2026. júl. 8.

Garay János (18112-1853): SZENT LÁSZLÓ – Történeti költeményből

Barabás Miklós litográfiája 1853

Nándorvár ostroma – László herczeg a városba szorul s a város kapu reá csukatnak – Nagy tűzvész, mely alatt László megszabadul, a vár a magyarok kezére kerül – László és Etelke találkozása – Nándor a magyarok kezére jut


Mint a népes méhköpűben sürg a méh,
Majd belülről ki, majd külről befelé,
Egyik mészport, más viaszt hord, ez tapaszt,
Más falat húz, más reá sejtet ragaszt.

Úgy sürögnek Nándorban a görögök,
Talpon ember, állat; minden forr, nyüzsög;
Egyik fegyvert készit, más falat javít,
Más élelmet s szüleséget takarít.

Más elássa kincsét, ez lekötözi,
Az ládába rakja s pinczébe teszi;
A ki bátrabb, ellenséget fenyeget,
Mást remegni látsz mint a nyárlevelet.

Künn azonban a magyar sem aluvék,
Mintha hámorrá vált volna a vidék,
Vagy óriás nagy malomnak hallanád
Léghasitó, fültömpító nagy zaját.

Van kalaplás, pörölyés, kovácsolás,
Van fürészlés, szögezés és ácsolás;
Nyolcz fatornyot ütnek össze csakhamar,
Kétszer oly magasra mint a bástyafal.

Honnét a vár belsejébe köt, nyilat
Hajtson a hős a várostromlás alatt;
Mindegyik torony közé egy faltörőt,
Mely romokba döntsön sánczot, bástyakőt.

Épitettek hosszú deszkaműveket,
Vessző- s szíjfonással ívként fedteket;
Melyek alatt fedve vannak a vívók,
S helyről helyre keréken gurithatók.

Melyek alatt megmászhatják a falat,
Ostromolnak búvhelyet, fedett utat;
Régi, hasznos hadi gépek hajdanán,
De ma már nem ismerjük, csak hír után.

És kezdődik követés és nyilazás,
Fatörőkkel a pusztitó rombolás;
De belülről csak úgy szálnak a nyilak,
Kőokádó gépek vészt s vért ontanak.

S hétről hétre így rombolják a falat,
de győzelmet még egyik fél sem arat;
S már heted hetében áll itt a magyar,
S még erős, bár sok helyütt sérült a fal.

Megpihenek s ujra kezdik, majd a vár
Népe ront ki nyilt csatába mint az ár,
Majd az ellen csalja őket arra ki,
S vámot véve ujra visszaüldözi.

Igy csala ki László egy szép alkonyon
Egy csoportot, ott időzvén a sikon;
Oly közel, hogy két parittyahajitás
Utólérhető, - látá ezt Niketás.

S gyorsan a kapun kiront, oly hirtelen
Végig égen a villám alig megyen;
László serge hősi, de kicsiny vala,
S pillanatban vérengzőn foly a csata.

S már nyomkodja László őket, futnak ők,
Fordul a sors, magyarok most az űzők;
De elkapja néha a hőst harczheve,
László herczeg messzebb ment mint kelle!

A futókat a kapúig üldözé,
Ott beléakadt az üldöttek közé;
A kapú becsattan hirtelen, hamar,
S benszorúl a görögökkel a magyar.

Már sötét volt, de futótűz szárnyain
Szétfut a hir a városban s házain,
Hogy a herczeg a kapun belül szorult…
Feje fölött most a vész megtornyosult!

Vagy fejével fog adózni, vagy a bér
Értte az lesz, hogy a magyar hazatér,
S Nándor ostromát kudarczczal mondja fel;
A hir a magyar táborig terjed el.

Mint midőn a nádastóban egy csapat
Csillegée, mely halat les víz alatt,
A magasból keselyű csap hirtelen,
És közőlök egyet elcsíp, elviszen.

Valamennyi meglippenve felvisit,
Ijedelme borzogatja tollait;
Majd viharként szárnyra kelve felrobog,
s fenn a légben szárnycsattogva kavarog.

Úgy riadt fel a magyarság a hiren,
Pillanatban nem tudván, hogy mit tegyen,
Majd felcsattan seregestül boszura -
De miként e nagy sötétben és hova?

Valamennyi mind Nándorra vet szemet,
Valamennyi kar Nándorra fenyeget…
S ím a város láthatára hirtelen
Pirosodni kezd mint hajnal keleten!

Gyenge vérszin felleg látszik legelül,
Majd kavargó füstgomollyá tömörül,
Szikra s pernye száll belőle szerte szét,
Végre a láng is felüti rőt fejét.

„Tűz van a városban!” ím de egy helyett
Két helyen vet lobbot, még egy perczenet -
S három és négy, sőt tiz és húsz lánggomoly
Száll az égbe s ott vértóvá összefoly.

„Ég a város!” mily zavar, mily rémület!
Ordítás és jaj tompítja a fület,
Ropogás és roppanás és recsegés -
Hozzá sírdalt zúg a szélüvöltözés.

„Talpra, lóra!” kiabál a nagy vezér,
„Ezt az isten küldte László herczegért!
A városba isten ujja nyit utat!”
S pillanatban Nándor alatt állt a had.

Már a tűzvész lángfolyóvá szélesül,
Ház után ház ég s a lángba elmerül,
Mint veszett ló, végig nyargal piaczon
És utczákon, háztetőn és tornyokon.

A dühös szélvész belé csimpalykozik,
Serényébe, üstökébe fogódzik,
Orditozva zúg fülébe hangokat,
S mind a kettő eszeveszetten szalad.

S merre mennek, merre zúgnak: siralom,
Pusztulás és inség van a városon;
A lakosság vagyonáért sír, remeg,
László herczeggel nem gondol a sereg.

Minden, a ki él s mozoghat, tüzet olt,
Életet ment, kincset ment meg és vagyont:
A magyarság és segítve megjelen,
Melyeket tört s láng csinált a réseken.

„Nem vagyunk rablók! – kiált a nagyvezér
Itt segly kell, víz kell itt, nem olt a vér!”
S a göröggel versenyt olt, ment a magyar;
Csendesedni kezd reá a bősz vihar.

László herczeget ki látta? Ott repül
Szög lovával, rendez és olt emberül;
Hol veszély van, hol segély kell, ott vala -
Fele város mentve van már általa!

Még csak itt-ott egy-egy háznak roma;
Legtovább ég az apáczák temploma
Nagy monostorával: mintegy tűzhegy ég,
Piros tőle és világos  vidék.

De mi zaj? Mi lárma zúg a tűz körül?
Lázadólag tombol a nép s gyűlve gyűl:
Egy siralmas nőt hurczolnak a kövön,
Elevenen megsütendők a tüzön…

„Ez a gyujtó! Ez ördög a lángvető!”
Orditozzák; mint a fal fehér a nő;
Mint a tépett csipkebokor mindene,
Fürte bomlott, szégyentől ég kebele.

„Tűzbe vele, tűzbe vele!” zút a nép -
S nincsen isten, a ki védelmére lép!
Megragadják, a gyötrött nő felsikolt…
„Ő szabad!” susogja és – alélva volt!

László herczeg állt előtte; a dicsőt
Látta jőni… ez hatotta meg a nőt!
A nemes hős egy csoport oltót hoza -
De figyelmessé tevé a nép zaja.

És közéjök lép: „Mi baj van?”  kérdezi,
S a gyötrött nőben Eltelkét ismeri!…
Hullj le toll! Nem bírja az iród keze,
Mit e képnél László herczeg éreze!

Csak egy áll előtte tisztán egyedül,
Hogy al ányt nem hagyhatja védetlenül, -
S ki menthette volna más meg, ha nem ő?
A tűz oltva, és megmentve van a nő!

Nikétás alázva kér ostromszünést,
Menedéket és szabad kiköltözést;
Kérelmére hajlik Géjza s a király,
S Nándorvára a magyar kezére száll.


Forrás: Losonczi Phőnix Történeti és Szépirodalmi Emlékkönyv, az 1849-diki háborúban földúlt és elpusztított Losoncz város némi fölsegélésére kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Pest, 1851.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése