Kedves,

hűsítő csókodban a csend vert fészket,

sátort ütött, s éreztem minden idegemben,

a földgolyóbis sokféle tarka éneke

nap nap után, mi bennem egybezúg,

csókod nyomán harmóniába rendeződött.

Alábukott a nap,

és akkor arcunk bronzba gyulladt,

és szembeszegült a futó éjszakával,

szemünk között híd ívelt,

a vágy,

és szádat adtad.

Még egyszer felkavargott a daltömeg,

fényes madársereg,

s már áradt is bennem a tiszta himnusz,

erre épülnek új generációk,

s két elektromos sarokból:

életté pattant el bennünk a vágy.

Rohantunk,

s velünk a tavaszban kéjes fájdalommal felhasadó fák,

s háttérben csendben utánunk ballagtak a bölcs hegyek.

Hűsítő csókod lázát ki méri fel?

S ki tudja mérni csókunk végtelenjét?

Kedves,

hűsítő csókodban a csend vert fészket.

 

Forrás: Kalangya 1. évf. 1. sz. 1932. máj. 1.