Halász Dezső (1835-1910): A gyöngyösi biró lánya

A gyöngyösi biró takaros kis lánya
- Hét megyében sincsen sem szebb sem jobb nála -
Elment az erdőre földiepret szedni
Zokogását ottan nem hallgatja senki.
Az erdőnek fája lehajol hozzája,
Szánalma jeléül árnyékot hint rája.

Kis kosarát íme telis-teli szedte
Egy tölgy-fának alján le is ült a gyepre,
Balkeze felül van egy halvány vadrózsa;
Nem rég ideje hogy ő is halvány rózsa.
Rózsaszin ruhára foly könyének árja,
Jobb felül a forrás csergő bugyogása.

Sirnak sirnak, versenyt sirnak mind a ketten,
’Mi bajod van édes, mér keseregsz lelkem?’
Igy szólott egy vadász szánakozó hangon
’Ne szaladj, ne röpülj! Nem bántlak galambom!
Megvigasztallak én, eszem a kis szádat!
Nem való vagy még te halvány violának!

Nem való vagy még te búgó gerliczének!
Jobban illik hozzád a pacsirta ének!
Nem való vagy még te síró csattogánynak!
Mért keresed ezt a sötét erdős árnyat?!
Látod a napsugár itt is utánad jár!
Elbújtál előle? Ismét arczodon már!’

„Ki vagy te vad vadász? Mért háborgatsz engem,
Mért nem hagysz az erdők mélyén keseregnem?”
’Én vagyok a vigasz, én vagyok a hajnal.
Óh remélj leányka, rád derül a nappal!’
„Rámborul az este, h’sz lemegy a nap  mindjárt4
A sötét éjszaka nem sokára itt jár.”

’Nem lesz sötét az éj, csillaga lesz néki
S szerelmes az éjet nappalának nézi!
Szerelmet vagy te is, oh! Lányka ne tagadd!
Ne rázd fejed „nem”-et ne mondjon ajakad!
Elárult bánatod! El szikrázó szemed,
Mi keseríti meg, mondd el, szerelmedet!’

„Elmondjam-e? Ne-e?” – gondolkodott a lány,
És elmerengett a vadász csengő szaván.
Hasonlított ahhoz kedvesének hangja,
a kérelmet tehát meg nem tagadhatta.
„Szántó István, a ki úgy szeretett engem,
Hadakozni ment a fekete seregben!”

„Szegény fiú volt ő, az apám meg gazdag;
Azt mondták szülőim: hogy hozzá nem adnak!
Gyász ruhát akartam ölteni magamra
S édes anyám rám ezt a rózsaszínt adta;
Nem szabad magamat kisirni sem otthon.
Nevetnek, ha, Istvánt szeretem, azt mondom.”

„Az után meg szépen kipirongat apám
’S rám parancsol hogy az urát mulattatnám.
Mondják is már nekem a falusi lányok:
Talán az urfival már jegyben is járok.
Hallottam is olyat: hogy holnap megkéret,
Az vigasztal hogy tán addig nem is élek!”

’De hogy nem élsz addig, lelkem teremtette!
Remélj, húgom, remélj, bízzál az istenben!
Nem hágy az el téged! ’S messze van még holnap,
S nem feledkezett el Szántó István rólad
Isten hozzád húgom! Áldjon meg az isten!’…
Paripáján termett… híre-hamva sincsen!

Hogyha nem volna a nap a láthatáron,
Azt hinné a lányka: nem más volt ez: - á l o m.
Eltekint az erdő sötét sűrűjébe,
Azt fájlalta aztán hogy csak nem is kérdte:
Ismeri-e Szántó Istvánt, s mit tud róla? -
Majd hazaindult az esti harangszóra.
***
A mint a küszöbön Örzsike belépett
Volt is hallani mit eleget szegénynek!
Fehér liliomként halovány arczája
Pipacs-pirossá lett a sok pironságra.
Hallgatta a feddést, s bocsánatot kérve
Borult az atyának boszús kebelére.

’”Itt volt Imre úrfi és sokáig vára,
Hol is kóboroltál oly sokáig márma!
Jegyet akart véled váltani a lelkem;
Mutatta a gyűrűt, csaknem oda lettem!
Aranyból volt verve, drága kő volt benne.
Semmi no! – szólt anyja – eljő holnap este!’”

Ekkor az udvaron lódobogás hallott,
Fordulj ki csak lányom! Nézd meg hogy ki van ott!
Ingadozva lépett kifelé a lányka,
Remegett azt vélvén Imre úrfit látja.
Ám de most ez egyszer édesen csalódott;
Az erdőben talált vadász ifjú volt ott.

Nem vadászruhában: fényes öltözékben,
Arannyal, ezüsttel van hímezve szépen.
Bibor bársonyból van készitve a mente,
Paripájáról már magát levetette.
Befordult a házba, hol már gyertya égett.
Szívesen fogadják a fényes vendéget.

Sürgés-forgás támad a tágas konyhában.
Egyedül a bíró maradt a szobában.
El-elbeszélgetnek s azon veszik észre
Hogy kihívták őket egy kis estebédre.
Estebéden vannak, ízes minden falat;
Éhen  odakint még a koldus sem marad.

Késő este van már, - lakomának vége,
Bíró uram tölt a vendég serlegébe.
’’Igyék vitéz uram! Ád még a Hegyalja!””
’S a jövevény magát nem is kínáltatja.
Föláll s a poharat magasra emelvén,
Ilyetén beszédek csendülnek meg nyelvén:

’Köszönöm a szíves vendégszeretet!
Áldjon meg az isten, jó nép, benneteket!
Erőt, egészséget és szent békét adjon; -
S a kis húgom legyen egy hétre menyasszony.
A kit szívből szeret, ahhoz menjen férjhez,
Sohse könyezz, húgom! Beteljesül még ez!’

’Mert most már kimondom édes uram bátyám,
Hogy ha véle talán meg nem haragítnám,
Mi járatban vagyok, mi szél vetett erre?
Kérni jöttem Örzsét egy vitéz emberhez!
A király nevezte őt főkapitánynak,
Nemesi levelet karddal irt magának.’

’Kinizsi a vállát meg-megveregette,
Magyar Balázs pedig együtt ivott vele.
Mátyás király adott neki egy szép várat.
Hivják ezt az embert SZÁNTÓ PISTIKÁNAK.’
A család elbámúlt ezen a beszéden, -
Örzsike elkezdett sírni örömében.

„”Hát oly derék ember az a Szántó Pista?
Nem utasitom hát úgy kérelmét vissza.
Hát de édes lányom: Örülsz a mint látom!
Hozzá adlak ne félj még ezen a nyáron.
Még mához egy htre! Isten áldja érte, -
Hogy is hivják már no! – hogy hozzánk betére.

Már ha úgy kivánja tudni biró uram
S hogy ne kételkedjék: amint mondám úgy van?
MÁTYÁS KIRÁLY VAGYOK! – mit omoltok térdre?
Ide most a király csak mint barát tért be!
Omoljatok inkább forró kebelére! -
Eljövök én ismét Szántóval egy hétre!

Forrás: Mátyás diák Könyvesháza. Közhasznú házikönyv a magyar nép számára. Szerkeszti Vahot Imre. I. füzet. Pest, 1857.