Az 1958. év mindig úgy szerepel majd hazánk történetében, mint társadalmunk és fejlődésünk egyik legfontosabb fordulópontjának kezdete. A szó igazi értelmében földindulás kezdődött ekkor a paraszti világban. Ezer év alatt begyökeresedett konvenció, generációkon keresztül az emberek húsába és vérébe felszívódott életszemlélet rendült meg és kezdett alapjaiban megváltozni, történelmileg rövid idő, pár esztendő alatt.
Jelentős helyet foglal el irodalmunkban ennek a kornak az ábrázolása, s ez így természetes is. Mocsár Gábor e regényében ennek a földindulásnak a csúcspontját ábrázolja. Talán nem is csak ábrázolja, hiszen a műből azt lehet kiolvasni, hogy szerzője nemcsak nagyon jól ismeri a magyar parasztság földhöz-ragasztottságát, hanem érzi azt a rendkívüli harcot, amelyet az átalakulás érdekében mindkét részéről folytatnak.
A nagy alföldi tanyavilág egy kis sarkában összesűrítve megismerjük ennek a nagy átalakulásnak végbemenését. A tanyákon élő emberek, távol egymástól („Vadon, egymagára hagyatva, társtalanul”), a várostól, a kultúrától, még sokkal közelebb kerültek a földhöz, az egyetlenhez, amellyel talán egyedül alakult ki egészen közvetlen kapcsolatuk. Ezen a kis Seregi-dűlőn élő emberek méltán jelképezik egész parasztságunk akkori lelkiállapotát, azt a látható és láthatatlan harcot, amelyet nagyon sok embernek saját magával és másokkal meg kellett vívnia. Ennek a harcnak az élességét egyáltalán nem csökkentette, hogy mindenki, még parasztságunk nagy része is látta, vagy legalább is érezte annak végső kimenetelét.
A Fábián testvérek: a tanyavilágban is előbbre látó Péter, valamint a föld „vonzásától” nehezebben elszakadó, a „dombon túl, az erdőn túl” lakó – ahova a világ hullámverései alig-alig jutnak el – s akkor is csak megtörve – Márton közötti harc nem volt véletlen és nem egyedülálló jelenség akkor. A legtöbb esetben ez másképpen végződött, mint a regényben, sőt az ellenforradalom és a termelőszövetkezetek feloszlatása után nem kötöttek általában a parasztok vérszerződést a termelőszövetkezetek ellen, de ez egy cseppet sem von le a mű értékéből és mondanivalójának helyességéből.
Mindegyik falunak és dűlőnek megvolt a maga Hatos Jánosa, aki „alkalmas arra, hogy híreket hozzon”, a nagyszájú, de alapjában véve gyáva Dóri Gábora, a prédikátor Bakó Imréje. Találhattunk egy néhány Szeredai Jánost, aki úgy viselkedik, mint a fű, lesimul, s szinte zümmögve, rezegve sziszeg a föld színén – nem árt neki a vihar”, akit elragadott a parasztember szeszélyes sorsa, mint a szél a lehullóban levő levelet, csavarta, vitte, látszólag ismeretlen szeszélyességgel, amíg azután összetörve letette: eresszen újra gyökeret, ha tud.
Mindenütt megvolt, szervezetten, vagy szervezetlenül, az új paraszti társadalomnak a magja, az öntudatos, a jövőt tudatosan látó Sebők Sándorok vezetésével.
Mocsár Gábor nagyon jól, valósan ábrázolja parasztságunk akkori lelkivilágát. A nyitott tenyér semmiképpen sem azt a tenyeret jelenti, amelyből a cigányasszony a hosszú életet kiolvassa, hanem azt, hogy a parasztemberek élete és gondolatai minden zártságuk, bonyolultságuk ellenére is nyitott tenyérként vannak előttünk. Csak tudnunk kell azokból olvasni! A regény rövid és nagyon plasztikusan megfogalmazott jellemábrázolásai mellett mindenképpen meg kell dicsérni a frissességet, a fordulatosságot, amelyek nagyon olvasmányossá teszik. Vannak azonban olyan fogyatékosságai is – elsősorban a szerkesztés gyengeségéből adódóan -, amelyek csökkentik értékét. Néha az az érzésünk támad, hogy a mű nem egységes egész, az egyes részei annyira különálló életet élnek.
Befejezésként elmondhatjuk, hogy Mocsár Gábort tehetséges, jó íróként ismertük meg eddigi írásaiból, s a regénye még inkább megerősített bennünket efelől.
(Magvető, 1963.)
Varga Béla
Forrás: Életünk – Irodalmi és művészeti antológia 1964. I. kötet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése