Halász Imre: Pusztai lakoma

Hadd élvezze más a termek
Dúsan terített asztalát,
Melynél innepi köntösben
Az úr órákat izzad át.

Nem irigylem! – nekem mindig
Kedvesebb egy lakoma,
Melyet az alföldi magyar
A pusztán ád egy bográcsba.

Ti tudjátok azt vadászok,
Hogy örömetek balzsama
Az alföld legszebb rónáin
Mindenkor egy ily lakoma.

Ha vendége megérkezik,
Földbe üti a szolgafát;
Nincsen szüksége szakácsra,
Megadja ő szavát, borsát.

Beh jó ízű az a lebbencs,
Mily hamar készen van vele;
Pedig ez a puszták fia,
s a pásztor kedves étele.

A kinek kell gulyásos hús,
Az is készül más bográcsba;
Egész hüvelyes paprikák
Kapaszkodnak itt egymásba.

Utána jő a tarhonya,
Megehetnék az angyalok;
Annyi rajta a tepertő,
Mint az égen a csillagok.

Ezt követi pörkölt tokány,
A mint ő elkészítette;
Paprikásan boldog a ki
Csak egyszer is ízlelhette.

S ott a hol még a gazduram
Magáért ugyancsak kitesz,
A kaurmány is malaczból
Az étkek között helyet vesz.

A kulacs itt sürün forog,
Kikotyogja a jó kedvet,
A lakomát fűszerezi,
Önti a buzdító nedvet.

A nagy költő csikóbőrös
Kulacsa is így szerepelt,
Melyet hajdan a délibáb
Szentje ezért megénekelt.

Mert különben nem hat szívig,
Nem kotyoghat oly édesen,
Csak így lehet koronája
A jókedvnek legényesen.

Forrás: Mátyás diák naptára. Budapesti Képes Kalendáriom  Pest, 1857-dik évre. Szerkeszti Vahot Imre