Mikor Mária Szent Józseffel Egyiptomba menekült, egy jegenyefa alatt meg akartak pihenni, a fa azonban nem adott nekik árnyékot, fáradtan ment a Szent-Család tovább, míglen egy almafa terebélyes lombjai alá értek, hol végre kipihenhették az út fáradalmait. Ezért van, hogy a jegenyefán nem terem gyümölcs, az almafa pedig feloldoztatott azon átok alól, mely az első emberpár bűnbeesése folytán ránehezedett, az emberiség legáldottabb gyümölcsfája. Jézus szülőit Herodes poroszlói utolérik, a menekülők egy fügefa odújába rejtőznek, melynek nyílását egy pók oly sűrű hálóval szövi be, hogy nem látják meg őket; ettől fogva van a pók hátán kereszt és ezért édes a fügefa gyümölcse. Mikor halálra keresik az Isten-embert, Jézus szorongásában nyárfán vonja meg magát: ám suttog, zúg a gonosz fa s szegény Jézusnak nincs rajta maradása: megtalálják. Krisztus megátkozza a nyárfát, azóta didereg télen és nyáron mindig, azóta zúg oly szomorúan. A fenyőfa jobban megvédi, eltakarja, árnyat vet rá, meg is látszik rajta a Üdvözítő áldása: télen-nyáron zöld és keresztalakban nő minden ága. A szomorú fűz lehajló ágain súlyos bánat ül – bánat a legnagyobb emberi gonoszság felett, melyet a világ Megváltójának elárulása felett érez; a legenda szerint Júdás fűzfán fejezte be kétségbeesett életét.
Mikor a Megváltó ideje elérkezett és fel akarták feszíteni, elmentek fát választani a kereszthez; először is a tölgyhöz mentek, de az keményen tartotta magát; a fűzfa jobbra-balra hajlongott, a fenyő a szurokjával védekezett, egyiket sem bírták levágni, elmentek hát a nyárfához, mely nem védekezett – remegett, ami természetesen nem használt, vágni kezdték, le is vágták, rezgett belé minden levele, még ma is reszket, mert fél, hogy megint keresztet csinálnak belőle és ráfeszítenek valakit. Pedig a kivágott nyárfa a legenda szerint nem volt jó keresztfának. Krisztus keresztfája azon alma magjából kikelt fából készült, mely almát Ádám Évával a paradicsomban megevett s melynek magvát a paradicsomból való kiűzetésekor magával vitte és bujdosása közben elültette. Egy elvetemült gyilkos meglátja álmában jövő rettenetes sorsát, a javulás útjára térve vezekelni kíván: jótevő szellemétől azt a tanácsot kapja, hogy gyilkos botját szúrja a földbe s azt áztassa könnyeivel, amíg kihajt és aranyalmát terem; sok év kellett hozzá, de a fa egyszer azután mégis virítani kezd, sőt még alma is terem rajta annyi, ahány embert a megtért gyilkos megölt; az almák a földre hulladoznak, mindegyikéből egy-egy fehér galamb röppen az ég felé, velök együtt szabadul fel s közeledik az éghez a furdaló lelkiismeret gyötrelme alól menekülő bűnös lelke. Panasz-hangokban tör ki a nyírfa, hogy oly sok méltatlan bánásmódot kell tűrnie, hogy mindenki a fák proletárjának tartja. Megszánja a költő, hárfát készít belőle s erre húr helyett kedvese hajából szálakat von és eltanulva a csalogány dalát, oly csodahangokat csal ki hárfájából, hogy elbűvöl mindenkit.
A pásztorfiú jávorfából furulyát farag, mely aztán megszólalva bizalmasan panaszolja, hogy: „Én is voltam jávorfácska, jávorfából furulyácska.”
Minden nemzetnek megvan a maga kiválasztott fája: a görögöké az olaj, a rómaiaké a tölgy, a szlávoké a hárs, a dánoké a bükk, az észak népeké a fenyő, a miénk a dió. Az egyes fákhoz kötött jelképes magyarázatok azonban majdnem minden népnél ugyanazok; csak az a kérdés, hogy melyiket teszik meg istenük kiválasztott fájává, hogy melyiknek adnak elsőbbséget; de hiszen még a győzelmi koszorú sem mindenütt ugyanaz: az elismerés díja csak az olympusi játékoknál olajág, a pythiain már babérért folyik a küzdelem, a nemäcai versenyeknél borostyán a díj, az ishmusi tornák dicsősége pedig tölgykoszorú.
A tölgy az erő és a dicsőség jelképe. Jupiter égig tornyosuló dodonai tölgyerdeje s a szent fákhoz fűződő kegyeletes dolgok szerzik meg számára a dicsőséget s a múló idő felett évezreden át diadalmaskodni tudó élete pedig az erőt.
A hárs a határ jele, a szeretet és hitvesi hűség jelképe. Philemon és Baucis történetéből merítve, találóan jelképezheti a hitvesi hűséget. Azon kegyeletes emlékek, melyek a hársfát a szláv népek kiválasztott fájává avatták és nálunk mint határfát úgyszólván nélkülözhetetlenné tették, visszatükrözi annak a komolyságára s könnyekre vonatkoztatott jelképes magyarázatát: hársfa alatt tették ugyanis a szüzek fejére a menyasszonyi koszorút, alatta ünnepelték gyermekeik születését; hársfa alatt lépett fegyverbe az ifjú levente, alatta ülték meg az elköltözött halotti torát, mindmegannyi oly komoly, életbe vágó dolog, aminek méltán lehetnek könnyei is. Az egyiké az örömkönny, a másiké a bánat könnye, amely annál hívebben fűződik e fához, mivel annak virágai valóban olyanok, mintha megannyi könnycsepp akarna róluk lehullani.
A nyárfa a folytonos aggodalom, a bizonytalanság s a jövő jelképe. A régiek mítosza szerint az alvilági istenek kiválasztott fája s így méltón alkalmazták a régiek a bizonytalan jövő jelképzésére épp úgy, amint mi folytonosan rezgő leveleit látva, az emberi szív aggodalmait látjuk benne kifejezve.
A fenyőfa a szeretet, a remény és a halhatatlanság jelképe. Minden nép mítoszában szerepe van e kedves fának, legfőbb jelentőségé azonban csak a későbbi keresztény századokban nyeri, midőn a hívek annak emléklére, hogy Krisztus születésekor a fák kizöldültek és másodvirágzást értek, karácsonyi szent időben házaikat a téli idő egyedüli zöld lombjaival: a fenyőgallyakkal díszítik, amely szokás a manap már világszerte ismert kedves karácsonyfa felállításokra vezet és így, amint jelenti folytonosan zöld színe a reményt, épp úgy visszatükröződik benne a karácsonykor ráhalmozott szeretet és a Krisztus szent életével járó halhatatlanság.
A mirtusz a szerelem mindenhatóságának és az ártatlanság diadalának a jelképe. A mítosz szerint Venus kiválasztott fája. A legenda szerint a paradicsomi boldogság elvesztésekor az első ember egy mirtusz-gallyat szakított magának emlékül arról a lugasról, hol Évának szerelmet vallott. A mirtuszt a menyasszonyi koszorúba fonják, jelképezni kívánva ezzel, hogy a menyasszonyhoz illik az ártatlanság színében viruló mirtusz.
A bánkódó ember jelképe a szomorú fa: él, zöldell, örül az életnek,m int a többi növény s mégis azt mondják róla, hogy szomorú… olyan, mintha ránehezedett volna ágaira a halottak napjának bánatja: hajladozik, ingadozik, minden egyes levele, virága olyan, mintha kívánná, hogy elszakadjon az élettől, hogy az enyészeté legyen mielőbb…
A temető szomorú fűzfája s a kedvesünk sírkeresztjére boruló szomorú kőris feledhetetlen elköltözöttünk után érzett mély keserűség maradandó emlékeivé lesznek. Aki ülteti, mintegy arra törekszik, hogy bánata túlélje őt még holta után is.
KRENEDITS FERENC
Forrás: Tanulók Lapja 9. évf. 12. szám, 1902. jún. 22.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése