Oláh Gábor (1881-1942): Kossuth

Ó szent Szabadság! Földre szállt szerelme
A mennyet bíró, népek Istenének!
Ki jársz hódítva, szíveket emelve,
Megdönthetlen, bár tűnve tűnnek évek:
Hullasd koszorúd s könnyed egy halomra,
Mely sírba szállt reményünk puszta orma,
Mely oly sokat, - a mely mindent takar!
Hol gyászban áll egy nemzet: a magyar.

Sírtunk, hogy elvesztettünk, drága szellem!
Bár új eget s feltámadást hiszünk.
Kétségbe estünk: vissza ki emeljen
Föl a magasba? Nélküled – veszünk!
Te pusztán bolygó néped elvezetted
Az ígéret földjére – és feletted
Akkor borúlt be a nap, a midőn
Fent álltunk az égcsókoló tetőn!

Ó számkiűzött! Míg te kint sirattad
A lánczra vert szabadságot, magyart;
Minket szerelmünk vádja vert miattad,
S a földbe ásva: megmozdúlt a kard!
Csak egy merész szó túl a tengerekről,
Csak egy csillag futása az egekről:
Az elfojtott tűz lángra gyúl megint,
Reánk az Isten őrszemmel tekint.

De jobb volt tán: a béke lágy ölében
Szendergenünk, míg a vihar kifárad,
S figyelni rád, figyelni szódra, ébren,
Sohajt, panaszt kiküldeni utánad.
Sohaj, panasz: mint biztatás szállt vissza,
Elernyedt lelkünk fel-felújjong bízva;
Mit elvetett bölcs és igaz kezed:
Kihajt, miénk az! Mert el nem veszett!

S kihajtott a szabadság büszke fája,
Mit Isten ültet s emberkéz nevel;
Zarándokol az árva nép alája,
S mert lelke van: tehozzád küldi fel!
Téged keres csillagok táborában,
Futó vizekben, tüzek viharában.
Imádságába fonja szent neved,
És szellemében egyesül veled.

Hatalmas ár kél a Kárpátok alján,
Melyet varázsvessződ fakaszt vala.
Először csöndes, lágyan ringat karján,
S mint dajkaszó; oly édes moraja.
Levél, virág reszket a csöndes áron,
És a vizekre rászáll, mint az álom:
Egekből küldött béke, nyugalom…
Pásztortüzek gyúlnak két oldalon.

De a mint terjed: gyorsabb lesz futása,
Zsongó moraja haragosra válik;
A sziklapartot zúgva csapja, ássa,
Forgó sodrában bolygó fény czikázik.
Mint fékevesztett harczi mén: robog,
Sodródnak óriás vízoszlopok,
Miket a szélvész egekig kavar -
S lezuhan árján égi zivatar.

Ez a szabadság véghetetlen árja!
A mint morajlik halkan, csendesen:
Úszó bárkákat felveszen magára,
De féket rája nem vet senkisem!
A négy folyam s a hármas bércz honában,
A népszabadság boldogabb korában
Ringatja árján a szabad magyart,
A mint czéljának küzdve, bízva tart.

Kossuth lelke leng e vizek felett,
Mint lángoló nap reszkető sugára.
A víz határán ébred kikelet,
A mindenség virágot ölt magára.
Csendes habok hátán száll dalra kelve
A büszke faj, a népek fejedelme,
A hős magyar, ki útját föllelé -
S evez a biztos, boldog rév felé!

Forrás: Tanulók Lapja 9. évf. 25. szám, 1902. szept. 21.