Mindenki meghal, még maga Rúz
Mihály uram is.
Egy öreg prédikátor.
Minden arcon szomorúság, - minden arcon bánat. Az emberek oly zavartan, oly átváltozott, kikelt arccal tekintenek egymásra, mintha nagy, ismeretlen bajok bántanák lelköket.
A lélekharang egyre sír.
Lármája olyan szomorú, int az enyészet fuvallatáé, mely a leveleket leszórja a fáról.
Mindenkit meghatnak ezek az ijesztő kiváló hangok, - a jó emberek, a jámbor keresztyének nagy kíváncsian kérdik egymástól: ki a halott, kire harangoznak? -
Nemsokára ezután befutja a falut a hír, hogy oda van az egyháznak az ő régi jó szolgája, hogy most már arra harangoznak, aki ezelőtt másra harangozott.
Ilyenkor azután azok a jó ismerősök, azok a jó keresztyének buzgóan sóhajtanak fel, hogy:
- Szegény jó öreg harangozó!…
*
És midőn mindezen szomorú előzmények bevégződnek, az ismerős, jóakaró nép, nagy kegyesen felöltözött ünnepies, fekete ruhába, - elzarándokolt azután az ő halottjához, megnézé annak halavány, összeaszott arcát, - és kezdé vigasztalgatni azokat a megszomorodott feleket; de hiába, - a fájdalom őket is meghatotta, és midőn a vigasztalás igéit beszélték, ők magok is úgy tettek, mint a megszomorodott felek, magok is sírtak…
Egyik sóhajtás a másikat követte, - egyik fájdalom a másiknak nyitott utat.
Egy pár nap azután fönt volt az a halott.
A rokonok, a régi jó ismerősök, a régi jó komák, és a jó szomszédok odajöttek este körébe, - ott azután elkeseredtek fölötte ceremonizálni. Elővették azt a szomorú verses könyvet, amelyben csupán csak olyan versek vannak írva, hogy sohasem lehet őket anélkül elmondani, hogy elmondva azokat, eszébe ne jönne az elmondónak az Úrnak hatalma és az embernek mulandósága…
Ez a szomorú, ez a siralmas könyv a protestánsoknak halottas könyve.
Ebből a könyvből énekelgettek a halott fölött az ő jó barátjai, az ő jó ismerősei, egész kegyelettel éppen úgy, ahogy a jó, buzgó keresztyénekhez illik.-
Midőn pedig ez az egy pár szomorú nap letelt, jött még a szomorúbb – jött az a nagy óra, midőn az apát kiveszik az ő gyermekei közül –, és elrejtik azt más idegen, hideg karok közé…
Sírtak a rokonok, sírtak a jó ismerősök.
A falu jó népe körülállta azt a szomorú házat, amelyben annak a szegény, annak a jó öreg harangozónak hamvai nyugodtak.
Mindenki iparkodott az egyháznak az ő régi jó szolgáját kikísérni azon helyre, ahol nem érzi többé a szegény az ő szegénységét; hanem megnyugszik ott, mint megnyugszik a gazdag az ő puha aranyos ágyában… Mindenki iparkodott kikísérni oda, hol az embernek be van takarva a feje a szellő érintésétől, hol nem tépi többé aggodalmak a szív és lélek ütereit; - hol boldog az ember, hol nem eszi többé az élet keserű falatjait…
Szegény öreg harangozó!
Mikor még az a harangkötél az ő kezében volt, - mikor még neki kellett húzni azokat a nehéz rézedényeket!
Ifjúságában vígan tette ezt, öregségében eszébe jutott, hogy őreá is ily szomorúan konganak azok egykoron.
Az ember ki van téve a múlás, - és hervadás szelének. Ő sem kerülheti azt ki. Utána kell menni szülőinek, feleségének – szóval mindazoknak, kik őelőtte már régen, igen régen elhagyták ezt a siralmas földet…
Még egy pár szomorú éneket mondtak el fölötte, - azután fölvették azt a fekete koporsót fátyolos karú, bánatos legények, vitték azt a szentegyház felé, a népség mindenütt utána buzgóan énekelgetvén halottas énekeket. Midőn azután a szentegyház elé értek, letették azt a jó öreg harangozó annak ajtaja elé, - a kísérők bementek a templomba, sorba helyet foglaltak ott, várták, míg a lelkész is belé ül a maga székébe, azután elkezdték énekelni azt a szomorú, azt a fájdalmas hangú éneket, hogy:
„Te benned biztunk eleitől fogva,
Uram téged tartottunk hajlékunknak,
Mikor még semmi hegyek nem voltanak,
Hogy még sem ég sem föld nem volt formálva.
Te voltál és te vagy erős Isten,
És te megmaradsz minden időben.
Az embereket te meg hagyod halni,
És ezt mondod az emberi nemzetnek:
Por vagy és porrá kell lennetek.
Mert ezer esztendő előtted annyi,
Mint egy egy napnak ő elmulása
És egy éjnek rövid vigyázása…”
Midőn azután az ének bevégződött, - a lelkész fölvette azokat a szent könyveket, felvitte azokat a szószékbe, és imádkozott ott fájdalmas halotti imádságot Minden ember utána mondta azt, és minden ember buzgó, áhítatos volt e nagy szomorú órában. -
Bevégződvén az ima, következett a gyászbeszéd. -
A rokonok lassankint elkezdtek sírni, szemeiket könny futotta el – és az a fehér kendő –, mire vége lett a gyászos szertartásnak, olyannál lett, mint a vízbe áztatott ruha.
Mindannyian meg voltak illetve. Hisz mindenki tudja, mindenki érzi a hiányt, hogy:
- A jó öreg harangozó nincs többé!…
Ki fogja a hiányt kipótolni, - akad-e ember, ki annyi éveken át oly buzgón annyi önmegtagadással legyen képes viselni a harangozásnak gondjait?
Szomorú, igen szomorú óra ez a falu népére nézve.
Az a jó falusi nép nagyon fel tudja azt gondolni, - hogy mit tett ez az öreg ember az ő életében, s hogy mennyire érdemes az, mikor már nem tehet semmit is.
Megsajnálja, megsiratja őt…
És az a könny, ami itt ilyenkor elfoly, nem a képmutatás, nem a színlett fájdalom könnye, hanem könnye azon nehéz érzelmeknek, amelyek ilyenkor át meg átjárják a szív ereit, éppen úgy, mint a - szomorú idők..
Senki sem mutat alakoskodást.
Ha nem szerette a halottat életében, nem megy temetésére, - de ha elmegy oda, nem mutat semmi idegenséget, szomorkodik azokkal, kik szomorkodnak, és hullatja könnyeit azokkal, kik fájdalmat és bánatot hordoznak szíveikben…
A lelkész bevégezvén beszédjét, a hallgatag síri csendet azután nemsokára ismét ének váltá fel. A kántor elkezdé, és a buzgó áhítatos nép utána mondá a szomorú éneket, hogy:
„Menj el immár nyugalmadba,
Boldog lélek, követünk;
Hogy igért boldogságodban,
Részt vehessünk, siessünk” stb.
Aztán fölvették azt a fekete koporsót, vitték azt kifelé a temetőbe, a halottak országába, oda, hol a boldog jó lelkek nyugodalmat lelnek.
Midőn letették azt a sír szélére, gyermekei odaborultak még egyszer koporsójára, hullatták arra az ő forró, fájdalmas könnyeiket… Meg is érdemelte ezt tőlök az ő jó édes apjok, - hisz mehetnek szerte e világba, nem fogja többé úgy szeretni őket senki is…
Találhatnak jó barátot, jó ismerőst; - de olyan jó barátjok sohasem lesz többé nekik e földön, mint az volt, kit most siratnak, kit most a föld alá tesznek…
Az ének ismét megzendül, - és a jó öreg harangozót leeresztik a sírba.
Olyan fájdalmas, olyan szívszaggató óra az, midőn a fiú szemei elől elzárják az ő apját… örökre.
A szem teli van könnyekkel, a szív fájdalommal. Minden perc újabb meg újabb és nehezebb bánatot hoz elé.
A koporsóra hantok hullanak; a sír mindinkább megtelik, a sírások sebesen húzzák a földet, mert az ilyen szomorú munka úgy jó, hogy gyorsan bevégzi az ember.
Végre készen a sír.
Még egy pár szót mondanak a halott fölött, azután távozik a népség, de mindegyik megjegyzi, hogy:
- Jó ember volt, az Isten áldja meg!
Forrás: Mátyás diák naptára. Budapesti Képes Kalendáriom Pest, 1857-dik évre. Szerkeszti Vahot Imre
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése