Balogh Zoltán (1833-1878): A budai nő

„Hidd el hölgyem, hogy nagyon szeretlek,
Mért nem olvad hát jege szivednek?…
Szólj! Mi légyen szived ohajtása:
Megadja a magyarok királya.

Oh csak egyszer ölelj kebeledre,
Mig ajkad rám egy csókot lehelne…”
Szól Kun László a szép menyecskének,
De szavai csak légbe menének.

„Nem tudod hát uram – szólt az asszony -
Hogy férjemhez mi kötelesség von…?”
„Felejtsd őt, és bird királyod szivét…”
De az asszony csak úgy rázta fejét.

És László már égett szerelmében,
Erőszakkal öletné meg épen…
„Megállj! – szólt ez – még próbára teszem,
Hogy igaz-e benned a szerelem.

Kövess tehát a halál elébe!”
S az ablakon leugrik a mélybe…
Néz László, néz a nőnek utána,
És elsápad kipirult orczája.

Forrás: Mátyás diák naptára. Budapesti Képes Kalendáriom  Pest, 1857-dik évre. Szerkeszti Vahot Imre