg.
Én is eltévedtem elmémben, bujdosok,
Szánjatok meg, kérlek, lelki jó orvosok.

Íme, már megkezdte tehát Jókai az irodalmi pályáját – kilenc esztendős korában. Tíz éves korában már öt felvonásos szomorújátékot is írt a diákpajtásaiból alakult műkedvelő társaság számára „Hohenheimi Fridrik vagy a meggátolt gyilkosság” címmel. Mire bekerült a komáromi református gimnáziumba, ahol egyelőre 1833-tól 1837-ig tanult egyfolytában, már némi irodalmi dicsőség is körüllengte. 1837-ben két évre Pozsonyba vitték német szóra, cserébe Zsigmondy Sámuel evangelikus lyceumi tanár fiacskájáért, aki meg Komáromba ment Jókayékhoz magyarul tanulni. Csupa eminenciával került azután haza a pozsonyi evangeliius Lyceumból. „Mire megvénülünk” című regényében fedezhetjük fel a pozsonyi emlékeit.

Hazakerülve elvégezte Komáromban a retorikai, a poetikai és a logika tanfolyamot, azután – tizenhat éves korában – a pápai református főiskolába vitték. Nevezetes szerepe van az életében a pápai éveknek. Itt ismerkedett meg Orlai Petrich Somával és Petőfi Sándorral, s egész sereg nagyratörő ifjúval, akiknek később jelentékeny szerepük volt a közéletben. Petőfi és Orlai Petrich Soma voltak a legjobb barátai. Maga akkoriban festő szeretett volna lenni; Orlai Petrich Soma, aki később festő lett, a novellázásban igyekezett kielégíteni az ambícióját, Petőfi pedig a színészetért rajongott. Volt az iskolában „Ifjúsági Képzőtársaság”, amelynek ülésein a diákok maguk csinálta verseket, novellákat olvastak fel vagy pedig szavalták. Jókai itt olvasta fel 1841. november 19-én „Mi az” című versét, amely azután belekerült az érdemkönyvbe. A következő évben, február 9-ikén az „Istenítélet” című elbeszélését érte ez a kitüntetés. Ezután „Ősi kard”, „Agg lantos” című verseket olvasott fel, majd „Vágytárs” című elbeszélését bocsátotta bírálatra. Kerkapoly Károly volt a bíráló, s igen kedvezőtlenül nyilatkozott erről az elbeszélésről. De hamarosan megvigasztalódott Jókai, mert egy arany jutalmat nyert „Tűz és víz” című elbeszélésével. Ez volt az első arany, amit irodalmi munkáért kapott. Az iskolaév végén összesen hét aranyat nyert a képzőtársaság három


Jókai ifjúkori arcképe a költő saját kezű rajza után

kiválósága: Petőfi, Orlai és Jókai. Egy aranyat el is mulattak még aznap „Franci zsidó korcsmájában”. Petőfi akkor hagyta ott a katonaságot, s Pápán akarta folytatni félbemaradt tanulmányait, nagy szeretettel ragaszkodott Jókaihoz. Orlaival együtt meg is látogatta őt Komáromban 1842-ben, az iskolai év végeztével. Jókai fejlődésére nagyon jótékonyan hatott Petőfi barátsága. „Mikor Pápán legelőször találkoztam Petőfivel – írja Jókai „Az én kortársaim” című visszaemlékezésében – az egy sáros, esős időben történt, egy sikátorban jött rám szemközt, kopott kurta köpönyeg halavány arca elé húzva; mindég olyan nagy rohamos léptekkel járt, mintha valakit űzne s nem szokott a szemeivel keresni senkit. Egy diáktársam rákiáltott: „Hová, bús hazafi!” Nem felelt semmit; félretaszított az útjából s odább ment.” Ez az elevenen festett kép érdekesen jellemzi Petőfit. Nem is vonzódott ő Pápán senkihez, csak Jókaihoz és Orlai Petrich Somához. A véletlennek sajátságos kedvezése, hogy Jókainak ilyen barátja akadt éppen fejlődésének kezdetén, amikor lelkesítésre, biztatásra volt szüksége. Pedig Petőfinél lelkesebb és önzetlenebb biztatót keresve sem találhatott volna. S valóban nagy szüksége volt az ilyen biztató barátra, hiszen akkoriban még nem volt elég bizodalma önmagához s maga sem ismerte meg a tehetségét, és inkább festő akart lenni, mint író. Igaz, hogy ügyesen festegetett, de a művészpályán talán mégsem boldogult volna, vagy legalább nagyon mögötte maradt volna az író Jókainak.

Mikor Pápáról Kecskemétre ment a jogakadémiára, még mindég kedvesebb volt neki a festegetés az írásnál. Pápán meggyöngült az egészsége s anyja abban bízott, hogy az egészséges levegőjű Kecskeméten majd összeszedheti magát. 1842 őszén érkezett meg Kecskemétre és Gyenes Mihály városi mérnöknél fogadott szállást. „Az első reggel – írja visszaemlékezésében – arra ébredtem föl, hogy az én szobatársam, Gyenes Pali (Gyenes Mihály fia), amint az ágyból fölkelt, egy nagy lapos követ, ami lehetett félmázsás, elkezdett a feje fölé emelgetni két kézzel. „Mit csinálsz,” „A testemet edzem. Felviszem százig! Mindennap eggyel többet. Próbált te is!” Jókai is kapott a példán s attól kezdve egészen már módon élt, mint Pápán. Csakhamar visszanyerte egészségét s gyönyörű ifjúvá fejlődött, aki után mindég kinyíltak a kecskeméti leányok ablakai.

A pápai kollegium, hol Jókai Petőfivel együtt tanult

A jogakadémián akkortájt az volt a szokás, hogy a diákok megtanították egymást arra, amit tudtak. Az egyik a tornászást, a vívást tanította a többinek, a másik zenét, a harmadik a francia nyelvet és így tovább. A francia nyelv tanítójáról, Szalai Sándor theologus diákról kedves anekdotát mesél Jókai. „Az első leckéjére – úgymond – én is felmentem, ámbár én már Hugo Viktor Bog Jargal-ját olvastam eredetiben. Azon kezdte, hogy mindenekelőtt szerezze meg mindenki a könyvárusnál „Poche” úr francia dikcionáriumát. Amire én azt mondtam neki: Arra mifelénk így híjják a „Dictionnaire de poche”-t, hogy „zsebszótár”. – No, ha jobban tudsz franciául, mint én, akkor ne jöjj ide az én hitemet rontani” – mondotta neki Szalai Sándor. Jókait megtették rajztanárnak s még olyan tanítványai is akadtak a városban, akik fizettek. Az olajfestésben is nagy ügyességre tett szert, és számos arcképet festett. A „festék és a vászon árában” rendesen öt forint tiszteletdíjat kapott. Lefestette ekkor Petőfi is, természetesen ingyen. Petőfi mint színész kerül Kecskemétre s megérkezése után azonnal felkereste Jókait. Nagy nyomorúságban volt akkor a költő, de ismeretes büszkeségében semmiféle segítséget nem akart elfogadni jómódú barátjától. Csak egy Páriz-Pápay-féle szótárt fogadott el tőle.

Jókai írói pályája voltaképpen Kecskeméten kezdődött. Itt írta meg első drámáját, a „Zsidó fiú”-t, amellyel azután pályázott az Akadémia által kitűzött jutalomra. Petőfi másolta le számára a pályamunkát, mely nem nyerte meg ugyan a díjat, de mégis nagy dicsőséget hozott Jókainak: a pályabírálók közül a két legtekintélyesebb: Vörösmarty és Bajza neki akarta kiadatni a száz aranyat. Petőfi, aki akkor már Pesten volt, maga tudatta Jókaival, hogy milyen nagy kitüntetés érte az első művét Vörösmarty és Bajza dicsérete által. Petőfi a Nemzeti Színház előadásán Vörösmartyval magától hallotta dicsérni a „Zsidó fiú”-t, s a jó hírt tudató levelében azt is megírta Jókainak, hogy „majd leugrottam örömömben a páholyból”. Petőfi ezután még jobban buzgólkodott Jókai érdekében s kieszközölte, hogy három verse megjelenhessék a „Pesti Divatlap”-ban.

Jókai kecskeméti éveit az is nevezetessé teszi az irodalomtörténetben, hogy akkor kezdte meg az első regényének, a „Hétköznapok”-nak írását. Ez a regény még igen kezdetleges, de már tele van a nagy tehetség nyomaival, s mint később látni fogjuk, nagy feltűnést keltett az akkor irodalmi világban is. Különösen a regény magyarossága keltett nagy feltűnést. Jókainak alkalma volt megismerkednie Kecskeméten a tősgyökeres magyar emberekkel s házigazdája gyakran elvitte őt magával parasztszekerén vidéki kirándulásaira. „Én – írja – mindenütt új meg új népélettel találkoztam a pusztákon, a karámokban, a tanyákon, a csárdában, a halásztanyán; megismertem a magyar fajt a maga őseredeti sajátságaiban; összejöttem pusztabírákkal, hadnagyokkal, kik betyárokat üldöznek, s a futóbetyárokkal, kik azokat kerülik; megismerkedtem a népek eszejárásával, fogalmaival, dalaival, közmondásaival, kifogyhatatlan humorával.” Egész írói pályáján végigvonul az a hatás, amelyet a kecskeméti tapasztalatok tettek a lelkére. 1844 nyarán fejezte be jogi tanulmányait, s a többi közt ezt írta ekkor haza az anyjának:” Végeztem. Elvégeztem a tizenhárom éves iskolai pályát, bár vele együtt a tévedéseket, a csalódásokat, mik az ifjút, a gyermeket majd kísérik, majd vezetik, csalogatják és üldözik – elvégezte legyen! vagy ha mikor őket teljesen elhagyám, mi életem elhagyásával hihetőleg ugyanazon órára fog esni, ily megelégedéssel mondhassam – mint most -, hogy végeztem! Mind első eminens jöttem ki az iskolából, vajon a világ micsoda kalkulust fog adni?”


Jókai első szerelme. A költő eredeti festménye után

Megkezdődött ezután Jókai életének az a korszaka, amely irányt adott az egész pályájának. Komáromban háromnegyed évig joggyakorlaton volt Asztalos István ügyvédnél, azután – 1845 március elején – Pestre jött joggyakorlatra és az ügyvédi vizsga letétele végett. Pedig már ekkor rálépett arra a pályára, amely miatt hamarosan elhagyta az ügyvédit, s amelyről sohasem tért le élete végéig. Ott volt már táskájában az útlevél, mely utat nyitott számára az új pályán: Komáromban befejezte a „Hétköznapok”-at, az első regényét. Pesten Molnár József ügyvédhez került a szokásos joggyakorlatra s ott is lakott nála. Fizetése csak hat forint volt.

Pesten három szépirodalmi lap volt akkoriban: Vachot Imre „Pesti Divatlap”-ja, a magyar középosztály kedves olvasmánya, a konzervatív Horváth Lázár „Honderű”-je és Frankenburg Adolf „Életképek” című l apja, amely legjobban el volt terjedve. E három szépirodalmi lap körül csoportosultak az írók, akiknek nagy része fiatalember volt. A fiatalok rendesen a Pilvax-kávéházban gyűltek össze a „Közvélemény-asztalnál”. Itt folytak az irodalmi viták s itt volt az irodalmi börze. Ide ment el Jókai  is mindjárt megérkezése napján s itt találkozott Petőfivel, aki a viszontlátás örömében nagy szeretettel ölelte keblére s azonnal megismertette írótársaival. Most már gyorsan kezdett kibontakozni Jókai írói tehetsége, amelyet a jószemű Petőfi már Pápán megismert. Jókai megmutatta Petőfinek a „Hétköznapok” kéziratát. Petőfi azonnal hozzálátott az elolvasásához s úgy megtetszett neki a regény, hogy mutatványt közölt belőle a „Pesti Divatlap”-ban, amelynek ő akkor segédszerkesztője volt. Két számban jelent meg a mutatvány „Ingovány” címmel és a szerkesztőnek következő megjegyzésével: „Ezen mutatványból világosan kitűnik, hogy írójának igen szép tehetsége, nagy ereje van e pályához. Képzelete, nyelve egyaránt gazdag és eredeti.”

Jókai Mór 1856-ban kelt végrendelete

A mutatvány nagy feltűnést keltett, nemcsak a közönség, hanem az írók körében is, de még jobban Jókai felé fordult a figyelem „Nepean sziget” című novellájának megjelenésekor. Az „Életképek”-ben  jelent meg ez a novella s – mint Frankenburg írja az Emlékirataiban – „valóságos izgalmat idézett elő a magyar irodalomban merész koncepciója, költői nyelve által. Sokan e ragyogó művet remek fordításnak s Jókai nevét álnévnek gondolták.” Jókai a következő évben letette ugyan az ügyvédi vizsgát, de már egészen az irodalommal volt eljegezve. Huszonegy éves volt ekkor. Anyjának óhajtására eleinte megpróbálkozott az ügyvédséggel, de az első és utolsó per után végleg lemondott erről a pályáról.

Jókai életre vonatkozó hivatalos okmányok egybekötve

E pör történetét érdekesen meséli el maga. „A Nagy Komló tulajdonosa, aki serfőző volt, kártérítési pert indított a Nagy Komló korcsmárosa ellen, azon vád alapján, hogy bérlője, a korcsmáros édes ételeket ád fel a vendégeknek, mire azok aztán inkább kívánnak bort mint sert, s így a serfőző sere nem fogy elég mennyiségben. Én voltam a korcsmáros ügyvédje. Én tehát megesküdtettem hat jurátust és tíz mesterlegényt, mint kompetens tanúkat arra, hogy édes ételre éppen sert kíván az ember inni; ámde a felperes ügyvéd megesküdtetett tizenkét jurátust és húsz mesterlegényt arra, hogy az édes ételre bort kíván az ember. Persze, hogy mind arra a kérdésre, hogy ki ihatnék sert? mind arra, hogy ki hatnék bort? tanút annyit lehetett kapni, ahány seres és boros pohár van a világon. Végre ítélet alá került a processus. Az első bíróság azt ítélte, hogy édesre bort kell inni. Vesztettem, de nem csüggedtem. Megapelláltam. A Királyi Tábla jobb ízléssel bírt, ott a sernek ítélték oda az igazságot. Győztem. Hanem akkor az ellenfél megföllebbezte a perét a Hétszemélyes Táblára. Akkor aztán megharagudtam: „No, nem bánom, igyatok sert, akár bort, én jól laktam, nem veszekszem tovább!”

„És soha többet engem a magisztrátus nem látott. Elhatároztam, hogy író leszek és semmi más!”

Petőfi nagy szeretettel egyengette az útját. Nagyon szerette Jókait, ami „Egy fiatal íróhoz” és „Jókai Mórhoz” című verseiből is kitűnik. Az elsőben így üdvözli Jókait:

Üdvözöllek ifjú pályatárs,
Pályatársam s szeretett barátom!
Egykor én terólad jósolék,
S jóslatom most teljesedni látom.

A másik vers tele van, a Jókai iránt érzett szeretet melegségével. Így kezdi Petőfi:

Miért szeretsz te engemet,
Kit annyian gyülölnek?
S én, aki annyit gyülölök,
Téged mirért szeretlek?

Még karakterisztikusabban tűnik ki ez a szeretete Petőfinek Kecskeméthy Aurélhoz 1846-ban írt leveléből, amelyben a többi közt ezt mondja Petőfi: „Amit én Jókai iránt érzek, nem is barátság, nem is testvéri szeretet, vagy tán e kettőnek keveréke, vagy talán mindkettőnél több… Valami le nem írható, s tagadhatatlan, hogy a világon senki iránt sem éreztem azt, egyedül ő iránta!” Az akkori írói társaság is megkedvelte Jókait, aki csakhamar vezető szerephez jutott benne. 1846-ban merész tervet akartak megvalósítani a fiatal írók. Függetleníteni akarták magukat a lapkiadóktól, s kötelezték magokat arra, hogy egy évig egyetlenegy lapba sem írnak, hanem e helyett maguk fognak lapot alapítani „Pesti Füzetek” címmel.

Jókai első drámája kéziratának első lapja. – Petőfi sándor kezeírása

Jókai, Petőfi, Obernyik Károly, Degré Alajos, Pálffy Albert, Bérczy Károly, Kaján Ábel (Pákh Albert álneve), Tompa Mihály, Lisznyai Kálmán és Kerényi Frigyes voltak a „A Tizek Társaságá”-nak tagjai. A vállalkozás azonban kudarccal végződött, mert nem kaptak engedelmet a helytartótanácstól az új szépirodalmi lap megindítására. S ezenkívül meglehetően restellték azt a tréfát is, amellyel az egyik ravasz szerkesztő, Vachot Imre „lefőzte” őket. Vachot egy szót sem írt a fiatal írók mozgalmáról, e helyett a sztrájk megkezdésére kitűzött napon kiadta a „Pesti Divatlap”-ban a „tizek” öt tagjának régebben beküldött kéziratait, természetesen az ő engedelmük nélkül. Petőfitől, Lisznyaitól, Degrétől, Obernyiktől és Tompa Mihálytól jelent meg egyszerre vers vagy novella a „Pesti Divatlap”-ban. A „tizek” dühösködése hiábavaló volt s a Vachot megbosszulásának vágya is hozzájárulhatott ahhoz, hogy örömmel fogadták Frankenburg Adolf tapintatos meghívását az „Életképek”-hez. A szerződést kölcsönösen felbontották, s most már az „Életképek”-hez csatlakoztak, Pákhon és Obernyiken kívül, akik ragaszkodtak az adott szavukhoz és egy évig nem írtak semmiféle lapba. Jókai ezután írta az „Életképek” számára a „Sonkoly Gergely” című gyönyörű elbeszélését.1847-ben Bécsbe helyezték Frankenburgot a pesti helytartóságtól, ahol hivatala volt. Az „Életképek”-et ekkor Jókainak adta át, aki nyomban szerződtette lapjához Petőfit, s kötelezte magát arra, hogy valamennyi verséért ötven-ötven forintnyi tiszteletdíjat ad neki.

Akkoriba Szigligeti Edénél lakott Jókai, de 1847 őszén Petőfiéknél fogadott szállást. Petőfi megnősült, s visszatérve Pestre, a Dohány utca 373. számú házban fogadott lakást ifjú nejével, Szendrey Júliával. A lakás három szobájából az egyik Jókaié volt. Együtt étkeztek, együtt töltötték az estéket. Jókai ezt írja többek közt Szendrey Júliáról: „Szabad, merész gondolatjárása volt, egészen összeegyező férjével; néha exentrikus, de mindég szellemdús. Én megvallom, nem találtam olyan szépnek, mint aminőnek Sándor versei megörökítették; alacsony termete volt, egészséges arcszíne, de férfias metszésű szája, mindegyik szeme szép volt külön, de a kettő közt nem volt összhangzás.” Jókai kiadta az „Életképek”-ben Szendrey Júlia naplóját, s azt a megjegyzést tette hozzá, hogy olyan írónő lesz, aki még Petőfi nevére is fényt fog vetni.

Jókai Mór pozsonyi gimnáziumi iskolai bizonyítványa

Közeledtek 1848 korszakalkotó eseményei, amelyekben jelentékeny szerepe volt Jókainak is. Tudjuk, hogy a Pilvax-kávéházban gyűltek össze március 15-én a fiatal írók, akikben nagy lelkesedést keltett a bécsi forradalom híre. Március 14-én este megbeszélték az ifjak, hogy másnap találkozni fognak a  Pilvax-kávéházban a „Közvélemény asztalá”-nál. Már akkor készen volt a „Tizenkét pont”, Irinyi József műve. Iriinyi már előzően a Pesti Kör elé terjesztette a „Tizenkét pont”-ot, s azután Jókainak adta át, hogy öntse népszerű formába: „Mit kíván a magyar nemzet?” Tudjuk, hogy március 15-én milyen nevezetes esemény történt a Pilvax-ban. Jókai felolvasta itt a „Tizenkét pont”-ot, Petőfi meg a „Talpra magyar”-t. Azután az egyetemi ifjúsággal és a Nemzeti Színház tagjaival megnövekedett tömeg Jókaiék vezetésével a Landerer nyomdájába vonult, lefoglalta ott az egyik sajtót és kinyomtatta a „Tizenkét pont”-ot és a „Talpra magyar”-t, a szabad sajtó első termékei gyanánt.

A Rákóczi-út és Dohány-utca sarkán levő Marczibány-ház, amelyben Jókai Petőfiékkel együtt lakott

Jókai Mór levele, melyet 1844 július 26-án írt édes anyjának

Mialatt a nyomdában folyt a munka, megeredt odakint az eső és a közönség kinyitotta az esernyőket, Jókai ekkor odakiáltott a tömegnek: „Ej, uraim, lehet, hogy egy óra múlva golyók hullanak reánk eső helyett: akkor elfutunk-e?” Ez a beszéd hatott, s a közönség ott maradt a helyén és eltűntek az esernyők a fejek felett. Mialatt a „Tizenkét pont”-ot szedték, felhívatták Jókait a Nemzeti Kaszinóba, mely ugyanabban a házban volt. Itt egy konzervatív mágnás arra kérte őt, hogy vegyék be a „Tizenkét pont” közé a papi jószágok elkobzását is. „Ugye-e bár – felelte Jókai – azért, hogy a 13-ik ponttal megbuktassuk a többi tizenkettőt? Köszönöm a jó tanácsot.” És otthagyta a ravasz urat.


Tagja volt Jókai annak a százas bizottságnak is, mely a polgárság és ifjúság körében a rend fenntartására alakult és kieszközölte Budán a helytartótanácsnál Táncsics Mihálynak a börtönből való szabadon bocsátását. Mielőtt elindult volna a küldöttség Budára, Jókai levelet kapott egy kiszolgált császári tiszttől, aki rettenetes tervet ajánlott benne a forradalmároknak: Meg kell gyújtani tíz helyen a várost s a nagy zavarban meg kell rohanni a Neugebäudet, le kell fegyverezni az őrséget, torlaszokat kell állítani az utcákon, le kell tartóztatni néhány generálist és több efféléket kell cselekedni. Jókai megmutatta a levelet Rottenbiller polgármesternek s ott volt éppen a budai tüzérség főparancsnoka is, aki azzal fenyegetőzött, hogy ő nem ereszt be olyan nagy tömeget Buda várába, bezáratja előtte a kaput. Jókai megjegyezte erre: „Azt tehet ön, hanem ha mi kiejtjük a kezünkből a háromszínű zászlót, akkor majd jön utánunk más, aki a vörös zászlót emeli fel.” S ezután megmutatta Jókai a rémséges haditervet a tüzérparancsnoknak, aki annyira megrémült tőle, hogy most már kezdte kérni az ifjakat: csak vezessék fel okosan a népet Budára, ő rajta lesz, hogy semmi baj ne történjék. „Ez volt – írja Jókai – Budavár vér nélküli bevételének genezise, amelyhez a haditervet mi hárman csináltuk: Rottenbiller, a tüzéralezredes meg én; bármennyire igyekeznek is e körülményt a historikusok agyonhallgatni.”



Jókai anyjának levele fiához

A nép felvonult Budára s gróf Zichy Ferenc, a helytartótanács ideiglenes elnöke most már meggyőződhetett róla, hogy az ellenkezés nem használ: tudomásul vette tehát a sajtószabadságot és elrendelte, hogy Táncsicsot bocsássák szabadon. Lázban volt akkor az egész Pest a lelkesedéstől; délután a Nemzeti Múzeum előtt tört ki a lelkesedés, amikor Petőfi a nagy lépcső magas párkányáról ismét elszavalta a „Talpra magyar”-t. Este a Nemzeti Színházban ingyenesen díszelőadás volt, „Bánk bán”-t játszották, a zenekar rázendített a Rákóczi-indulóra s a színészek elénekelték a „Hazádnak rendületlenül”-t, s Egressy Gábor elszavalta a „Talpra magyar”-t. Egyszerre. abban a kívánságban tört ki a lelkesedés, hogy hozzák elő a börtönéből kiszabadított Táncsicsot, hadd mondjon beszédet a színpadról. Hasztalan szónokolt Petőfi az egyik páholyból, hasztalan csitította a közönséget Irinyi, hogy Táncsics most otthon van a családja körében s méltatlanság volna és nem illenék a nap komolyságához a színpadra való hurcolása. A közönség tombolt és megmaradt a kívánsága mellett. Jókainak ekkor mentő gondolata támadt. Félig sárosan, vállán a karbonári köpönyeggel, behorpadt cilinderrel, amely mellé óriási veres toll volt tűzve, oldalán a jurátus-karddal felrohant a színpadra, hogy beszédet mondjon és lecsendesítse a népet. „Ott találkoztam – írja – legelőször is Laborfalvy Rózával, aki saját nemzeti színű kokárdáját vette le, s azt keblemre tűzte; azzal léptem a publikum elé.” A népet csakugyan lecsendesítette a beszédével, de nem ebben volt élete ez érdekes epizódjának jelentősége, hanem abban, ami belől történt, a szívében, amikor a gyönyörű Laborfalvy Róza odahajtott hozzá és a mellére tűzte a kokárdát. E pillanat örökre egymáshoz láncolta őket.

Jókainak Petőfiékkel közös szobája. A szemben levő ajtó Jókai szobájába visz

Március 19-ikén már oda tette Jókai az „Életképek” címlapjára „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség”. Alája pedig ez volt írva: „Népszava”. E számban használta először a nevét y nélkül. Be is jelentette ekkor: „Jelentjük, miszerint lapunkból az y ki van küszöbölve; ezentúl senki nevét sem fogjuk az arisztokratikus végbetűvel írni többé.” Petőfit még jobban odacsatolta ezután az „Életképek”-hez; az ő neve is mint másik felelős szerkesztőé volt feltüntetve a lapon. De a jó egyetértés nem sokáig tartott közöttük. Petőfi éles hangú versben ítélte el Vörösmartyt, aki a nemzetgyűlésen a német vezényszó megtartása mellett szavazott. „Nem én téptem le homlokodról –magad tépted le a’ babért.” Ez a vers refrénje. Jókai tiltakozott e kegyetlen vers kiadása ellen, s látszólag meg is győzte Petőfit, akinek Vörösmarty nagy hálára érdemes jóltevője volt. Petőfi azonban később, Jókai távollétében „szentséges elveire” hivatkozva megjelentette a verset az „Életképek”-ben. Jókai felháborodva rosszallta azután lapjában a vers kiadását, amelyről előzetesen nem értesült, s a többi közt ezt írta nyilatkozatában: „Petőfi kíméletlen, de ő erről nem tehet, mert ő úgy született.” Most már vége szakadt a jó barátságuknak, mely egyébként már előbb is meggyengült.

Pünkösd hétfőjén este, amikor az olasz katonák fellázadtak a Károly-kaszárnyában, Jókai hazasietett a nemzetőri kardjáért. Petőfi már lefeküdt és semmit sem tudott a nevezetes esetről. Petőfi könyörögve kérte Jókait, hogy ne vigye magával a tüzes Petőfit, nehogy valami baja essék a nagy zűrzavarban. Jókai ekkor magával vitte a ház egyetlen kapukulcsát, bezárta a kaput. Még alig haladt az utcán néhány lépésnyire, amikor Petőfi megsejtett valamit, s ő is el akart rohanni hazulról. De az ajtó be volt zárva. Visszarohant tehát a szobába és az ablakon kihajolva kiabált Jókai után, de hiába. Másnap hevesen és durván megtámadta Jókait, aki erre elköltözött tőlük és ugyanabban a házban vett szállást, amelyikben Laborfalvy Róza lakott.

Jókai szerelmének Petőfi nagy ellensége volt; amikor megtudta, hogy Jókai feleségül akarja venni a nálánál hét évvel idősebb Laborfalvy Rózát, akinek akkor már nagyocska leánya is volt, kíméletlenül kikelt e házasság ellen és értesítette róla Jókai anyját is. 


A „Két Gyám” Nemzeti Színházi színlapja

 Nagy rémület támadt most a Jókay-családban, mely azután mindent elkövetett e házasság meggátlására. Csak Jókai bátyja, Károly, meg Szigligeti Ede nem volt az ellenségek sorában. Jókai szívéből szerette Laborfalvy Rózát és nem hallgatott a rágalmazókra. Az fájt neki legjobban, hogy legkedvesebb barátja, Petőfi, a „lelkéhez nőtt lélek” megtette vele azt a kegyetlenséget, hogy megrémítette és lehozta Pestre a csonttörése miatt beteg Jókainét és leányát, Esztert, hogy akadályozzák meg a házasságot. Jókai éppen a Laborfalvy Róza svábhegyi villájában volt, amikor Jókay Eszter a Petőfi társaságában a keresésére indult. Éppen ebédeltek, amikor értesültek az „üldözők” közeledéséről. Úgy, amint voltak, futni kezdtek ekkor, s a legközelebb talált szekéren Pilis-Csabára mentek és ott megesküdtek. Násznagyuk az egyházfi meg a harangozó volt.

„Ilyen volt az én egybekelésem – írja Jókai. – És az a nő, akit mindenki el akart tőlem szakítani még erőszakkal is, hűséges szerető társam, haláltól, bujdosástól megszabadítóm, dicsőségemnek osztályosa, büszkeségem.” Később maga az özvegy Jókainé is megszerette derék menyét. Az esketéshez szükséges iratokat Szigligeti szerezte meg Jókai számára. Jókai bátyja, Károly ezt írta Jókainak latin nyelven, hogy a nők meg ne értsék: „Azért, hogy az anyánkat megcsaltad, én téged soha el nem hagylak.”

Házassága után fejlődött Jókai nagy íróvá. Első regénye, a „Hétköznapok” már 1846-ban megjelent Hartleben kiadásában, de ebben még csak nyomai vannak meg a nagyságának. A házassága után következett első évek nem kedveztek az irodalmi munkálkodásnak, Jókai ekkor inkább csak újságcikkeket írt. Forradalmi hangulat ömlött szét az egész országon s az ember tüzes vezércikkeket, csatadalokat óhajtott olvasni érzelmes novellák helyett. Jókai elkísérte Kossuthot az Alföldre, ahol katonákat kellett gyűjteni. Ezután bízták meg azzal a regényírónak való feladattal, hogy nyerje meg Rózsa Sándort és rablóbandáját a szabadság harcosainak a rácok ellen. Jókai nem találkozhatott ugyan a híres rablóvezérrel – a Nemzeti Múzeumban őrzött jelentése tanúskodik erről -, de eleven fantáziájával megoldotta és leírta később ezt a találkozást, úgy, amint történnie kellett volna. Mikor visszatért Pestre, már rohanva követték egymást az események, s ekkor történt Lamberg meggyilkolása is.


Egykorú kép után. Ernst Lajos gyűjteményéből.
A márciusi ifjak a Nemzeti Múzeum lépcsőjén.

Kossuth Csernátonyival együtt Bécsbe küldte Jókait, hogy lépjen érintkezésbe a forradalmi kormánnyal. De már odaérkezésük idején nagy volt a zavar Bécsben s nem végezhettek semmit. Jókainak mégis volt haszna a bécsi útból. Ott vannak akkori impressziói a „Kőszívű ember fiai”-ban. Az irodalomnak nem kedvező viszonyok között meg kellett szüntetni az „Életképek”-et, amelybe Jókai már új regényt is kezdett írni: a „Szomorú napok”-at. De abbahagyta e regény írását, nehogy megsértse vele a hazafias felvidéki tótokat, akik fegyvert fogtak a magyar szabadságért. Csak 1856-ban fejezte be aztán ezt a regényt.

Az „Életképek” megszűnése után a hivatalba lépett Csengery helyébe Jókait hívták meg a kiadók a „Pesti Hírlap” szerkesztőjéül. Nagy szüksége volt erre az állásra, amelyet januárban kellett volna elfoglalnia. Nem volt semmiféle jövedelme. „Senki sem voltam már – írja -, semmi sem voltam. Ha van valami a világon, ami még a semminél is kevesebb, az hát egy férj, akinek létezése a felesége jóvoltából áll fönn. Azzá lettem én.” Egyelőre nem juthatott hozzá az általános zavarban a „Pesti Hírlap” szerkesztéséhez, mert a menekülő kormánnyal együtt ő is Debrecenbe ment nejével együtt, száz forinttal, amelyet kölcsön kapott.


Jókai Mór ifjúkor képe

Egy szűrszabó házában húzták meg magukat s a nagy művésznő, Laborfalvy Róza maga végzett minden teendőt a ház körül. Ő főzött, ő mosott. Jókai maga járt a piacra, hogy összevásárolja a főznivalót. „Én – írja – korán reggel a nyakamba kerítettem a bundámat, kimentem a vásártérre, vásároltam lábasokat, bögréket, főzőkanalakat; azután a hentes-mészárosállásra, vettem húst levesnek, karmonádlinak valót, zsírt, szalonnát, kolbászt, a kofaasszonyoknál lisztet, hagymát, sárgarépát, petrezselymet, birsalmát, túrót; a korcsmában egy üveg bort; ez  mind elfért egy gyékény-szatyorban, a szatyrot takarta a bunda. Ezt mind hazavittem a szállásunkra. A szobánkban volt egy belülről fűtő kemence, annak a tüzénél az én feleségem (a magyar színművészet csillaga) megfőzte az ebédet, négy tál ételt, egyiket a másik után, hogy soha életemben annál jobbat nem ettem. Milyen túróscsuszát tudott gyúrni Gertrudisz királyné.” Kosztosuk is akadt, aki hatvan forintot fizetett havonta az ebédért.

Kevés idő múlva jóra fordul a sorsuk, mert Nyáry Pál közbenjárására megbízták Jókait a hivatalos „Közlöny” szerkesztésével. Százötven forintot kapott ezért havonta. A cikkei azonban hamarosan nagy felháborodást keltettek „a túlzók” táborában, mert azt hangoztatta, hogy a nemzetnek abba kell hagynia a küzdelmet, ha megkapja az alkotmányos szabadságát, mert a nemzet küzdelme nem forradalom, hanem csak szabadságharc és a nemzet csak a reakció ellen küzd, nem pedig az uralkodó ellen. Nagy merészség volt az ilyen békés hangok pengetése. Addig mesterkedtek ezután Jókai ellen a „túlzók”, amíg végre lemondott a szerkesztői állásról. azt kívánták volna tőle, hogy cikkeit előzetesen mutassa meg Jósika Miklósnak. Jókai önérzetét nagyon bántotta ez s otthagyta az állását és maga indított újságot „Esti Lapok” címmel, amelynek már az első száma mind elkelt és ötven forint hasznot hozott Jókainak is. Csathy kiadónak is, akivel fele haszonra szerződött. az ellenpártnak Jókai ellen áskálódó emberei között leghatalmasabb volt Madarász rendőrminiszter. A hazaárulás bélyegét akarta rásütni Jókaira, aki már-már el is keseredett a sok vesződés miatt, s ott akarta hagyni Debrecent, hogy beálljon századosnak Vasváry szabad csapatába. A felesége azonban erőt öntött a lelkébe és ott marasztotta a helyén.


Ezüst dísztál Jókai gyűjteményéből

Jókai most erőteljes küzdelemre szánta el magát s megírta Madarász Lászlóról, a rendőrminiszterről, hogy elsikkasztotta a Zichy-féle családi kincsekből a gyémántokat. Sok huzavona után megindult a vizsgálat s a vád igaznak bizonyult. Madarász a büntetés elől az udvarán folyton készen tartott fogaton megszökött, majd Amerikába menekült. Az április 14-diki trónfosztó határozat után hirtelen nagyot változtatott politikájában Jókai; a pártjával együtt valóságos radikálissá lett. Túltettek magán Kossuth Lajoson is. Mikor a kormány elhagyta Debrecent, Jókai visszatért Pestre és ott folytatta az „Esti Lapok” szerkesztését, majd átvette a „Pesti Hírlap” szerkesztését is. 1849-ben, Budavár bevételének örömére nagy lakomát rendeztek a Nemzeti Múzeumban. Ezen a lakomán találkozott ismét – és utoljára – Jókai Petőfivel. Jókai tósztot mondott a hősökre, akik „még ezután fognak elesni” a hazáért.

Petőfi hirtelen odalépett hozzá, koccintott vele és ezt mondotta neki: „Köszönöm, hogy érettem is ittál.”


Jókai Mór egy levelének töredéke, amelyben anyjának hírül adja, hogy az „Életképek” szerkesztője lett

Nem találkoztak többé soha. Petőfi igazat mondott: ott veszett el a csatatéren.

Mikor a szabadságharc sorsa rosszra fordult s a kormány Szegedre, majd Aradra menekült, Jókai is elhagyta Pestet, neje társaságában. Követte a menekülő kormányt. Az országgyűlés tagjainak aradi titkos értekezlete után Jókai is menekülni igyekezett, s e közben értesült arról, hogy az oroszok már Nagyvárad közelébe jutottak. Útközben meglátogatta Nagyszalontán Arany Jánost, majd Görgei hadtestével visszatért Aradra. Ekkor már tudta, hogy veszve van a haza sorsa. Neje Gyulán maradt és ott várakozott rá, de csak sokára találkozhattak. Jókainak is menekülnie kellett a világosi fegyverletétel után, s megkezdte szomorú bujdosását, amelyet „élete legszomorúbb napjai”-nak nevezett.

Jókai ifjúsága s pályájának kezdete tele van regényes motívumokkal, amelyek jól beleillenek egy regényíró történetébe. De a nagy írót ez epizódok között még hiába keresnők; Jókai már eddig is tanúságot tett nagy tehetségéről, de munkássága inkább csak nagy ígéret volt még. Petőfi már ekkor a halhatatlanok közé emelkedett, s korai halála dicsőséges, gyönyörű pályát szakított félbe, mely úgy amint van, mégis befejezettnek tekinthető. Mi történt volna, ha Jókai is Petőfi sorsára jut? A halál nemcsak félbeszakította volna hatalmasan indult írói pályáját, de egészen meg is semmisíti. Jókai akkor még nem írt olyan becses műveket, amelyek megszerezték volna számára a halhatatlanságot. Az olvasóközönség, amelyet később annyira meghódított, teljesen elfeledte volna, mint sok számos népszerű kortársát.

LONDESZ ELEK

Forrás: Jókai album. Képek, adatok, okmányok Jókai Mór életéből.  A „Pesti Napló” előfizetőinek készült kiadás. Hornyánszky V. cs. és kir. udvari könyvnyomdája 1900.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése