Lévay József (1825-1918): Tompa szobránál

 
- Rimaszombatban, 1902. június 4. -

A vándor, ime! Kit szivünk óhajta,
Szülőföldjére visszaérkezett;
Siet hozzá a föld kicsinyje s nagyja,
S öröm-repesve nyújt felé kezet:
„Isten hozott, testvérünk, - büszkeségünk!
Oh, csakhogy itt vagy! Többé el se hagyj!
Régi lánggal fogadd ma is hűségünk;
Most már örökre a mienk maradj.”

Örökre itt! A hol bölcsője rengett
Jámbor szegénység ápoló kezén,
Hol rá az első napsugár derengett
Búsan, az élet kezdő reggelén.
De a múzsa látatlanúl, kegyelve
Csókolta meg az alvó csecsemőt
S pólyáiból az ég felé emelve,
Egy szebb világnak eljegyezte őt.

Szárnyat kapott, hogy majd magasan szálljon,
Repítse a teremtő képzelet
S egy lant komoly zengésében találjon
Örök kincset múló javak helyett.
S míg önszívét bú, gond emészti, dúlja
S nem lel sebére balzsamot sehol:
Nemzetének legyen vigasztalója,
Midőn az vérzik, szinte haldokol

Oh! emlékszünk a gyászos, zord időre,
Dicső napunk után mely ránk borúlt:
Ő volt fájdalmunk hű tolmácsa, őre:
Dalától lelkünk meg-megittasúlt.
Éreztük lantja bűbájos hatalmát,
bennünket az kiesb vidékre vitt
S láttatta könyjeink gyászfátyolán át
Reménységünk szivárvány színeit.

Midőn a sors, vagy a boszús Igazság
Letörte rólunk a bilincseket
S felhőiből kivillant a szabadság
S dúlt romjainkra fénysugárt vetett:
A hervadó költő rejtett magányban
Nemzetével együtt örült, remélt,
És honszerelme végső lobbanásban
Sóhajtva zengte hattyú-énekét.

Melynek talajából eredt, a néphez
Szerelmével örökké hű maradt,
Attól vett színt, erőt költészetéhez,
Egyszerűségben tündér szálakat.
Az édes népi nyelv szebb hangot ölte
S nemesbült, a mint énekét szövé:
Két lángszavú dalnok-társsal karöltve
Irta nevét a csillagok közé.

A lant mellett kezében bibliája,
Vezérül a vallás szövétneke,
Világított a kétkedők utjára,
Hitet, reményt, ébreszgetett evele
„Ne csüggedezz! Tekints bizvást az égre!
Ha itt gyötörnek, megpihensz amott…”
S kereste a bús szenvedők szivére
A gileádi édes balzsamot.

S a természet, oh! Mily szeretve várta
Keblére hőn boruló gyermekét!
Előtte titkait híven kitárta,
Derítgette bánatja fellegét.
Beszélgettek ott véle a virágok,
Bájos regéket suttogván neki,
Hogy mindazt, mit érzett vagy sejte nálok,
Igézetes dalokban zengje ki.

Hogy sajkája a végső parthoz ért el
S kimért sorsa már itt alant betölt:
A természet gondos, gyöngéd kezével
Borita rá nyugalmas szemfedőt;
Porát őrzi azok porával,
Kikért úgy lángolt szíve és dala,
Az elmúlásnak csendben adva által,
Mi benne földi, múlandó vala.

De hű fiát szák sírja éjjelében
El nem feledte a kies Gömör:
A nemzet szíve dobbant meg szívében,
Midőn emlékét így idézte föl.
Megállítá útjában egy időre
A gyorsan romboló enyészetet,
Hogy a költő eltűnt alakja tőle
Itt nyerjen érczben tartósb életet.

Itt van helyén az ő szerény alakja,
Hol élte folyt, borongott és kihalt,
Hol oly hévvel csüggött a múzsa rajta
S mindig híven lehelt ajkára dalt.
Nem vágyik a főváros légkörébe
Ott hallgatószobor barátihoz,
Jobb itt neki, hol néha majd elébe
Friss koszorút hű testvérnépe hoz.

Sőt jer tavasz! Virágid seregével
Övezzed őt és illatozd körül;
Tán lelke itt lebeg még életével
S szemléletedben ő is elmerül,
Földi öröm cseppjével egyesíti
A túlvilág rejtelmes gyönyörét
S annak csodás összhangjába vegyíti
Dicsőült ajka csengő énekét.

Alátekint hideg-némán, nyugodtan…
Lábainál az idő árja forr,
Siet kiméletlen hulláma gyorsan,
S a mit talál útjában, elsodor:
De a szellem, mely őt egykor hevité,
Biztos szárnyon leng az idők felett,
Magvait a nemzet szivébe hinté,
Folytatja a tevékeny életet.

A honfi küzdelem lelkes bajában
S kétsége közt nem hagy bennünket el,
Háromszínű zászlónk szolgálatában
Velünk együtt remél, küzd, ünnepel.
Bár hamvait sötétlő kripta zárja,
Az ég felette nyájasan derül
S érczalakját a költ glóriája
Örök fénnyel ragyogja itt körül.

Forrás: Tanulók Lapja 9. évf. 11. szám, 1902. jún. 25.